Ahhoz, hogy a marxizmusról terjengő, alaptalan babonákat és légből kapott híreszteléseket szemügyre vegyük, több száz magyar újságcikk áll rendelkezésünkre. Most olyat választottam ki közülük, amelyet kitűnő hírlapíró szerzett elég színvonalas portálon, amely lekötelező módon összefoglalja a marxizmusra vonatkozó kurrens előítéleteket és tudáshiányokat, amelyek (miután a marxizmus másfél évszázadig a politikai és világnézeti küzdelmek középpontjában állt) elég megdöbbentők. Hadd mondjam el – mint olyasvalaki, aki az európai és észak-amerikai marxista szcéna egyik embere, és egyetemen is tanít ilyesfélét – nagyon egyszerűen és röviden, mi is itt voltaképpen a helyzet. Ennek az írásnak az állításaiból indulok ki, amelyek (a legtöbb témába vágó magyar újság- és folyóiratcikk állításaihoz hasonlóan) egytől egyig, kivétel nélkül tévesek.
„A posztmarxista baloldal – szakítva a marxista dialektikus materializmussal – az identitásokat és nem a materiális érdekeket tematizálja.”
„Posztmarxizmus” nem létezik, ahogyan „neomarxizmus” se.
Vannak – tízezerszámra – marxisták, noha már nincs marxista ihletésű nemzetközi, szocialista munkásmozgalom (csak a nyugati egyetemek tanári karában pár ezer, de ez nem proletárpárt), ámde neomarxistával vagy posztmarxistával még sose találkozott senki, ez valótlan mítosz. A „dialektikus materializmus” az egykori sztálini tanítóhivatali ideológia része, marxisták sose vették komolyan, a szó szoros értelmében elméletként sose létezett, ma se létezik, merő félreértés.
A „materiális érdekeket” a klasszikus (polgári) közgazdaságtan „tematizálja” (milyen jó lenne megszabadulni ettől a kifejezéstől is!), nem Marx. Az osztályokat nem az osztályérdek hozza létre a kapitalizmusban, hanem az értéktöbblet elsajátításának módja, a termelőerők és a termelési eszközök elválasztása (a tőkés tulajdon), az árutermelés, a szabad munka. Az osztályok a „materiális érdekek” (magasabb bér, rövidebb munkaidő, állami és vállalati népjóléti szolgáltatások, munkásbarát munkajog stb. a proletariátus esetében) tudatosításától és képviseletétől függetlenül is léteznek (ma is van proletariátus, épp úgy, mint száz vagy kétszáz éve, ha politikai okokból ma nem is nevezik így). Ám a „létező” munkásmozgalom (szakszervezeti jellegű) „konkrét” követelései (nagyobb jólét, több demokrácia) összhangban voltak a polgári társadalom javított alakváltozatával, a félelmetesen intenzív osztálygyűlölet – s a már elfelejtett, ugyancsak lángoló antiklerikalizmus és antimilitarizmus – ellenére.
Éppen ezért kellett – Kautsky, Luxemburg, Lenin, Trockij, Lukács, Gramsci, Korsch szerint – az osztálytudatot „kívülről belevinni” a munkástömegekbe, mert a munkásosztály és szociáldemokrata pártja kifejezetten polgári módon az anyagi osztályérdekből indult ki (ez a kapitalizmus tökéletesítése lenne, nem szocializmus), és ugyancsak polgári módon demokráciára törekedett (mind a chartista mozgalom, mind a latin szocialista baloldal, mind a német-osztrák-cseh-magyar szociáldemokrácia elsősorban az általános választójogért küzdött, Magyarországot kivéve eredményesen). Ezek érdemdús és progresszív dolgok, de a marxisták (és mellesleg az anarchisták) fő célja nem a népjóléti, megreformált kapitalizmus volt és nem a polgári demokrácia, hanem a kommunizmus. Ezt az „empirikus” munkásmozgalom sose fogadta el egészen, és sem a szociáldemokrácia, sem a bolsevizmus nem kísérletezett vele. (A szovjet típusú tervező államkapitalizmus nem volt szocializmus és nem volt kommunizmus. Célja épp úgy a gazdasági növekedés volt, mint kapitalista kortársaié. Megszüntette a régi agrártársadalmakra, az ancien régime-re jellemző személyi függést, és bevezette az ipari-technológiai társadalmakra jellemző elvont, személytelen, hideg, szerkezeti függést, ami nem a szocializmus, hanem a kapitalizmus sajátossága. Persze aligha lehetett másként akkor és ott.)
Nem ebben a cikkben, hanem baloldali szerzőnél olvassuk: „A marxisták osztályokban gondolkodnak, de hajlamosak ők is hinni abban, hogy ezek az osztályok végül felismerik önérdeküket, és követik is”. Ez nem igaz. Nem a marxisták, hanem a saint-simonisták „gondolkoztak osztályokban”, az osztály és osztályharc gondolatát a fiatal Marx készen találta, tehát ez nem marxi gondolat; az érett Marx nem foglalkozott az osztálykérdéssel mint elméleti problémával, csak mint politikai tényezővel. A marxisták többsége sose hitt abban, hogy „az osztályok” (azaz helyesen: a proletárok) „fölismerik önérdeküket”, különben mire való a kommunista párt (a Kiáltvány értelmében) meg a nemzetközi munkásmozgalom általában? Hihetetlen tévedés a neves tudóstól. (Ugyanez a szerző itt „Antonio Gramsci olasz politológus”-ról ír; Gramsci nem volt „politológus” [?!], hanem az Olaszországi Kommunista Párt, a PCdI főtitkára, a Kommunista Internacionálé egyik vezetője.)
„Ami a mai jobboldali identitáspolitikában »a magyar«, »a keresztény«, az a posztmarxistában »a fekete«, »a nő«, »a meleg«.”
Az identitáspolitika nem „posztmarxista” (ilyen nem létezik), hanem egyszerűen nem marxista; természetesen a marxisták hívei az etnikai és a nemi (vagy dzsender-) egyenlőségnek, de ez általános a baloldalon (a nem marxista baloldalon is), az ún. balliberálisok is gondolják ezt, mint ahogy anno együtt helyeselték a himlőoltást, a csatornázást, a vasúti közlekedés kiterjesztését, a testi fenyítés betiltását és a nők szavazati jogát.
„Egyik sem a materiális valóságról, érdekekről és konflikusokról – mint a marxizmus – szól, hanem ezek helyett identitásdiskurzusokat termel ki, akolmeleget és közösségi érzést kínál.” Ez igazságtalan és téves az egyenlőségpárti biopolitikai mozgalmakkal szemben, amelyben nem sok akolmeleget, inkább sok haragot tapasztalunk. A marxizmus nem specifikusan „materiális” valóságról szól – vajon „materiális” az elidegenedés meg az eldologiasodás, amelyet (az absztrakt munkát) az osztály nélküli, kommunista társadalomnak le kellene küzdenie?… – , pláne „érdekekről” és „konfliktusokról”, bár ez érdekelheti a marxistákat, ahogyan a polgári szociológiát is érdekli, de ez nem specifikus a marxizmus tekintetében, márpedig csak ez számít ebben a problematikában.
„A jobboldal ezt az identitáspolitikát régóta űzi, az egész etnonacionalizmus erről szól. A posztmarxista baloldal azonban – ahelyett, hogy ezen identitáspolitikák ideológiai mivoltára mutatna rá, amint Marx még tette – maga is elkezd ellenideológiákat gyártani.” Tudjuk jól, hogy „etnonacionalizmus” se létezik: az „etnicizmus” (a terminus az én egyik angol nyelvű tanulmányomból származik) nem azonos a nacionalizmussal. „Posztmarxista” baloldal nem létezhetik. Két dolgot jelenthetne: a marxizmus utánit – de a marxizmus él, holott a nemzetközi szocialista munkásmozgalom megszűnt – , vagy a mai nem marxista baloldalt, amelyet nincs értelme „posztmarxistának” titulálni; nem marxista baloldal, sőt: nem marxista szocializmus mindig volt (sőt: előbb volt, mint a marxizmus: Saint-Simon, Owen, Proudhon stb.), ez a „poszt”-terminológia nonszensz.
Az identitáspolitikák nem pusztán „ideologikusak” (a „hamis tudat” értelmében), mert az etnikai, nemi, regionális, felekezeti stb. egyenlőtlenségek valóságosak: fölszámolásukat az egyenlőség minden híve óhajtja. A marxizmusnak nem az egyenlőség áll a középpontjában (az egyenlőség a polgári forradalmak alapkövetelése), hanem az emberi emancipáció, de szövetségese volt (ameddig politikai tényező lehetett) az egalitárius polgári erőknek, amelyekkel manapság műveletlenül összetévesztik.
„…Az identitárius baloldal legfeljebb csak lábon lövi magát és hülyét csinál magából, amikor maga is identitásokról beszél – ezek ugyanis éppen azoknak a materiális érdekellentéteknek az elfedésére alkalmasak csak, amelyeket ennek a baloldalnak kellene tematizálnia a jobboldallal szemben.”
Itt a cikk szerzője csakugyan úgy beszél, mint az óbaloldal (nálunk néhány idős sztálinista), amely szerint a biopolitikai (etnikai, nemi) egyenlőtlenségek „csak elfödik a valódi, azaz a pénzben kifejezhető ellentéteket”, ami persze teljesen azonos a burzsoá „materialista” önzés legalpáribb változatával. Ez nem Marx, hanem Trump nézete, aki szerint ha a GDP emelkedik, a francba a feketéket ért igazságtalanságokkal, amelyek egyébként a Nyugat legnagyobb erkölcsi botrányát jelentik a környezetpusztítás, a népjóléti rendszerek leépítése és a militarizmus mellett.
Semelyik marxista nem csupán marxista – maga Marx lelkesedett az 1848-i magyar forradalomért (igen elfogultan), amelyről nem állíthatjuk, hogy proletár jellegű vagy szocialista lett volna – , ezért valószínű, hogy a marxista síkra száll progresszív polgári célokért (egyenlőségi törekvések a kizsákmányoló és elnyomó kapitalizmuson belül), mint magam is; bár vannak marxisták, nem is kevesen, akik távol tartják magukat a haladó polgári mozgásoktól. De ezek csak a marxisták mellékes gondolatai és tettei saját eszmei közegükön kívül. Akár szövetségese valamelyik marxista a polgári progressziónak, akár nem, semmiképpen nem ebben merül ki a marxizmusa, amelyet nem az eseti szövetségesek határoznak meg. Ezt keveri össze (nem tudni, szándékosan-e) a híres és befolyásos jobboldali történész, amikor az abszurd „liberálmarxista” (!) terminust használja, megfeledkezvén arról az apróságról, hogy – egyéb különbségek mellett, mint pl. az emberi jogok elméletének marxi bírálata – a liberálisok így vagy úgy, de a kapitalizmus hívei, a marxisták pedig az ellenségei. Az illiberális illogika ugyanilyen volt Goebbels esetében, akinek a remeke a „judeobolsevista-plutokrata” kifejezés, ami épp úgy nem jelent az égvilágon semmit, mint a „liberálmarxista”, de milyen hasznos. Az alt-right terminusa, a nálunk is meghonosított „kulturális marxizmus” (vö. Goebbels: „Kulturbolschewismus”) is tökéletesen üres, a valóságban nem felel meg neki semmi – bár a szocialista munkásmozgalom megszűnése utáni marxizmusra illenék (rosszul), amelyről ugyanakkor az alt-right írói láthatólag nem tudnak (a frankfurti iskoláról szóló fasisztoid közhelyek pedig az igazságtól száz százalékig idegenek). Mindezek csak az elvont, valódi tárgy nélküli ellenszenv megnyilvánulásai, ennyiben persze patologikusak.
De az biztos, hogy a primitív anyagiasság, az a materializmus, amely „az anyagi előny” ideológiája, a marxizmus ellenkezője, olyasmi, amit a radikális baloldali forradalmárok mindig megvetettek (akárcsak a radikális keresztyének). Semmi nem nagyobb ellensége a szocializmusnak, a kommunizmusnak, mint az önzés. Evvel, vagyis az ellentétével azonosítani a marxizmust nem egyéb, mint a jelenlegi kulturális hanyatlás tünete.
