Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Hashtagek helyett a közösség önszervező erejét kell megtöbbszöröznünk

Sokan vagyunk úgy, hogy hiszünk a közösség erejében, egész életünket meghatározza a közösségi lét, szívesen veszünk részt kollektív akciókban, hozunk létre öntevékeny csoportokat. Belépve a munkaerőpiacra talán még mázlink is van, és szembe jön az egyetlen dolgozói érdekérvényesítési csoport, a szakszervezet, ahová csatlakozhatsz. Már ha van. Már ha megszólít. Ha pedig benne vagy, akkor ezzel néha vége is a történetnek.

Hiába várod, hogy majd történik valami, mert senki nem tudja, hogy kinek mi a szerepe, mit lehetne csinálni, és nem lehet kikerülni a hierarchikus utakat.

A szakszervezetek belesüppedtek az elitista gondolkodásba, azaz fent tárgyalgatnak, ügyeket intéznek, nehezen érthető, szakmainak tűnő levelekkel bombázzák a tagjaikat és a közvéleményt. Mára odáig jutottunk, hogy mobilizálni is nehezen tudnak, és olyan tévhitekben élnek, hogy egy fizetett közösségi média hirdetés megmozgatja az embereket.

Vagyunk néhányan, akik másban szocializálódtunk (fiatalabbak, akik a formális vagy informális civil térben szerveződtek, vettek részt csoportok fenntartásában), és borzasztó kellemetlenül érezzük magukat ebben a szorult helyzetben. Ahhoz nem kell választott képviselőnek, sőt még szakszervezeti tagnak sem lenni, hogy megszervezzük a saját dolgozói közösségeinket, ahol a jólétünket, biztonságunkat érintő kérdésekről döntéseket hozunk, javaslatokat, követeléseket fogalmazunk meg, politizálunk. Sok helyütt akadnak jó szervezők, akik ismerik és meg merik szólítani a kollégáikat, képesek egybe varázsolni megbeszéléseket, le tudják vezetni a vitákat, és létrehozzák a mindennapi kommunikáció csatornáit, ahol például az online megjelenés nem cél, hanem eszköz. Ezek a szervezők, hangadók jelen vannak a legtöbb munkahelyen, informális csoportokban, közös ügyek mentén létrejött klikkekben; élvezve egy jelentős réteg bizalmát, bár  nem feltétlenül népszerűek.

A szakszervezet egyik paradoxona, hogy egyáltalán  nem biztos, hogy a választott (kijelölt) képviselők alkalmasak a közösség bizalmára, ahogy az is előfordulhat, hogy konfliktuskerülők. Pedig szervezett képviselőnek lenni előny: nagyobb információhoz jutás, munkahelyi védelem, kisebb-nagyobb felhasználható munkaidőkeret, ami idő alatt el lehet járni a közösség érdekében. A létező szervezetekbe való betagolódás pedig a hálózat kiépítést, a meglévő infrastruktúra használatát és a felhalmozódott tudás megosztását segíti elő. Ideig-óráig helyi szinten lehetőség van sikerek elérésére, de a mai erősen központosított és monopolizált rendszerben ezek nagyon gyorsan semmissé válnak, ha nem épülnek be a most alakuló közösségek a nagy szakszervezeti mozgalomba.

Pont a jelenlegi járványhelyzet mutatta meg, hogy hiába vannak rendezett kapcsolatok a dolgozói csoportok és a munkaadók között helyi szinten, ha közben központi, állami beavatkozásra lenne szükség jogszabályi változtatásokkal vagy a támogatások átalakításával. A szigetszerűen jól működő és erősnek is mondható szerveződések ilyen esetekben megbénulnak, esélyük sincs bármilyen hatás elérésére.

Az erősen tagolt szakszervezeti csoportok pedig továbbra is mellőzik a konföderációk (a legmagasabb szintű szakszervezeti tömörülés, ezekbe tagozódnak be a kisebb-nagyobb szervezetek, nekik van jogosultságok az állami szintű fórumokon a megjelenésre) szerepét, amelyeknek lehetőségük lenne az adott fórumokon az ágazatokból érkező problémák kormányzati szintű kezelésére. A cikknek nem célja, hogy siránkozzon a nem létező szociális párbeszéd rendszerén, mert az eddigiek alapján nyilvánvaló, hogy a dolgozói oldal szervezetlensége volt az egyik oka a helyzet romlásának.

Tapasztalataink szerint nemcsak a szakszervezeti kommunikáció gyenge, hanem nincs valós, munkahelyi kommunikáció maguk a dolgozók között sem az életüket érintő ügyekről. Nem egyszer jelzik tapasztalt – tehát évtizedek óta dolgozó – kollégák, hogy soha nem beszélgettek a munkával összefüggésben saját egészségükről, egzisztenciájukról. Eközben pedig életükben nem hallottak egyben annyi lehetőségről, mint amennyit a szervezett érdekképviseletben rejlik.

Itt gondolunk a rendezett munkaügyi kapcsolatokra, amelyek biztosítják a dolgozók és a munkaadók közötti kapcsolattartást, problémamegoldást. Ezek különféle szerződésekkel biztosíthatóak, keretek közé szoríthatóak, amelyek minden fél számára biztonságot nyújtanak. Írásba lehet foglalni a felmerülő problémák rendezését, a különféle juttatásokat, egészségvédelemmel kapcsolatos megállapodásokat. Erre az egyik legjobb eszköz a kollektív szerződések rendszere.

Mi, szakszervezeti aktivisták nem csinálunk mást, csak kérdezünk, valamint a kutatási adatokkal reflektálunk, és megerősítjük, ami problémaként jelenik meg. A közös megoldáskeresés – a másra mutogatás helyett – képes értő és gondolkodó embereket egy platformra szervezni, hosszú távon pedig közösségeket, rendezett kapcsolatokat kialakítani munkahelyeken.

A munkások passzivitása itthon és a világban a helyi és globális politika tekintetében nyilván összefügg a jelenlegi szakszervezeti hierarchia és adminisztratív eszközök működésével is.

Amíg a szakszervezetek nem lesznek a demokrácia eszközei a dolgozók kezében, amíg az utóbbiak nem találkoznak a döntés, a beleszólás élményével, addig a szakszervezet egy szűk réteg visszajelzésire hagyatkozva, torz képet kapva kénytelen dolgozni, és még az egyébként pozitív eredményeiket is kevesen tudják majd a magukénak.

Ahhoz, hogy ez a jelenleg fennálló csapdahelyzet változzon, a minél alacsonyabb szinten történő beleszólási jog, a hosszú, de elengedhetetlen viták, közvetlen és közvetett (képviseleti) demokratikus döntések (szavazások), munkahelyeken történő szervezés elengedhetetlen.

A szakszervezeti erőforrásokat csiricsáré, hashtag marketing helyett sokak által elfogadott szervezők keresésére, oktatására, képzésére, ezek támogatására kell fordítani, hogy minél szervezettebb és egymást segítő munkahelyi kollektívákat alakítsanak és véleményt, javaslatokat fogalmazzanak meg, hogy saját sorsukról dönthessenek. Igen, ez baromi sok idő, és oda kell menni a dolgozókhoz, beszélni, vitatkozni kell velük, és elfogadni a nagyon erős kritikáikat.

Felnőtt több olyan generáció, amely már hírből sem hallott a dolgozói érdekképviseletről, nem, vagy rossz volt a kapcsolata a diák- és hallgatói önkormányzatisággal. Akik azt gondolják, hogy csak képzelődök, és nincs is igény a kollektív érdekképviseletre a 35 év alatti korosztályban, azok tévednek. Azért, mert az elmúlt évtizedekben a szakszervezetek és a magyar oktatás elszúrta, hogy átadja az ezzel kapcsolatos tudást, attól még igény van rá, csak meg kell szólítani ezt a 35 év alatti korosztályt.

Lehet, hogy azok, akikre építenünk kell, nem ismerik a jogszabályokat, nem tárgyaltak még egy fejessel sem, és egy hivatalos levelet sem küldtek még kormánytagoknak, de bátrak ahhoz, hogy megszólítsanak kollégákat, összehívjanak beszélgetéseket, és konfrontálódjanak a feletteseikkel, munkaadóikkal a saját és munkatársaik jobb helyzete, a „jó ügy” érdekében.

Valószínűleg több ezer olyan kollégánk húzza az igát különböző munkaterületeken, akik elfogadásnak örvendenek, és központi szerepet töltenek be egy-egy közösség életében, mert segítőkészek, empatikusak, jó szervezők, és kiállnak az igazság mellett. A szakszervezetek dolga ezeket a mozgalmár elkötelezettségű személyeket felkutatni, képezni, felkarolni és megadni mindent, hogy beemeljék őket és a közösségeiket is a védelmet nyújtó nagy egészbe, a szakszervezeti intézmény rendszerbe.

A fiatalabb, 35 év alatti korosztály bevonása elengedhetetlen abból a szempontból, hogy jelentős részük már nem a hagyományos értelemben munkavállaló, hanem atipikusan alkalmazott (programozók, filmesek, otthonápolók, filmesek, színészek, bringásfutárok, grafikusok). Nem meglepő módon ezek a területek szinte alig, vagy sehogy sem szervezettek, és a külföldi kutatások szerint nagyobb veszélyeknek vannak kitéve, és nagyobb kizsákmányolásban van részük, mint a klasszikus értelemben vett munkavállalóknak.

Közülük sokan a technológiai fejlődésnek betudhatóan már csak virtuális közösségekben dolgoznak, olykor földrészeken átívelően. Ettől még a kérdések és a problémák ott maradnak, amikre nagyon nehéz reagálni ebben a döbbenetesen gyors átalakulásban, de egyre több önszerveződés, szakszervezeti csoport alakul ezeken a területeken is, zömében huszonéves dolgozók közösségszervezésében.

Honnan tudjuk egyáltalán, hogy szükség van szakszervezetekre?  A több mint 100 éves nemzetközi szakszervezeti mozgalom az intézményesülésből fakadó nehézségeivel és minden egyéb problémájával együtt irtózatosan erős hálót épített fel, megfelelő infrastruktúrával és hatalmas tudással. A 100 évvel ezelőtti, emberéleteket követelő küzdelmeknek rengeteg hozadéka lett, és évtizedek alatt a demokratikus intézményrendszer részévé harcolta ki magát a szakszervezeti mozgalom a világ konszenzuális demokráciáiban (és harcol a fejlődőben, sokszor véres eszközökkel).

Két feladat van előttünk.

A munkát vállalóknak újból fel kell ismerniük, hogy csak a közösség tud változásokat elérni a körülmények javítása érdekében. Teljesen mindegy, hogy valaki egy laptoppal a kezében végez munkát egy fotelből egy amerikai cégnek vasárnap hajnalban, vagy órák hosszat szakadó esőben ételt szállít ki egy bringán.

Mindkét esetben minimális védelme van az ismert vagy nem ismert munkáltatóval szemben (a futárt ki alkalmazza, kinek a hibája a hideg étel?). Keressék egymást, keressék a megoldásokat, még ha azok túl távolinak is tűnnek. Minél többen vannak, annál elérhetőbbé válnak ezek a javaslatok, ötletek. Innen egy ugrás a kollektív érdekképviselet, amit – bár talán ez most még furcsa a fülednek – szakszervezésnek hívnak.

A most még életképes és nem túlélésre/alibizésre játszó szakszervezeteknek nyitniuk kell, a meglévő erőforrásaikat a tudásszerzés és átadás területére kell fókuszálni. El kellene engedni a felülről jövő „nagy” ötleteket, és az alulról érkező kampányokat, figyelemfelhívásokat, közösségszervezéseket kell segíteni. Ezekhez hozzáértőket biztosítani, de ne a vezetésből; nem kell, hogy a választott vezető mindenhez is értsen.

Marketingesek és kommunikációs „szakemberek” helyett pedig jó lenne szervezőket megfizetni, kiemelni azokat az aktivistákat, akik értik a közösség és a dolgozói mozgalom jelentőségét, alakították és megélték mindezeket. Rajtuk múlik ugyanis, hogy a dolgozók rádöbbenjenek, mekkora lehetőség és erő rejlik a közös küzdelemben a jogaink, tisztességes jövedelmünk és méltóságunk kiharcolása érdekében.

Kiemelt kép: Győr, 2019. január 18. Az Audi Hungária Független Szakszervezet Sztrájkbizottságának felhívására dolgozók kétórás figyelmeztető sztrájkot tartanak a sikertelen bértárgyalások miatt a győri Audi Hungaria Zrt. gyárudvarán 2019. január 18-án. MTI/Krizsán Csaba