6 éve vagyok a NANE egyesület önkéntese, 5 éve pedig segélyvonalas ügyelő. Ez a hatodik év, hogy végighallgatom a megemlékezést azokról a nőkről és gyerekekről, akik családon, kapcsolaton belüli erőszak áldozatává váltak az elmúlt évben, és ma már nem lehetnek itt közöttünk. Ahogy hallgatom a rövid történeteket, mélységes szomorúság és tehetetlen düh tölt el.

Számomra ez a néhány mondat egy-egy áldozatról mindig sokkal többet mond, mint ami elhangzik. Segélyvonalas pályafutásom alatt eddig kb. 1000 nővel és segítőikkel beszéltem hosszabb-rövidebb ideig. Tudom, hogy ezek a nők számtalanszor fordulnak segítségért, és újra meg újra falakba ütköznek, mígnem sokszor teljesen magukra maradnak.

Miközben nagyon sokan azt kérdezik, hogy a bántalmazott nők miért maradnak, én is szeretnék kérdezni néhányat. Mindenkit biztatok, hogy inkább ezeket a kérdéseket tegye fel, ha egy nő családon belüli erőszak áldozatává válik.

Miért nem segített a rendőrség?

Miért mondták, hogy majd akkor csinálnak valamit, ha vér folyik?

Miért mondták, hogy asszonyom ne tegyen feljelentést, mert akkor értesíteni kell a gyámhivatalt, és elveszik a gyereket?

Miért mondták, hogy megérdemelte a bántalmazást, biztos megcsalta a férjét?

A rendőrök miért kávézgattak barátságosan a bántalmazóval?

Miért a bántalmazó jelenlétében hallgatták ki az áldozatot?

Miért mondták, hogy most már ne hívogasson minket hölgyem, mert megbírságoljuk?

Miért nem rendeltek el távoltartást?

Miért nem segítettek a szociális intézmények?

Miért nem tudtak biztonságos menedéket nyújtani a nőnek és a gyerekeinek, amikor segítséget kért?

Miért mondta a szociális szakember, hogy ha nincs gyereke, akkor csak hajléktalan szállóra mehet?

Miért mondták az anyának a gyámhivatalnál, hogy ha nem tesz feljelentést a vele egy fedél alatt élő bántalmazó ellen, akkor ők kiemelik a gyereket a családból? Miért nem tettek ők feljelentést?

Ha ennyire veszélyesnek találták a bántalmazót, akkor később miért bírságolták meg az anyát, hogy nem biztosította a kapcsolattartást?

Miért nem foglalt állást a szociális munkás, hogy nem javasolja, hogy az anyát bántalmazó férfi felügyelet nélkül láthassa a gyerekeit?

Miért kötelezték a bántalmazott nőt mediációra a bántalmazójával?

Az ismerősök, családtagok miért tűrték szó nélkül, amikor a bántalmazó előttük alázta meg a nőt?

Miért nem kérdezték meg, hogy honnan szerezte a sérüléseit?

Ők miért nem ajánlottak segítséget?

Miért mondták, hogy „a gyereknek apa kell”?

Miért mondták a nőnek, hogy próbáljon jobban alkalmazkodni?

Ők miért jegyezték meg félhangosan, hogy azért kettőn áll a vásár?

Bármeddig sorolhatnám ezeket a kérdéseket.

Akiknek a történeteit most hallottuk, már némák, már nem beszélhetnek. Nem mondhatják el a csodálkozó szomszédoknak, hogy a „csodálatos apa” hogy viselkedett a négy fal között. Nem mondhatják el a kezüket széttáró rendőröknek, hogy ők voltak az utolsó remény. Nem mondhatják el a gyerek elvételével fenyegető gyámügyesnek, hogy az volt az utolsó alkalom, amikor még segítséget reméltek a hatóságoktól, de helyette fenyegetést kaptak.

És nem mondhatják el a döntéshozóknak, akik, mialatt ők össze voltak zárva a bántalmazójukkal, állást foglaltak az Isztambuli Egyezmény ellen, hogy akkor érezték csak igazán, hogy az ő életük nem számít. Ezek a nők már némák. Elnémította őket a bántalmazójuk és azok, akik megtagadták tőlük a nekik járó segítséget.

Pedig ezeket a gyilkosságokat meg lehet előzni, ezeknek a nőknek és gyerekeknek nem kellett volna meghalnia, és nem kellene minden évben többszázezer nőnek és gyereknek szenvednie, ha mindenki a saját hatáskörében abbahagyná azt, hogy elhárítja a felelősséget magáról és a bántalmazóról a bántalmazott nőkre, és ehelyett arra összpontosítana, hogy ő mit tehet.

Ez az év pedig a világjárvány miatt, az összezártság, a munkahelyek elvesztése, az otthoni terhek növekedése miatt még sokkal, de sokkal nehezebb azok számára, akiket mindezek mellett otthon bántalmaz, félelemben tart a partnere.

Akik most követitek a megemlékezést és részt vesztek a 16 akciónap programjain, már tudjátok, sokszor a saját bőrötökön tapasztaltátok azt, amiket most elmondtam. És tudom, hogy milyen sokat tesztek, elkötelezett túlélők, szociális munkások, újságírók, önkéntesek, akik most itt vagytok.

És azt hiszem, hogy ez az, amit tudunk tenni, hogy beszélünk erről a témáról folyamatosan, és kiállunk egymásért, támogatjuk egymást, és nem hagyjuk abba egészen addig, amíg szükség van a munkánkra. Amíg létezik szexizmus, amíg létezik bántalmazás, és amíg vannak olyan nők és gyerekek, akik számára az otthon nem a biztonságot jelenti.

Mi, a NANE Egyesület önkéntesei és szakértői itt vagyunk, több évtizedes tapasztalattal, tudással és a nemzetközi jó gyakorlatok ismeretében, és folyamatosan dolgozunk azon, hogy ezt a tudást megosszuk, és támogassuk a gyakorlatba ültetését. Kérünk mindenkit, hogy használjátok és terjesszétek ezt a tudást, és vegyetek részt az akciónap eseményein.