Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Itt azt tanultuk meg, hogy a nyugat-európai fehér szupremacista tudásból szemezgessünk

Az alábbi interjú Böröcz Józseffel a Marosvásárhelyi Rádióban hangzott el 2020. július 8-án.

Parászka Boróka: Rendkívül éles kritikával fogadtad azt, ahogyan a magyarországi közeg reagált az utóbbi hónapok amerikai, polgárjogi, emberi jogi mozgalmaira, miért?

Böröcz József: Nagyon kritikus vagyok, két ok miatt is. Annak láttán, ami Amerikában történik, egyszerűen megütközöm. Eddig is rendkívül szkeptikus voltam ugyan az ottani politikai rendszerrel és társadalmi valósággal szemben, de azt azért én sem gondoltam, hogy ilyen mértékig romlani fog a helyzet.

Ugyanakkor megdöbbentett az empátia szinte teljes hiánya is, amit a magyar szellemi élet megszólalói tanúsítottak. Várható volt persze, hogy ez lesz a reakció, a megjelent szövegek ádázsága, vadsága, a beleérző képesség teljes hiánya azonban mégis elképesztett.

Az elutasító magyarországi viszonyulás nem magyar, hanem közép-kelet-európai jelenség. Honnan ered ez az amerikai mozgalmakkal való szembenállás? Az itteni, nemzetállami keret felől nézve az lenne a logikus, hogy lehetőséget lássanak az amerikai folyamatokban mindazok, akik értik a kisebbség- és emberi jogokat érintő problémákat.

Igen, abszolút kelet-közép-európai jelenségről van szó. Azon gondolkodtam, hogyan illik mindez bele a magyar művelődéstörténetről alkotott képünkbe. Ha egyetlen metaforával akarjuk jellemezni, a magyar népi kultúra valamikor a „piros-barna kislány”, „piros-barna legény” kultúrája volt. Mára pedig nem maradt más, mint a „fehérnép” fogalma. Tudom, ez így csúsztatás, hiszen a két metafora más-más szövegkörnyezetben létezik, és eltér a jelentésük. De arra alkalmasak talán, hogy érzékeltessem, az elmúlt száz év során a művelt magyar beszéd azt kezdte el hangoztatni, hogy a magyarok – úgymond – „fehérek”.

Ezzel pedig óriási problémák vannak. Kezdjük például azzal, hogy ez a kijelentés nem igaz.

Ha „fehér” az, akit annak tartanak, akkor a kelet-közép-európaiak, benne a magyarok a világ jelentős részén magától értetődő módon nem illeszthetők bele a „fehérség” kategóriájába.

Olyan ez, mintha az utolsó utáni pillanatban próbálnánk felkapaszkodni a Nagy Globális Fehérség Titanicjára – ráadásul helyjegy nélkül, mert azt mi soha nem kaptunk. Ez messze nem az egyetlen lehetséges gondolkodásmód.

Van egy terjedelmes történelmi metaforám arra, hogyan nem gondolkodunk – noha tehetnénk. A ma Haitinek nevezett karib-tengeri országot francia gyarmat korában Saint-Domingue-nek hívtak. A francia gyarmatbirodalmi rendszernek volt egy olyan időszaka, amikor Saint-Domingue több mint a felét adta a gyarmattartó Franciaország külkereskedelmének.

Rabszolgatartó „technológiával”, telepes földműveléssel elképesztő mennyiségű, nagyon értékes gyarmatárut termelt és exportált a sziget. Amikor az 1789-es Nagy Francia Forradalom híre eljutott a frankofón Saint-Domingue-ra, az ott élők – köztük a rabszolgák és a mindenféle „kevert” népesség tagjai is – nemcsak nyelvi, de társadalompolitikai értelemben is pontosan értették, mi a forradalom jelentősége.

Hallottak arról a fogalomról, hogy „emberi jogok”, és minden teketória nélkül magukhoz ragadták a kezdeményezést. Ők is meg akarták valósítani, saját magukra alkalmazni a forradalom gyönyörű jelszavait. Gyarmati felszabadító harc és rabszolga-felszabadító forradalom tört ki tehát Saint-Domingue-ban, ami több mint egy évtizedes, a francia gyarmattartók elleni háborúba torkollott.[1]

Itt természetesen nem tudom elmesélni a haiti forradalom csodálatosan bonyolult[2], drámai történetét.[3]

Egy adott ponton Napóleon idegenlégió-szerű alakulatot – egy lengyel önkéntesekből álló légiót – küldött a felkelés megfékezésére. E katonák az akkoriban meglehetősen hányattatott sorsú Lengyelországból menekültek Franciaországba. Amikor a lengyel katonák Saint-Domingue-ban partra szálltak, alaposan körülnéztek – s úgy döntöttek, magasztos politikai és társadalmi eszméiket nem a francia állam gyarmati geopolitikai törekvései közelítik meg leginkább, hanem a felkelőkéi. És átálltak! A haiti forradalom egyik legcsodálatosabb történelmi eseménye az, hogy a franciák által odavezényelt lengyel légió a felkelők oldalára állt.

Janvier Suchodolski: San Domingo csatája / Wikipedia.

S a forradalom győzelme után a lengyel harcosok egy része ott is telepedett le. A mai napig élnek Haitiben lengyel nevű, megjelenésre ébenfekete emberek, e légió büszke leszármazottai.

Mit akarok mondani ezzel az igaz történettel? Nos azt, a tizennyolcadik század végén még lehetséges volt, hogy kelet- vagy kelet-közép-európai, politikailag aktív és progresszív elkötelezettségű emberek politikai, erkölcsi és érzelmi alapon azonosuljanak „fekete” emberekkel. Lehetséges volt, hogy önfeláldozó módon részt vegyenek a gyarmati elnyomás és a rabszolgatartás elleni harcban. Számos bizonyíték alapján elmondhatjuk egyébként, hogy mindez Magyarországra is jellemző volt akkoriban – mára viszont szinte lehetetlenné vált.

Miért?

Nem tudom a választ. A kérdés megválaszolásával fiatal és ambiciózus társadalomtörténészek és szellemtörténészek sorát bíznám meg, nagyon szép kihívás lenne. A magyar nyilvános beszéd, a magyar kollektív identitáskép „fehérré” válásának megértése óriási léptékben előmozdítaná legszentebb közös kincsünk, a magyar kultúra ügyét. Annak a dokumentálása, hogyan s miért kezdtek el azonosulni a magyarok, főként a magyar elitek a nyugat-európai Fehér pozícióval. Azzal a Fehér szemléletmóddal, melynek lényege, hogy a világ többi részénél, a világ többi népeinél minden szempontból fennsőbbrendű identitáspozíciót követel magának.

E fennsőbbrendűség-állítás oly egyértelmű, annyira kikezdhetetlen, hogy még vitatni, megkérdőjelezni sem szabad. Kelet-közép-európai „küldetésünk” eszerint az volna, hogy fennen hirdessük: bizony-bizony, mi is részesei vagyunk e fennsőbbrendűségnek. Amikor úgy érezzük, hogy mégsem vagyunk a részei – például mert valaki megkérdőjelezi a „fehér” mivoltunkat, például nyugati irányból, vagy belénk költözik a kínzó a kétely saját „fehérségünkkel” kapcsolatban –, úgy reagálunk, hogy még hangosabban, még hiteltelenebbül bizonygatjuk.[4]

Ez az álláspont nem fenntartható – ráadásul mélyen erkölcstelen.

Fehérnek” lenni ugyanis világtörténelmi bűn. „Fehérnek” lenni azt jelenti, hogy globális történelmi előjogokat követelünk sajátmagunknak. Azt állítjuk, jogunk van ahhoz, hogy más földrészek, így például Afrika belsejéből kiszedjük a kaucsukot, elraboljuk a legkülönfélébb nemesfémeket, azon az alapon, hogy – úgymond – „szükségünk van rá”.

Jogot formálunk arra, hogy rabszolgává tegyük embertársaink millióit és jelentős profittal áruba bocsássuk őket, mondjuk a „szabad kereskedelem” címszava alatt. Nem csak Haitiről és az amerikai Délről beszélünk, hanem a világ nagy részéről, és nemcsak a régmúltról, hiszen máig tartó folyamatok ezek. Ma is magától értetődő módon jogot formálnak a Fehér magasabbrendűség önjelölt képviselői arra, hogy a lehető legdurvább tiszteletlenséggel kezeljék a világ Nyugat-Európán / Észak-Amerikán kívüli részének – vagyis óriási többségének – kultúráját, etikai, politikai, kulturális, földrajzi, stb. jellegzetességeit anélkül, hogy fogalmuk lenne az érintett társadalmak múltjáról, jelenéről, valódi problémáiról.

Ennél a kérdésnél lesz úrrá nagyon sok kelet-közép-európain a szorongás, mert itt egészen mások a tapasztalatok. Egyrészt a roma szegregáció (és a szegregáció által generált konfliktusok) miatt, másrészt a homogén társadalom szerkezete miatt. Nem nagyon van arról tapasztalat, milyen sokféle társadalomban élni. Ha azt hallja az itteni ember, hogy „fehérnek lenni bűn”, akkor azonnal tiltakozni kezd. Nem tehet róla – állítja – hogy fehérnek született. Nem is igazán érti, miről beszélsz, amikor fehér magasabbrendűségről beszélsz.

Nem tud semmit a rabszolgatartásról, hiszen itt nem volt ilyesmi. (Romániában sokáig volt rabszolgatartás, de erről sem tud az átlag). Ha azt hallja az itteni ember, hogy „fehérnek lenni bűn”, azt fogja gondolni, hogy ez nem más, mint a rasszizmus egy formája, és ő – mint fehér – nem tettes, hanem áldozat.

Kihagytam egy fontos lépést, köszönöm, hogy erre figyelmeztetsz. Az, hogy valaki Fehér – hogy Fehérnek „vallja magát” – annak semmi köze nincs ahhoz, hogy milyen módon, mennyire pigmentált a bőre. A Fehérség (negatív tartalmú) erkölcsi kategória. Az Amerikai Egyesült Államok írott történelme a nyilvános kultúrában – elég felháborító módon egyébként – máig az európai „Fehér” bevándorlással kezdődik. És egész kis történészi iparág foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy hogyan lettek a különböző csoportok „Fehérek”. Egy Karen Brodkin nevű történész indította ezt a mozgalmat jó egy generációval ezelőtt a „Hogyan lettek a zsidók Fehérek?” (How Jews Became White Folks) című könyvével.[5]

Ezt a kötetet más népcsoportokra vonatkozó kutatások követték. Brodkin kitűnő megfigyelése azt írja le, hogy amikor nem-nyugat-európai és nem-észak-európai csoportok érkeztek az Egyesült Államokba, azok tagjai kivétel nélkül mind a „nemfehér” – értsd: állítólagosan alacsonyabb rendű – kategóriákban jelentek meg az ottani elit beszédmódjában.

Az amerikai társadalomtudományi szakmaiságot sok szempontból teljes joggal tisztelő európai értelmiség számára talán megdöbbentő lehet, hogy az Amerikai Népességtudományi Társaság a harmincas évek elején lényegében azért jöhetett létre, mert különböző lobbicsoportok fennen követelték, hogy legyen népességkutatás az Egyesült Államokban.[6] Ezek között a két legerőteljesebb csoportozat az – egyébként a személyek vonatkozásában átfedést is mutató – bevándorlás-ellenzők és az eugenikai társadalom-elképzelés képviselőinek csoportja volt.

Ezek szilárd meggyőződése az volt, hogy az Egyesült Államok, úgymond, borzalmas jövő elé néz, mert nemkívánatos génállományú csoportok tömegei érkeztek az országba. Amikor ezt hallja a magyar kultúra művelője, az esetek 99 százalékában arra gondol: „hát persze, a színesbőrűek”. Pedig nem – rólunk, kelet-, kelet-közép-, illetve dél-európaiakról volt szó, mint nemkívánatos génállományú csoportról.

Hogyan lettek tehát a zsidók Fehérek? – hogy visszakanyarodjunk Brodkin kérdéséhez – nos, úgy, hogy két generációval a tömeges zsidó bevándorlás elindulása után elkezdtek társadalmi réteg- és osztályhelyzetet váltani. Fölfele irányuló társadalmi mobilitás történt, és ennek során legsikeresebb képviselőiknek sikerült kikényszeríteniük, hogy „Fehérnek” kezeljék őket.

Remélem, világos e ponton, hogy sokszoros idézőjelben használom a „rassz” kategóriáját, mert értelemszerűen csak egyetlen rassz van, az emberi rassz. A bőrszín, testforma, felületi kinézet-típusok, stb. szerinti morális különbségtétel áltudományos sarlatánság, semmi más. Mára már egyébként több, a Brodkinéhoz hasonló kötet jelent meg, amelyeknek szerzői azt vizsgálják, hogyan lettek az olaszok, a lengyelek, stb. „Fehérek”.

Érdekes, hogy említed az olasz „Fehér identitást”. A 2020 derekán, a civil engedetlenségi akciók során, köztérről eltávolított szobrok, térplasztikák többségét a 20. század elején az olasz diaszpóra állította fel.

Az olasz identitáspolitikai játszmában az Olaszországból kivándorolt emberek Amerikában keresték az olasz identitáselemet – s megtalálták Kolumbuszban. Mit mondjak – pechük volt. Az olasz-amerikai identitáskategória azon jelképe, akit az Olaszországnak főként déli, szegényebb részéből Észak-Amerikába vándorolt kétkezi munkások leszármazottai a maguk identitásának képviselőjének választottak – nyilván azért, mert közismert személy, és egyszerre testesíti meg az olaszságot és az amerikaiságot – gyarmati hódító volt, akihez népírtás kapcsolódott. Ez ilyen – el kell tudni viselni. Ez körülbelül olyan, mintha az amerikai magyarság, mondjuk 1944-ben pechére Szálasit választotta volna jelképéül.

Kolumbusz Kristóf 2020. június 10-én ledöntött szobra Minnesotában / WikiPÉDIA

Szálasi és Kolumbusz között az a különbség – ha szabad túllépve az összehasonlítás abszurditásán bármit is mondani – hogy Szálasi történelmi szerepét illetően mégiscsak kialakult egy konszenzus. És a társadalom széles rétege rendelkezik némi, ha nem is túl sok információról róla. Kolumbuszról nem lehet ezt elmondani. Az elmúlt harminc évben, különösen az 1492 című film 1992-es bemutatása óta, nem merült fel, hogy nekünk, európaiaknak, európaiaként bármiféle problémánk kellene legyen Kolumbusszal.

Ez igaz, tényleg nem merült fel. Annál rosszabb nekünk.

A George Floyd gyilkosság után Európában is bekövetkezett viszont valamiféle elcsendesedés, megdöbbenés. Ha nem is alakult ki az a szolidaritás, mint az Egyesült Államokban. Amikor viszont megkezdődtek a szobordöntések, akkor a kelet-közép-európai közvélemény szembe fordult az amerikai polgárjogi mozgalmakkal.

Valóban ez történt. Tavaly augusztus óta Európában voltam, az utolsó évre vonatkozó élményeim tehát némileg áttételesek, és szociológusként nem is az amerikai társadalmat kutatom. De azt látni vélem, hogy az európai közvélemény kissé megtorpant, ráérzett arra, hogy nyakon csípték – ahogy Budapesten mondanák – valamiféle sunnyogáson.

Azt is tisztázni kéne, hogy „egyenlőség” soha nem volt az amerikai közegben.

A kisvárosban, ahol kint létemkor lakom, az a rendőrségi gyakorlat, hogy annyi fekete autóvezetőt állítanak meg, ahányat csak tudnak. Országszerte óriási számban – a „fehérekhez” képest két és félszerte nagyobb számban[7] – fekete férfiak halnak meg közúti, rendőrségi intézkedés közben. Végletesen szegregált a társadalom, milliónyi olyan fekete kisgyerek nő fel úgy, hogy csak a gettót, ahol él, azt látja.[8]

A bebörtönzött emberek aránya az egész társadalomhoz képest kétszer akkora Amerikában, mint a ranglistán mögötte következő két országban, Oroszországban és Kínában. Az Egyesült Államok adja a világ népességének 4,4%-át, börtönlakóinak viszont 22%-át. Azok között pedig, akik börtönben ülnek, valóságos arányukhoz képest jóval több az afroamerikai.

Afölött, hogy ki és miként írja bármely társadalom, így az amerikai társadalom elemzését, óriási harcok folynak. Az európai értelmiség egy része e harcban egyfajta rosszul informált turista módjára viselkedik. Körülbelül úgy tesz, mintha valaki megérkezne a JFK repülőtérre, taxival a fehér kőgazdagok valamelyik találkozóhelyéhez, mondjuk a Bloomingdales áruházhoz hajtana, összeválogatná azt, ami megtetszik neki, végül hazautazna, s otthon elmondaná, hogy ő ismeri a kinti világot.

Képletesen szólva berepül, egy elképesztően összetett és kifinomult vitahelyzetben jószerével még a vita tényéről sem vesz tudomást, majd leválogatja a saját kelet-közép-európai előítéleteinek leginkább megfelelő, leginkább liliom-Fehér szövegeket, majd így nyilatkozik „a világról”.

Pár hónapja épp Te készítettél interjút egy magyar csúcsértelmiségivel, a Magyar Tudományos Akadémia tagjával, aki – elmondása szerint – azért tiszteli az Egyesült Államokat, mert ott, úgymond (tartalmi idézet): „a demokráciát erőszak nélkül valósították meg”.

Ettől én elnémulok, ilyen alapon nem tudok beszélgetni, sajnálom. Magyarországi ismerőseim nagy részével itt megáll a beszélgetésem.

A beszélgetést nem is az Amerikáról tudottak, vagy nem tudottak lehetetlenítik el, hanem az, hogy meggyőződésünk: az úgynevezett európai értékeken alapuló társadalmak a világon a lehető legjobbak. Amit pedig zavarként, hibaként érzékelünk, az nem az értékek problémája, vagy nem is probléma.

A mi régiónk történelmének ismeretében elég triviális állítás, hogy

az eszméket hiba lenne hermetikusan elzárni a konkrét társadalmi gyakorlattól, amely létre hozza őket. A Felvilágosodás körül lépkedünk itt most lábujjhegyen, és csodálattal adózunk a szabadságnak, egyenlőségnek és az emberi jogoknak. A 18. század nagy értelmiségi csodái ezek, mondjuk mi. És közben mélyen hallgatunk arról, hogy ugyanez az az időszak, amikor a Felvilágosodást létrehozó nyugat-európai polgárság csúcsra járatta… a rabszolgakereskedelmet.

Portugálok, franciák, britek szállították hajókkal a rabszolgákat, millió számra, a „saját” gyarmati „piacaikra”. Pár éve jártam az egyébként szocialista vezetés alatt álló, és fölöttébb élhető franciaországi városban, Nantes-ban, amely elismerésre méltó módon tiszteletben tartja saját történelmét – aminek egyik fő eleme, hogy ebben a Loire torkolatához közeli városban volt a legnagyobb franciaországi rabszolgakikötő.

Mi itt Kelet-Európában azt tanultuk meg, hogy a nyugat-európai Fehér szupremacista tudásból szemezgessünk.

Nekünk elég, ha felmondjuk, hogy „szabadság, egyenlőség, testvériség”. Igaz, leggyakrabban csak a szabadságot emlegetjük, az egyenlőséget és a testvériséget „elegánsan” mellőzzük. Gyarmatosításról, rabszolgakereskedelemről, rasszizmusról – melyek a nyugat-európai Felvilágosodás másik oldalát jelentik – már inkább csak hallgatunk. 

Vagyis arról, hogy az európai Felvilágosodás csúcsai milyen geopolitikai, geo-ökonómiai alapokon jöttek létre, arról nemigen szeretünk beszélgetni. Az Európai Unió – amelyet a teljes magyarországi ellenzék a Magyarországon megszokott, fordított szinekdokhé csúsztatással „Európaként” szeret, skandálva emlegetni –, központja közismert módon Brüsszelben, a Belgium nevű EU-tagállam fővárosában van. Abban a Belga Királyságban, melynek akkori uralkodója az 1885-ös, Berlinben tartott Afrika-konferencián a saját, magántulajdonú multinacionális vállalata javára a szó szoros értelmében lenyúlta a teljes Kongó-vidéket (mintegy harminc Magyarországnyi területet).

Mindezt olyan civilizációs csúcseredmények segítségével valósította meg, mint a zsoldosai által használt, krokodilbőr-korbács, melynek egyetlen suhintása 4-5 centiméter mély sebet ejtett áldozatán. Ezzel „fegyelmezték” a leigázott társadalmakat.

Európai misszionárius mutatja egy kongói férfi megcsonkított kezét. A kézlevágás bevett gyakorlat volt a Leopold tulajdonát képező Kongói Szabadállamban. Forrás: Wikimedia Commons

A legkisebb tolvajlásért kézlevágás járt. Tízmilliós nagyságrendben követelte áldozatait ez a hatalom. A Kongó-folyóvidék népeinek becslések szerint mintegy felét kiirtották a Felvilágosodás alapfogalma, a „szabadság” nevében – konkrétan: a „Kongó Szabad Államnak” keresztelt gyarmatot birtokló belga király nevében. A NATO-nak és az EU-nak is ebben a Brüsszelben van a központja. A magyar közeg mit tud, mit gondol erről? Nézi a világot, imádja a „fejlett és gazdag” Nyugatot, s meglepődik, ha arról hall, hogy a minap a hálátlan utókor ledöntötte II. Leopold szobrát valamely belga városban. Nem érti, miért.

Miért nem érti? Mert mindezekről nem tud. Tudása úgy működik, hogy ne tudjon minderről. Fehér-fensőbbrendűségi alapon nézi a történelmet.

Minderre az ellenérv az, hogy a rabszolgaság intézménye valóban nem jó – de hozzá szokták tenni, hogy kétszáz éve még más világ és más értékek voltak érvényben. Ahhoz, hogy ezeket a tényeket meg lehessen ítélni, és a helyükön lehessen kezelni, a történelmi kontextust kell ismerni.

Valóban, és ennek a kontextus ismeretnek az egyik eleme a felismerés kellene legyen: hogy nem csak a Fehér embert pozitívan érintő tények tények. Nem azt mondom, hogy egy másik fajta, fehérellenes rasszizmust kellene alkalmazzunk. De

nem ártana szembe néznünk azzal, hogy amit eddig mindeme témáról tanítottak nekünk, az mélyen részrehajló tudás. Az eddig nekünk tanított tudás hamissága, e térségben nem kellene, hogy meglepjen bennünket. Általános, közös tapasztalatunk a múltból öröklött tudásformáink hamissága, részrehajlása.

Ami pedig a rabszolgatartást illeti, a tiltakozók, vagy itt és most például én, nem általában beszélünk a rabszolgaságról. Nem pusztán arról van szó, hogy az emberek fogva tartása, kínzása, jogaik lábbal tiprása és vad kizsákmányolás „nem szép dolog” – ez nyilvánvaló, hanem arról, hogy mindez központi részét képezte a kapitalizmus alapvető geopolitikai stratégiájának.

A kapitalizmus több évszázados, eredeti tőkefelhalmozási korszaka lényegében az erőforrás-lerablás, az egyenlőtlen csere, a gyarmati uralom és a rabszolga-technológián alapuló ültetvényes gazdálkodás elegye volt. Ez a nagyüzemi termelés elődje, ebben az értelemben máig mutat. Bizonyos – magas jövedelmezőségű, vagyis tőkefelhalmozási szempontból kulcsfontosságú – mezőgazdasági terményeket csak rabszolgamunkával lehetett előállítani, mert a technológia oly mennyiségű munkát követelt meg, amelyre szabad embereket nem lehetett rákényszeríteni. Ebben az értelemben a profitelvű ültetvényes-rabszolgatartó rendszer a kapitalizmus integráns része volt – és maradt is.

Ráadásul ahhoz, hogy helyesen elemezzük a problémát, azt is meg kell értenünk, hogy nem „általában emberekből” lettek a rabszolgák, hanem igencsak meghatározott etnikai, nyelvi, geopolitikai, és az ismét csak százszoros idézőjelben „rasszkód” mentén, ezek logikája szerint dőlt el, hogy kiből lesz a tőkés mezőgazdaságban termelőeszköz. Ez pedig már közvetlenül keretezi a világban jelenleg zajló politikai folyamatokat.

Ha megértjük, hogy mindez a kapitalizmus része, hogy nincs kapitalizmustörténet rasszkód nélkül, akkor villámfényben megpillanthatjuk, miért van nagyon mélyen igazuk az Amerikában most lázongó gyerekeknek. Azt is megérthetjük, hogyan volna tehető jobbá a világunk: ki kell iktatni az emberi élet kizsákmányolását, tönkretételét lehetővé tevő gazdasági formákat.

Így egyébként saját történelmünk is más fénybe kerülhet. Hogy mást ne mondjak, az etnikai elnyomás jelentőségét talán nem kell magyarázni a magyar olvasónak. Miért nem vagyunk mi arra képesek, hogy ezt a brutális társadalmi viszonytípust a globális kapitalizmus részeként értelmezzük? Az etnikai elnyomás, a rasszizmus és a vad kirekesztő beszédmód ugyanúgy alapellentmondása az emberi létnek a kapitalizmus viszonyai között, mint a legnyersebben „gazdasági” értelemben vett értéktöbblet-elsajátítás.

Helytelen kifejezést használok, de nem tudom másképp leírni a jelenséget: a transzrassz szolidaritás az, amit Közép-Kelet Európában a legkevésbé értenek. Miért?

Azért, mert térségünk társadalmai – vagy legalábbis tanult elitjei, fent taglalt, több évszázados identitáspolitikai projektjük részeként – nagyrészt azt gondolják, hogy ők: Fehérek. S e „Fehérséget” pontosan abban az értelemben használják, úgy „Fehérek”, ahogy az imént mondtam.

Az így gondolkodó elme azt hiszi, ő benne van „objektíve” a legjobb dologban, ami van a világon, ez a „Fehérség”. A globális privilégiumokat (egyébként többé-kevésbé helyesen) azonosítják a nyugat-európai geopolitikai pozícióval, s ezt – nyilvánvalóan abszurd módon – a világ minden egyéb népénél, társadalmánál, kultúrájánál magasabb politikai, eszmei és erkölcsi értékekkel ruházzák föl.

Teszik mindezt azért, mert azt gondolják, ők maguk is részét képezik ennek, tehát így „politizálnak”. Ebből a nézőpontból, mikor a magyar Fehér értelmiségi olvassa az amerikai tiltakozások híreit, körülbelül annyi a reakciója, hogy „mit ugrálnak már ezek!?” „Idegesítenek itt engem, szobrokat döntegetnek. Hát mire jó az?”

Amit „transzrassz” jellegnek neveztél – hát persze! Ez a lényeg!

Ehhez azt kell megértenünk, nem arról van szó, hogy a „Fehér” előjogok csak a „feketéknek” rosszak. Mindenkinek rosszak! Amikor az Egyesült-Államokbeli munkahelyemen (egy nagy, keleti parti állami egyetemen tanítok) a rabszolgatartással kapcsolatos anyagot beszélünk meg, akkor versenyt sírnak a legkülönfélébb bőrszínű gyerekek – köztük azok is, akik, mondjuk magyarországi kód szerint – „fehérnek”, illetve „feketének” minősítenének. Talán részben más és más okból, de együtt sírnak. A „fekete” diák talán főként azért sír, mert emberfeletti módon nehéz elviselni, hogy mit műveltek az őseivel. A „fehér” gyerek meg netán azért, mert alig bírja elviselni, mit műveltek az ősei.

Hogy lehet mindezt viselni? Ugyanaz a kérdés, ami a holokauszttal kapcsolatban is felmerül. Mit kell hozzátenni a jóvátételhez, a múltfeldolgozáshoz, és hogyan javítható a rendszer?

Be kell vallani.

Mit?

Amit eddig generációkon át elhallgattak. Ilyen szempontból Zoltán Gábor két nemrégiben megjelent könyve csodálatos szolgálatot tett. Gyermekkorom nagy része a budapesti I. és XII. kerületben telt. Nagyjából ott, ahol Zoltán Gábor Szomszéd illetve Orgia című könyvei játszódnak. A két könyv a nyilasuralom „bel-budai” tömeggyilkosságainak mikrotörténetét írta meg, dokumentumjelleggel. A kegyetlenkedések pontos színhelyeinek listájával, címmel, emelettel, lakásszámmal, névvel.

A szerző elmeséli, hogy gyilkolták halomra a magyar nácik a Városmajori templom melletti teniszpályák helyén a két közeli zsidó kórház betegeit, orvosait, személyzetét. Hogy lőtték halomra őket, és hagyták a sebesülteket halálra fagyni a fagyban.

Gyerekkoromban sokszor álldogáltam a teniszpályák mentén, bámulva a játékosokat. Szinte pontosan ugyanott fociztam, pingpongoztam kis haverjaimmal.

Így, pontosan így kell beszélni. Ezt kell elmondani. A tényeket, melyek közvetlen, lerázhatatlan módon összekötnek bennünket a múlt ezen részével.

Gyakran villamosozom el a 12. kerületi nyilas emlékmű előtt. (A budapesti nyelv a maga eufemisztikus nyelvén „turulszobornak” hívja, mely név semmi másra nem alkalmas, mint arra, hogy megkerüljük a problémát. Így aztán meg is kerüli a főváros népe.) Minden ilyen alkalommal fizikailag rosszul vagyok ettől a felháborító, borzalmas monstrumtól.

És nem azért, mert az én őseimet meggyilkolták, megkínozták volna. Hanem azért – ha már az őseimről beszélünk – mert a nem-meggyilkolt, nem-megkínzott, nem-megerőszakolt többség tagjaként a háború utáni évtizedekben ők is mélyen hallgattak a saját fiatalkorukról. És elég nyilvánvaló, hogy lényegében mindannyiunk családtagjai többé-kevésbé tétlenül nézték a gyilkosságokat – ha éppenséggel ők maguk nem vettek részt bennük így vagy úgy.

Ez a szobor azután azért is bánt, mert ma nekem ezt néznem kell. Mert egy sunyi, vállalhatatlan politikai akarat odarakta, s egy másik pedig képtelen, alkatilag alkalmatlan arra, hogy elvitesse onnan.

Én abba a generációba tartozom, amelynek gyerekkora a hatvanas évekre esett, azaz amelynek I. kerületi tagjai jó húsz évvel az 1944-es terror után fociztak, pingpongoztak és általában rosszalkodtak a városmajori, vérmezői, I. kerületi tömegsírokon, a kibombázott házhelyeken.

A gyilkosságokról, a kerületi helytörténet ezen, meghatározó tényeiről lényegében semmit nem tudtam, sem gyerekkoromban, sem pedig később. Nekem társadalomelemzőként, történeti szociológusként, felnőtt emberként kellett szembe kerülnöm azzal, mi minden zajlott gyerekkorom mégoly meghittnek vélt, belső helyszínein – alig egy generációval korábban.

A tömeg miért lesz dühös, ha egy 18. századi rabszolgakereskedő szobra elé vonul, vagy évszázadokkal ezelőtti rabszolgapiac helyszínén van? Itt, a térnek ezeken a pontjain valami felhasad.

E szobrok és a történeti alakok, akikről mintázták őket, akiknek és aminek emléket állítanak: jelképek. Jelentésük túlmutat saját magukon. Ezért állnak a köztérben. Az általad említett szobroknak nincs olyan jelentéstartományuk, ami ne utalna a kolonializmusra, emberek megkínzására, a legvadabb nemi erőszakra, a rabszolgatartó rendszerre.

Az emberek jogainak – ha már erről beszéltünk –, az emberi jogok szisztematikus megtagadására. A politikai erők, melyek ma a téren, „életben” óhajtják tartani, érintetlenül kívánják hagyni őket, semmibe veszik a szobrok által jelképezett politikai eszmék és történelmi emlékek valódi jelentését, az emberi méltósághoz való jog megtagadását, százmilliók ellehetetlenítését. Ez, így: vállalhatatlan. Ahogy a „hegyvidéki” nyilasemlékmű is felháborító és vállalhatatlan.

Ebben az értelemben el nem tudom képzelni, hogy lehetne reagálni az amerikai tiltakozók e reakcióira másként, mint úgy, hogy üdvözöljük őket. Elvégre új jelképet hoznak létre a politikai akaratnyilvánítás legdemokratikusabb, békés formáit gyakorló fiatalok, méghozzá békés úton.

Azt mondják ki, közösen, hogy amit ez a történelem jelent, ők azt nem fogadják el magukra nézvést. Ők túl akarnak lépni ezen a borzalmon. Ezen az alapon csodálatos dolgokat lehetne létrehozni, és talán fognak is. Az más kérdés, hogy a világ többi része – azok, akik nem vagyunk jelen az észak-amerikai megmozdulásoknál, így a közép-európai értelmiség – valószínűleg nem fogja látni, pontosabban máshogy fog róla értesülni, hiszen a globális médiumok, a maguk Fehér-előjogokban lubickoló tulajdonosaival és médiamunkásaival „véletlenül” ezt a forradalmat sem fogják közvetíteni.

Most ott tartunk, hogy könyvet égetni és szobrot rombolni csúnya dolog.

Hát, igen. Nekem ez attól függ, hogy milyen könyvet. A Mein Kampfot például szívesen elégetném.

Vitatkoznék veled, mert ahhoz, hogy tudni lehessen, mit kell elutasítani, mi a bajaink forrása, nyomra, tudásra van szükség.

Nyilván provokatív célzattal mondom ezt. Érzelmi, politikai és erkölcsi megkönnyebbülésre, megtisztulásra, a szó eredeti értelmében katarzisra van szükség, hogy szabadulni tudjunk a szorongásunktól, amely térségünkben ráadásul, mint említettem, egyfajta hibás, „Fehér” önidentifikációból fakad. Nem kell rettegnünk attól, hogy a legkülönbözőbb bőrpigmentációjú diákok, fiatalok piros festékkel leöntik vagy feldöntik a Kolumbusz-szobrot. Nem igaz az, amit a budapesti elitek egy része mond – hogy a jelképek erkölcsi tartalmának ne volna jelentősége, hogy pusztán a nyilvános tér neutrális politikai tartalmú műtárgyainak kéne tekintenünk őket.

De, óriási jelentősége van. Itt egyszerűen nincs a „másik oldal”, nem lehet a másik oldalra állni. Az USÁ-ban a nagyvárosi, partvidéki közegben egyetlen komoly ember nincs, aki ellenezné a fiatalok tiltakozását. Van tehát a helyzetben valami új. Az most más kérdés, hogy e szempontból az Egyesült Államok igencsak egyenetlen. Ahogy az a jelenlegi elnökre leadott szavazatokból is látszik, regionálisan fölöttébb megosztott társadalom.

A dolgot tetőzi, hogy kettős politikai bénultság van, egyik nagy párt sem képes kreatívan megújulni, ráadásul mindez globális tömegjárvány közben zajlik. Ilyen helyzetben mennek utcára a gyerekek – akik körülbelül március óta be vannak zárva a kollégiumokba, a hatos társbérletekbe, a szülői házak legkisebb, hátsó szobáiba. Ez az érzés adja az egész mozgalom energiáját. Ha nem rasszkérdésekről, hanem mondjuk a rendőrségről vagy a járványról beszélünk, akkor is népirtás van.

Értem a magyar elitek egy részének a pozícióját: eddigi életük nagyrészt arról szólt, hogy nézték Amerikát, és próbálták átemelni, amit abból a közegből csak lehet. Sokan viszonylag jó indulattal tették-teszik ezt. A mai helyzet e pozíció lehetetlenségére mutat rá, s ez nyilván frusztráló hatást kelt. Mert ugye mi van akkor, ha van legalább egy olyan dimenziója a világnak, melyben az a meglehetősen leegyszerűsített képlet, hogy „Amerika jó, Magyarország rossz”, esetleg nem működik.

Például talán azért, mert véletlenül épp fordítva van a dolog. Vagy talán azért nem, mert akkora dőreség, hogy még az ellenkezője, sőt, az ellenkezőjének ellenkezője sem igaz. Az egész, országpéldákkal (továbbá régiókkal, égtájakkal, világrészekkel, stb.) való vagdalkozás szerintem borzalmas szellemi restségre utal.

Nem hiszem, hogy a népírtás hasonlat adekvát, azzal együtt, hogy a járványhelyzet valóban nagyon súlyos. De épp az előbb volt szó az akaratlagos, célzott kongói népírtásról. Hagyjuk meg ezt a fogalmat az ilyen eseményeknek.

Lehet persze, hogy túloztam. De talán nem mindenki előtt ismert, hogy az ország afroamerikai polgárai kétszeresen túlreprezentáltak a koronavírus-fertőzöttek körében, a halálos áldozatok között pedig 2,3-szorta több afroamerikait találunk, mint az arányuk a társadalom egészében. Ráadásul az ország spanyol ajkú és afroamerikai polgárai között jóval magasabb az egészségügyi biztosítás nélküliek aránya is.

Ennek a figyelembevételével kell azt nézni, hogy a szövetségi kormány nemcsak, hogy szinte semmit sem tesz a társadalom védelmére, miközben az elnök és belső köre manifeszt hülyeségeket beszél a járványról. Lutrit játszik az emberek életével. Kiszámíthatatlan módon meg-megkérdőjelezik a maszkviselés szükségességét. Minden előkészítés nélkül „lebegtetik” az intézménybezárások végét, miközben országuk magasan a koronavírus világcsúcstartójává vált.

Minderről nem tudom feltételezni, hogy semmi féle szándékosság ne lenne benne. A kijárási korlátozások megszüntetése például nagyon konkrét érdekcsoportok – a tőke, ezen belül a nagyon jelentős szolgáltató tőke – követelése. Az éttermek, a kávéházak világának vágya, a légitársaságok és a turizmusszektor mögött álló nagytőke követelése. A kormány pedig belemegy, viszonylag gátlástalanul feláldozza a társadalom érdekét.

Lényegében minden alkalommal, amikor a társadalom és a tőke, főleg a nagytőke érdekei között választania kell, az állam a tőke mellett dönt. A fiatalok pedig körülnéznek, azt látják, hogy nincs hova lépni, a „felnőtt” társadalom körülbelül azt tudja nekik üzenni, hogy „üljenek és várjanak nyugodtan a sorukra”, miközben nincsenek állások, nincs „jövő” – hát persze, hogy tiltakoznak.

Most épp a rasszizmus, a rendőrségi brutalitás ellen, s ez részint a Kolumbusz-emlékművek és a hajdani déli tábornokok szobrainak ledöntésében fejeződik ki. De ebből én nem csinálnék olyan nagy kázust – idővel nyilván ez is változni fog, az elégedetlenség természete az, hogy pontosan megtalálja a saját, mindenkori helyzetre legmegfelelőbb célpontjait.

[1] – C. L. R James, The Black Jacobins: Toussaint L’Ouverture and the San Domingo Revolution. Penguin UK, 1963.

[2] – Ld pl.: Madison Smartt Bell, All Souls’ Rising, New York: Pantheon, 1995; Master of the Crossroads, New York: Pantheon, 2000; The Stone that the Builder Refused, New York: Pantheon, 2004.; ismertetőjük itt.

[3] – Buck-Morss, Susan. „Hegel and Haiti.” Critical inquiry 26, no. 4 (2000): 821-865.

[4] – Böröcz József és Mahua Sarkar, „A lengyel vízszerelő elviselhetetlen fehérsége és a magyar pávatánc a ’rassznótára”,” Replika, 106, 1-2, 353-362. Eredetije: „The Unbearable Whiteness of the Polish Plumber and the Hungarian Peacock Dance around „race”.” Slavic Review. 2017;76(2):307-14.

[5] – Brodkin, Karen. How Jews became white folks and what that says about race in America. Rutgers University Press, 1998.

[6] – Hodgson, Dennis. „The ideological origins of the Population Association of America.” The Population and Development Review (1991): 1-34.

[7] – Sarah DeGue, Katherine A. Fowler and Cynthia Caulkins, „Deaths Due to Use of Lethal Force by Law Enforcement Findings From the National Violent Death Reporting System, 17 U.S. States, 2009–2012.” American Journal of Preventative Meicine, 2016, 51 (5 Supplement): S173-S187.

[8] – Ld. pl. A Drót című világsikerű televízió-sorozatot.