Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Képzeld el, hogy olyan országban élsz, ahol mindenkinek van biztos otthona!

Amikor a hajléktalan emberekről beszélek, akkor jól tudom, hogy a hallgatóimban és az olvasóimban azok a sorsukra hagyott, gyakran fizikai vagy pszichiátriai betegségek sorával küzdő emberek képe jelenik meg, akik a forgalmas közlekedési csomópontokon fekszenek. A legtöbbször nem szokták érteni azt, hogy hogy élhet több ezer otthontalan ember a fővárosban.

A hajléktalanságról és a lakhatási szegénységről alkotott képnek muszáj megváltoznia ahhoz, hogy a probléma valódi megoldásai teret nyerhessenek. Néhány évvel ezelőtt a szociális munkások körében is gyakori volt az az elképzelés, hogy a hajléktalan emberek többsége nem is volna képes lakásban élni. A Február Harmadika adatfelvétel a hajléktalansággal kapcsolatos legátfogóbb kutatás a Menhely Alapítvány szervezésében. Az utolsó adatfelvételek során az derült ki, hogy a hajléktalan emberek nagy része élhetne lakásban, ettől nem a képességeik, hanem az anyagi rászorultság választja el őket.

A ténylegesen utcán élő, és önmagukról gondoskodni vagy dönteni sem képes emberek is segítségre szorulnak, legalább 700 hajléktalan ember nem jut hozzá a számára szükséges egészségügyi ellátáshoz. Amellett, hogy ők a legszembetűnőbb áldozatok, a lakhatási szegénységnek és a hajléktalanságnak ezer arca van. Erről szól az Utcáról Lakásba! Egyesület Képzeld el! kampánya.

Képzeld el, hogy nem kell aggódnod az albérleted miatt! Képzeld el, hogy nem kell szállóról szállóra járni éveken át. Képzeld el, hogy nem kell elhalasztanod a családalapítást anyagi okok miatt.

A novembert arra szántuk, hogy budapesti citylight plakátokon, a közösségi és online médiában is arcot adjunk az otthontalanságnak, és felhívjuk a figyelmet arra, hogy a lakhatási gondok mennyire sokfélék. Kollégáink, bérlőink, önkénteseink álltak kamera elé, hogy történeteik egy-egy mondatával rávilágítsanak egy-egy lakhatási problémára.

Közülük ketten, Iványi Tímea, az Utcáról Lakásba! Egyesület önkéntese és Gede Márton, a Város Mindenkié aktivistája, most segítenek megérteni, hogy mit is jelent évekig szállón élni. Márton számára nem újdonság az életéről mesélni: az Első Kézből a Hajléktalanságról programban társaival iskolákba jár, hogy diákoknak meséljen az életéről. Ebben a programban ismerte meg a Város Mindenkiét is, ahová nyáron csatlakozott.

Tímea szintén idén nyáron kapcsolódott be önkéntesként az Utcáról Lakásba! Egyesület munkájába. Hogy mi a közös bennük azon túl, hogy önkéntes munkájukkal segítik a lakhatási szegénység elleni küzdelmet? Az, hogy ők maguk is otthontalan emberek, akik szállón élve igyekeznek önmagukon túl másokért és a rendszerszintű változásért is dolgozni. A Képzeld el! kampányba most arcuk után az élettörténetüket is elhozták. De kik is ők?

Iványi Timi 42 éves, a BMSZKI Kőrakás parki átmeneti szállóján él, és a MÁV-nál dolgozik, jelenleg jegypénztárosi továbbképzésen vesz részt. Gede Márton nyugdíjas, és a Baptista Szeretetszolgálat Utcafront szállóján él, ahol jelenleg karanténban van.

Dolgozik? Nyugdíjat kap? Rendezett külsővel kiáll magáért és másokért? Nem így képzeljük el a hajléktalan embereket. És ez baj: a sztereotípiák irányítják a gondolkodásunkat, ha nem tudunk eleget egy témáról. Azokról az otthontalan emberekről pedig, akikről külsőre nem mondhatná meg senki, hogy szállóra mennek haza, szinte semmit sem tudunk. Timi és Marci most segítenek.

TIMI

Timi Békés megyében született, és óvodás kora végéig ott is nevelkedett a nagyszüleinél: ekkor hozta el édesanyja Budapestre magához és a párjához, hogy a fővárosban kezdje el az általános iskolát. Édesapjáról addig nem is hallott és később sem sokat. Saját kérésére került állami gondozásba 14 éves korában, mert anyja és nevelőapja alkoholisták voltak, veszekedtek, verekedtek, a kislány állandó félelemben élt, és ezen az sem segíthetett, hogy a család többi tagja rendezett életet élt: akkora terhet jelentett a számára a nyomasztó otthoni légkör, és az állandó fenyegetettség, hogy 14 éves korára öngyilkossági kísérletek sora után került pszichiátriára. Az Alsóerdősor utcai sürgősségi pszichiátrián, majd a Nyírőben, felnőtt osztályon is kezelték, ahol egy orvosa segített neki kiszakadni a bántalmazó családból. Édesapja nem tartotta vele a kapcsolatot, így a pszichiátriáról került be az intézetbe. „Hatalmas megnyugvás, megkönnyebbülés volt ez nekem” – mondja. Alsóbélatelepre került be az ellátásba. „Azóta mást sem csinálok, csak tanulok” – teszi hozzá.

Bőrdíszműves, varró, ápoló, jogi asszisztens végzettségeket szerzett, és még sorolja a tanfolyamait, amelyeket szintén elvégzett, és a mai napig is tanul. Most a MÁV-nál dolgozik, de jelenleg nem munkába jár, hanem jegypénztáros továbbképzés keretében ismét visszaült az iskolapadba, hogy biztosabb állásban dolgozhasson tovább. Fontos lenne egy biztos pont az életében, sok a bizonytalanság…

Timi 24 éves koráig állami utógondozásban volt, ami szintén intézményi lakhatást jelentett akkoriban, a lakásotthonok az elmúlt évtizedben váltak csak gyakoribbá. Ráadásul akkoriban az otthonteremtést segítő életkezdési támogatást is csak 24 éves korukig vehették igénybe az állami gondozásból kikerülő gyerekek, fiatalok. „Ma már szerencsére kicsit könnyebb nekik” – mondja.

Az utógondozás végeztével nem talált időben lakást, így nem jutott hozzá a neki járó állami támogatáshoz sem. Először egy kis szükséglakást bérelt, majd hamarosan bekerült a Dózsa György úti átmeneti szállóra, hiába dolgozott és tanult folyamatosan, sosem volt jogviszony nélkül, mégsem lett saját lakása, és ahhoz sem elegendő jövedelme, hogy egyedül albérletbe menjen.

Így családot sem alapított: a partnerkeresésben is akadályozza a hányatott gyerekkora mellett az is, hogy a biztos egzisztencia hiányában kiszolgáltatottnak érezte volna magát, a mai napig sincsen párja, saját gyermeke sem.

„Ma már tudok beszélni mindezekről a dolgokról, muszáj feldolgozni őket” – mondja, és bízik benne, hogy ha mesél mindarról, ami vele történt, ezzel is segíthet másoknak.

Timi ma a BMSZKI átmeneti szállóján él, ahová korábbi helyéről azért kérte át magát, hogy a munkába járás és a tanulmányai miatt egyedül lehessen egy szobában. Korábban 2016-ban Zalaegerszegre költözött, ahol munkásszállós elhelyezést is biztosított a munkaadója, de a városban nem ismert senkit, rokonai, barátai a fővároshoz kötik, ezért jelentkezett jelenlegi, MÁV-os állásába, hogy visszajöhessen, így került először a Gyáli úti átmeneti szállóra. Onnan pályázott jelenlegi helyére a Kőrakásba, ahol a szobabérlők háza mellett átmeneti szálló is üzemel.

Sokan nem tudják, de az otthontalan emberek az átmeneti szállók igénybevételéért, ahol saját ágyuk, állandó helyük lehet, havi díjat fizetnek. Timi egyedülállóként ezt tudja jelenleg megfizetni, piaci albérlet nem jöhet számára szóba. Pályázik ugyan önkormányzati lakásra, de egyedülállóként nem bízik a sikerben. Mostani helyén törvény szerint két évig maradhat. Ha a jogosultsági ideje letelik, nem tudja hová megy. Ami biztos, hogy, ha a megszabott határidő leteltével ki kell költözzön, akkor csak egy hónap múlva jelentkezhet újra, „akkor pedig megint egy hosszú várólista végére kerülök. Legalább fél évet vár az ember, mire egy normálisabb helyre bejuthat” – teszi hozzá. Közben azt tapasztalja, hogy majdnem minden átmeneti szállón, ahol eddig megfordult, üres szobák is vannak.

Timi esete nem egyedi: a fiatal otthontalan emberek harmada nevelkedett családján kívül, és a hajléktalan emberek egyre nagyobb részének van gyermekvédelmi tapasztalata.

MARCI

Gede Márton tavaly óta nyugdíjas, utolsó munkahelye a Menhely Alapítvány volt, ahol részmunkaidőben dolgozott. A nyugdíja összege alig ötvenezer forint, amit utcalap árusítással ki tudott egészíteni, azonban a kijárási korlátozásokkal ennek most vége. Ebből az alacsony jövedelemből még egy átmeneti szállót sem tud kifizetni, ezért él a fapadnak nevezett menedékhely típusú szálláshelyen, jelenleg a Baptista Szeretetszolgálat Utcafront nevű szállóján, ahol ismét karanténban van. Ide januárban költözött, de előtte is szállón lakott, azt megelőzően pedig kint az utcán is kénytelen volt éjszakázni.

Egész életében Budapesten élt, kiskorában az apukája újságíróként dolgozott, anyukája viszont pszichiátriai betegség miatt munkaképtelenné vált, így négy gyerekkel egy fizetésből mindig is szűkösen éltek. Épp ezért Márton az általános után ipari tanuló lett az Optikai Műveknél, de itt nem volt sikeres, ezért átiratkozott a gimnáziumba, ahol 19 évesen érettségizett, majd népművelőként helyezkedett el, miközben főiskolai képzésre is jelentkezett. Ezt nem tudta rögtön elvégezni, mert behívták katonának, a seregből pedig 3 hónap után elbocsátották betegség miatt, így a képzést hamar be tudta fejezni a debreceni egyetemen. Újságíró akadémiát is végzett, és lapoknál is dolgozott.

Megházasodott, de a lakáskeresés nem ment könnyen. „Ekkoriban nagyon nehéz volt albérletet találni” – mondja. A folytonos lakásgondok, költözködések miatt megromlott a kapcsolatuk az első feleségével és elváltak. Évek múlva a második feleségével jutottak csak hozzá egy tanácsi lakáshoz, amit a rendszerváltás után megvettek. Azonban munkahelye, a Pallasz Lapkiadó Vállalat a rendszerváltás után sok más cég közt ugyancsak megszűnt és ezután sem biztos, sem bejelentett munkát nem sikerült találnia. A bejelentés nélküli munkaviszonyok bizonytalansága mellett emiatt alacsony a jelenlegi nyugdíja is. „Nem én választottam, hogy ne legyen biztos munkám” – mondja.

A közélet már ekkoriban is érdekelte: belépett az MDF-be, és külső bizottsági tagként is ténykedett a nyolcadik kerületi önkormányzatnál. A helyzete azonban nem fordult jobbra. ‘98-ban elváltak második feleségével is, és amióta 2013-ban az utolsó otthonából  kilakoltatták, sosem keresett eleget ahhoz, hogy újra stabil lakhatása legyen.

Amikor elköltözött a volt feleségével közös lakásukból, nem vált rögtön hajléktalanná. A testvére családi vállalkozásának tulajdonában álló szoba-konyhás lakásban lett bérlő, itt élt csaknem tíz évet. Ezt az építőipari céget azonban „a 2008-as válság padlóra tette, és a céges hitel fedezete a lakás volt, amit így végül elárvereztek” – meséli szomorúan Marci. Ezután még egy darabig tudott albérletet fizetni, azóta lakott az utcán, átmeneti szállón, fapadokon is, majd újra szívességi lakásban és olcsó albérletben, de tartós megoldást soha nem talált. Amikor huzamosabb ideig az utcán aludt, akkor számos betegséget elkapott, és lábadozóra, otthontalan emberek felépülését segítő egészségügyi férőhelyre került be, onnan költözött át a mostani helyére.

Az alacsony nyugdíj a hajléktalanná válás egyik fontos kockázati tényezője. A hajléktalan emberek egyre nagyobb hányada nyugdíjas. Az otthontalanság okai rendszerszinten keresendőek, ezért is fontos, hogy ezek a mintázatok láthatóvá váljanak.

Timi még szeretne előre jutni, Marci azt gondolja, az ő helyzetében már nem gondolhat továbblépésre. Azonban mindketten bíznak abban, hogy a történetük megosztásával segítenek felhívni a figyelmet arra, hogy a lakhatási problémákra megoldást keresni közös feladat.  Ebben várunk minden új és régi önkéntest az Utcáról Lakásba! Egyesülettel.

Címlapkép: A Város Mindenkié csoport tüntetése a hajléktalanság kriminalizációja ellen (2012). Fotó: Csoszó Gabriella