Tudjuk, hogy Orbán Viktor szeret hangzatos kijelentéseket tenni arról, milyenek is a magyarok, mit szeretnek, hogyan gondolkodnak, milyen elvárásaik vannak. A miniszterelnöknek ezekben az eszmefuttatásaiban mindig nagy szerencséje van, hiszen a végén rendre kiderül, hogy valahogy a magyarok és a kormány elképzelései, reményei és vágyai pont egybeesnek, így hát ő maga nem sokat tehet, ha egyszer az istenadta nép éppen Soros Györgyöt akarja keresztre feszíteni, a migránsokat akarja kiebrudalni a világból, Brüsszelt akarja megregulázni, vagy éppen nem akar kártérítést fizetni a cigányoknak, akkor ő már csak afféle végrehajtóként hajol meg a köz akarata előtt.
Persze azt azért sejthetjük, hogy a miniszterelnök nem végez empirikus kutatásokat, nem slattyog le zsebre dugott kézzel a köz közé, hogy megkérdezze, ki ellen vezesse harcba magyarjait, hiszen ezek a gondolatmenetek nem is erre valók, pusztán megnyugtatásul közli velünk a jó Orbán, ki legyen gyűlöletünk tárgya a következő két percben, hogy aztán tetszőlegesen lehessen cserélgetni a csoportokat, amikor úgy hozza az élet.
Vagyis inkább a politikai szükség: a NER ugyanis ebben jó, a háborús toposzok trójai falovának felépítésében. A konstruált konfliktusok persze mindig adott célt szolgálnak, az egyszerű figyelemeltereléstől olyan nagyszabású átrendeződésekig, mint mondjuk az igazságszolgáltatás bedarálása, széles a paletta, de a lényeg nem túl bonyolult.
Valami hangzatos ellenség ellen (Eurázsia? Keletázsia? Ki emlékszik már arra.) kell hadakozni, a magyarok ugyanis olyanok, hogy szeretik a szabadságot, nem tűrik, ha mások akarják megmondani, mit csináljanak, és így tovább, blablabla.
Csakhogy miközben unalomig ismerjük ezt a technikát (láttuk már elégszer működés közben), könnyű elfelejteni, hogy valójában ezek mögött a démonizált csoportok mögött emberek vannak.
Ugye emlékszünk még, hogy próbálta a jó miniszterelnök beleképzelni magát az év elején a gyöngyöspatai lakosok (nem a cigány lakosok, hanem mindenki más) helyzetébe, akik azzal kellett hogy szembesüljenek: önkormányzatuknak kártérítést kell fizetnie a helyi iskola hosszú évek óta húzódó szegregáló gyakorlata miatt?
Akkor ugyebár úgy szólt a fáma:
„az az érzés alakult ki a romákban, hogy ők vannak többségben”, miközben a nem romák úgy érzik, hogy a saját hazájukban egy ellenséges környezetben vannak.
A nettó rasszista megnyilvánulásoknak amúgy meg is lett a hatásuk: miközben Orbán után szabadon kormánya is nagy garral kezdett a cigányság megbélyegzésébe, hónapokig szolgáltatva muníciót az erre fogékonyaknak, a szélsőjobb (mármint a papíron a Fidesznél is szélsőbb jobb) is felült a váratlanul jött hullámra, és a Deák téri késelést is ürügyül hozva erődemonstrációt tarthattak Novák Előd és Toroczkai László felvezetésével májusban, hangosan skandálva cigánybűnözésről.
Eddigre persze a kormány fütyörészve foglalkozott teljesen más dolgokkal, hiszen már épp a koronavírus legfőbb megfékezőjének szerepében tetszelgett, de azért ne legyenek kétségeink: amit akartak, azt elérték ezzel a kis szösszenettel. A cigányság újfent felkerült az ellenségek listájára, a börtönkártérítések ügye viszont lekerült a napirendről, és Brüsszelt is sikerült egy kis időre visszaterelni a karámba.
A történet vesztesei pedig, akikről nem beszélünk eleget, mindazok a cigány gyerekek, akiket szegregált az oktatási rendszer, visszafordíthatatlan és pénzzel nem kárpótolható károkat okozva nekik és családjuknak, és minden más cigány ember is, akiknek újfent szembesülniük kellett azzal,
hogy puszta politikai haszonszerzés céljából országunk miniszterelnöke veti oda őket a gyűlölködők elé.
Na és mi a helyzet mostanában? A nagykép nem túl kecsegtető: Brüsszelből újra jönnek a vadabbnál vadabb ötletek (például Orbán Viktor kiéheztetéséről), a koronavírus-járvány mámmeg kezd elszabadulni, Szijjártó Péter luxusjachtozott, Mészáros Lőrinc válik, az SZFE diákjai csuklóztatják Vidnyánszkyt és kuratóriumát, nyakunkon az időközi választás, ami elveheti a Fidesztől a kétharmadot – szóval ha valamikor, akkor most aztán fel kell szívnia magát a kormánynak, hogy a létező legelőnyösebb formáját mutassa.
És akkor hoppáré, Dúró Dóra a semmiből jön, és ledarál egy mesekönyvet, mert homoszexuális propaganda van benne. Előbukkan még Budaházy György és Edda, az LMBTQ-események tán leglelkesebb látogatói (ki nem hagynának egyet se, ha a környéken van!), és ha már ekkora foganatja lett ennek a történetnek, a miniszterelnök is lecsapott rá, mint gyöngytyúk a takonyra.
És így jönnek újra a hazug szólamok a magyarokról, akik türelmesen viselik a „jelenséget”, mármint a homoszexualitást, de sőt:
„az ilyen típusú provokatív demonstrációkat is, nem mondom hogy szó nélkül, de jól viseljük” – fejtegette a miniszterelnök.
Provokatív demonstráció alatt pedig nem Dúró performanszát vagy Budaházyék sertepertélését értette, hanem egy gyerekeknek szóló felolvasást – durva, mit el nem képesek viselni ezek a magyarok, hát nem?
Az eljárás egyébként ugyanaz, csak a gyűlölet tárgya változott. A miniszterelnök két részre osztotta az országot, magyarokra és buzikra, utóbbiak a rosszak, de mi eltűrjük őket, ameddig át nem lépik a vörös vonalat, ami ez esetben annyit tenne: „Hagyják békén a gyerekeinket!”
Ezzel pedig máris felskiccelte azt a képet, ahogy melegek rohangálnak gonosz tekintettel, hogy gyermekeink fülébe átköltött népmeséket susogjanak, amiktől azok nyilván maguk is melegek lesznek. Apokalipszis.
És bármennyire is abszurdnak, nevetségesen ostobának tűnik ez az egész maszlag, bármennyire könnyű tényekkel cáfolni, rámutatni, hogy abban a könyvben nincs homoszexuális propaganda, hogy egy mese nem árthat a gyereknek, hogy a homoszexualitás nem fertőző, nem betegség, nem jelenség, és nem senki se akar semmit csinálni a gyerekeinkkel – mindez nem képes felülírni azt a kormányzati fölényt, amivel az arcunkba fogják harsogni a következő időszakban ezt az őrületet. Például emígy:
A veszteség nem csupán az LMBTQ-közösségé, bár számukra ezek az odavetett mondatok kétségkívül elborzasztó következményekkel járhatnak, lenullázva megannyi küzdelmet, megalázva megannyi embert, és semmibe véve alkotmányos jogokat. De ez a veszteség mindannyiunké is, akik hiszünk az igazságosságban és az egyenlőségben, hiszen megint nyílt egy front, egy újabb csoport lett megtámadva, és a miniszterelnök épp most adott kvázi felhatalmazást a homofóbiára. Kirekesztés, gyűlölet és megbélyegzés. Ezt tette le megint az asztalra Orbán Viktor. A kár, amit ezzel a néhány mondattal okozott, felbecsülhetetlen.
Mi lehet annál szégyenteljesebb, amikor egy ország miniszterelnöke újra meg újra felosztja az ország társadalmát érdemesekre (magyarok) és érdemtelenekre (cigányok, buzik, Soros zsoldosai, vagy bárki más, ebből a szempontból teljesen mindegy), aszerint, hogy az ő politikai érdeke mit kíván?
