Most, hogy már szabad beszélni ötvenhatos forradalomról, már nem tudunk, de talán nem is akarunk. A közbeszédben egyre többen sugallják, hogy ’56 népfelkelés volt, de legalábbis nem lehetett igazi forradalom, hiszen 1956-ban nem kapitalista rendszerért harcoltak, a forradalmárok többsége „csupán” egy szocialista elitcserét igyekezett kiharcolni. Az „ellenforradalom” elméletének is egyre több büszke híve van a szélsőjobboldalon, de sztálinista ellenforradalomhívők is akadnak még. Miért vált mára elgondolhatatlanná, hogy 1956-ban forradalom volt?
Mert bizony elgondolhatatlanná vált, az évenkénti megemlékezések és a nagy szavak ellenére is. A kollektív emlékezetünkből szinte teljesen kikopott a forradalom ténye, leginkább csak úgy emlékezünk vissza rá, amint a Megáll az idő c. film elhíresült jelenete felvázolja: tankok jönnek, emberek mennek, akik maradnak azt mondják, „jó, hát akkor itt fogunk élni”. 1956 történetének tehát a köztudatban van eleje és van vége, a közepe, „a bonyodalom” – a forradalmi lényeg – homályba vész. Az ’56-os filmek és alkotások rendre giccsbe fulladnak, a forradalom hűlt helyét szerelmi szálakkal és üres nosztalgiával igyekeznek helyettesíteni. Az ötvenhatos politikai narratívák is rendre hanyagolják magát a forradalmat és ’56 valamely másodlagos aspektusát nagyítják föl. A jobboldalnak 1956-ból csak a szovjet tankok elleni harc a kedves, így szívesebben beszélnek „ötvenhatos forradalom” helyett „ötvenhatos szabadságharcról”.
A szabadságharc különben is a forradalom következménye volt, és nem oka, hiszen ‘56 a ‘45-48 között időszak álmait szerette volna megvalósítani.
Amint Rácz Sándor, a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács elnöke nyilatkozta 1983-ban: „Én úgy látom, hogy ’48-ban – meg aztán később, ’56-ban – elvesztettük azt a lehetőséget, amit a történelem, egy pillanatra földobott: hogy a munkások a maguk kezébe vegyék a gyárakat.”
A baloldali mainstream hibája viszont, hogy a Párt „elitcseréjét” emlegeti előszeretettel, sokszor figyelmen kívül hagyva ’56 forradalmi intézményét, a munkástanácsokat, valamint a diákokat és a „pesti srácokat”. Amint Litván György is megállapította – „Míg az MDF-nek 1956 kellett, de Nagy Imre nélkül, addig az MSZP-nek Nagy Imre kellett, de a forradalom nélkül”. Ez az ördögi kör ejti túszul máig a forradalomra való visszaemlékezést: ha 1956 szocialista volt, akkor nem lehetett forradalom, ha 1956 forradalom volt, akkor nem lehetett szocialista. Vannak, akik mégis azt vallják (pl. Tamás Gáspár Miklós), hogy 1956 szocialista is volt, és forradalom is volt. Azt gondolhatnánk, ez lehetne akár egy konszenzusos álláspont is, hiszen mintegy átvágja a velünk élő MDF-MSZP gordiuszi csomóját. Ezt mégsem képviseli szinte senki, sőt, szinte provokációnak számít. Pedig mindkettőt van okunk gondolni ötvenhatról, a szocialista és a forradalmi jelleget is, sőt, a kettő csak együtt nyer igazán értelmet.
Bibó István azt írja – „Mindazok az erők, melyeknek fegyver volt a kezében, az ifjúság, a munkásság és a forradalom oldalára állt katonaság, többségükben nemcsak szocialisták, hanem marxista-leninista nevelésű szocialisták voltak, ha még annyira válságban volt is egész világképük.” Kopácsi Sándor, a tüntetők elleni fegyverhasználatot megtiltó rendőrfőkapitány visszaemlékezésében azt írja – „… a tüntetést nem fasiszták és egyéb imperialisták tervezik, hanem egyetemi hallgatók, munkások és parasztok lányai, fiai, akiket nagy gonddal válogattunk meg, mielőtt beiratkozhattak az egyetemre.” De a kulcs nem is igazán a forradalmárok baloldali jellegében keresendő. 1956 szocialista vívmánya a valódi dolgozói hatalom volt, amelynek értelmében sem a Párt, sem az állam, sem tőkéscsoportok nem rendelkezhetnek a termelés folyamata fölött, csakis a dolgozók, vagyis a munkástanácsok.
Ennél fogva ‘56 forradalom is volt, hiszen az államkapitalista-sztálinista rendszert a valódi szocializmus javára kívánták megdönteni.
Tudta ezt akkor Bibó és tudták a munkások is, ennek meg-nem-értése csupán utólagos fejlemény – ahogy a „valódi szocializmus” elérhetetlenné és elképzelhetetlenné vált, úgy vált egyre zavarosabbá és érthetetlenebbé ’56 történelme is. Hiszen mára elgondolni is nehéz olyan szocializmust, ami az ötvenhatosok számára még reális volt: olyan szocializmus, amely a szovjet államkapitalizmusnál szabadabb, a Nyugaton kialakult jóléti államoknál pedig igazságosabb. A demokratikus szocializmus ígérete azonban nem magától tűnt el a történelmi emlékezetünkből: az a tévhit, hogy a hidegháborúban csak a sztálinista Szovjetunió és a szabad piaci Amerika feszült egymásnak, a 90-es években kialakuló neoliberális konszenzus jegyében történt utólagos történelemhamisítás következménye, ami nem hajlandó tudomást venni a jugoszláv munkás-önigazgatásról, a chilei demokratikus szocialista forradalom amerikai vérbefojtásáról stb. 1956 történelmére is általában ezt a harminc évvel később kialakult történelmi szemléletet próbáljuk ráerőltetni, aminek a tények ellenállnak…
A magyar forradalom elgondolhatatlanságában szerepet játszik a centrum-periféria viszonyok egyenlőtlensége, illetve dialektikájuk meg nem értése is. ’56-ban még akadtak, akik értették, hogy bár a nagy eszmék a nagy birodalmakból származnak, de nem mindig a centrumban teljesednek ki. A trockista C.R.L. James ezt pontosan értette, aki sok elvtársától eltérően a kezdetektől fogva híve volt a magyar forradalomnak. Bizonyára nem véletlenül. James a haiti forradalomról írta híres „Fekete jakobinusok” c. történelmi könyvét, amely forradalom éppen a francia forradalom eszméi, elsősorban az egyetemes emberi jogok jegyében harcolt a Haitit gyarmatosító francia birodalom ellen. Egyes feljegyzések szerint még a Marseillaise-t is énekelték a fellázadt haiti rabszolgák, miközben csatába indultak Napóleon seregei ellen. James talán éppen ezért sejthette, hogy ahogy lehetséges volt a felvilágosult forradalom a felvilágosodás birodalma ellen, úgy lehetséges a szocialista forradalom a szocializmus birodalma ellen. …
Vajon nem olyan Angyal István vörös zászlója, mint a haiti rabszolgák Marseillaise-e?
A szimbólumokon túl azonban valami sokkal fontosabbat is eltanultak a magyar munkások a megszálló hatalomtól. Amint Claude Lefort írta a munkástanácsokról: „… a sztálinista rendszer, miközben megfosztotta őket az üzemek vezetésében való részvételtől, folyton azt hirdette, hogy az üzemek valódi tulajdonosai a munkások. Ezzel a sztálinista rendszer bizonyos fokig hozzájárult saját bukásához, mert általa a munkások sokkal jobban megtanulták, mint bárhol másutt, hogy a kizsákmányolás nem a tőkés magántulajdon létezéséből fakad, hanem valami sokkal általánosabból: abból, hogy az üzemben vannak olyanok, akik mindenről döntenek, és olyanok, akiknek csak engedelmeskedniük lehet.”
Voltak azért sokan, akik megpróbálták ’56 szellemét, és ami belőle következik, elgondolhatóvá tenni a világ számára. Pl. a ’68-as generáció, vagyis az újbaloldal, akik számára az 1956-ös év, benne a magyar forradalom emléke rendkívül meghatározó volt. Stuart Hall így emlékezik vissza: „Az „első” újbaloldal 1956-ban született, egy kereszteződésben – nem csupán egy évben – amelynek egyik oldalán a magyar forradalom szovjet tankok általi elnyomása állt, a másikon a Szuezi-csatorna brit és francia megszállása. Ez a két esemény, amelyeknek drámai hatását fokozta a tény, hogy szinte egymás után következtek be, leleplezte az akkori politikai életet uraló két rendszer – a nyugati imperializmus és a sztálinizmus – látens erőszakát és agresszióját, és sokkhullámokat indított el a politikai világban. … Az újbaloldal ennek a két eseménynek az utóhatásaként jött létre.”
Aztán az újbaloldal bukása és a neoliberális konszenzus kialakulása rányomta a bélyegét 1956 emlékére is. ’56 történelme mára elgondolhatatlanná vált. Hiszen ki gondolná utólag is, hogy létezhetett volna valami a szovjettípusú államkapitalizmuson és az amerikai típusú szabadpiaci kapitalizmuson túl. 1956-ra tehát utólagosan is a kapitalista realizmus kényszerzubbonyát igyekszünk ráhúzni – Ellenforradalom! Népfelkelés! – de mivel nem illeszkedik rá, ezért nagyobb részt inkább csak hallgatunk róla. Azon pedig ne csodálkozzunk, hogy az egykori forradalmárok közül egyesek jobboldaliak lettek, hiszen „minden fasizmus mögött van egy bukott forradalom”.
