Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Vidnyánszky: nem kapaszkodom mindenféle igazgatói székekhez

Vidnyánszky Attila, a Színház- és Filmművészeti Egyetem kuratóriumának nyáron kinevezett, igencsak megosztó – és az egyetemi polgárok körében általános közutálatnak örvendő elnöke interjút adott a kormányközeli, Demokrata című lapnak, melyet a 24.hu szemlézett.

Az interjú legfontosabb mondata, hogy a kaposvári színészképzés megreformálójaként is ismert – és sokat kritizált – Vidnyánszky kijelentette, amennyiben személye okoz problémát a tiltakozóknak, hajlandó félreállni.

A lap szerint

„Vidnyánszky azt is hangsúlyozta, hogy ha tényleg ő az egyedüli akadálya annak, hogy az álláspontok közeledjenek, félre fog állni, mert neki ez nem hatalmi kérdés, és soha nem is volt az a típus, aki »két kézzel kapaszkodik mindenféle igazgatói székekhez«.”

A lap hosszan idézi, ahogy a kuratórium újdonsült elnöke – aki a Nemzeti Színház igazgatójaként is ismerős lehet – egy közel húsz évvel ezelőtti, kritikus hangvételű cikkre hivatkozva tartja problémásnak az SZFE működését:

„Amikor készültem erre az alkalomra (a Magyar Rektori Konferencia és a HÖOK az SZFE ügyében összehívott egyeztetésére – a szerk., 24.hu), elkezdtem gyűjteni azokat a korábban megjelent kritikákat a színművészetivel kapcsolatban, amiket maguk az egyetem egykori diákjai fogalmaztak meg. És nagy meglepetésemre a Színház folyóirat 2001. májusi számában megjelent, Zacc a kávéban – Helyzetkép a Színművészetin című riportban, ezt bárki elolvashatja az interneten, igen tanulságos mondatokat találtam. »Ha valaki rendet akar vágni ebben az iskolában, akkor mindent a nulláról kell kezdeni, mert a bűn beleivódott a falakba.« Ezt például Schilling Árpád mondta még hallgatókorában, és most ő ágál a leghangosabban minden változás ellen. Bodó Viktor, aki ma az egyetemet védi, őszintétlenségről, a változtatás lehetetlenségéről beszélt, arról, hogy ha nem történik valami, ötven évig minden marad a régiben. A megszólalók leromlott infrastruktúráról, a diákok túlhajszolásáról, rossz tanítási módszerekről, súlyos mesterségbeli hiányosságokról beszéltek. Meg kellene kérdezni őket ma, hogy az elmúlt húsz év alatt bekövetkezett változásokkal elégedettek-e”.

A kormányzat – valamint sajtója, és a frissen kinevezett alapítványi kuratórium – részéről egyébként visszatérő fordulat, hogy a Színműn évtizedek óta nem történt érdemi változás, elavult az oktatás, és sürgős reformokra lenne szükség a színvonalas képzés érdekében – amit egyébként az érintettek többször cáfoltak, miszerint folyamatosan fejlesztik és naprakészen tartják az egyetemet.

Hasonlóan visszatérő érv, hogy a képzés során csupán a művészeti élet egy szűk csoportjának szemlélete érvényesül, Vidnyánszky véleménye szerint a Katona József Színház művészeinek befolyása túlságosan erős, ezzel szemben önmagát a sokszínűség zálogaként állítja be. Mint mondta,

„más ízléseknek, gondolatoknak viszont így alig marad tér az egyetemen, pedig azok éppúgy érvényesek lehetnek. (…) A mai diákoknak a mostaninál sokkal több módszert, iskolát, esztétikát, ízlést, formát, stílust kellene megmutatni, aztán majd ki-ki választ közülük a habitusa, személyisége, világlátása szerint”.

Ennek fényében osztotta ki a távozó munkatársakat is, akikről elmondta,

„Tették ezt annak ellenére, hogy nem győztem és győzöm ma sem minden fórumon hangoztatni, hogy senkitől nem vettünk volna el osztályt, és senki munkájába nem szóltunk volna bele. A változtatások a maguk tempójában, fokozatosan zajlanak majd, építeni akarunk, és nem rombolni ész nélkül. Kissé ironikus, hogy az ehhez a végtelenül bezárt közeghez ragaszkodó emberek éppen a nyitottság és a sokszínűség eltűnését féltik tőlünk”.

Az SZFE-n egyébként elkezdődött a tanítás, még ha nem is olyan formában, ahogy azt a kormány prominensei, a kuratórium, vagy akár maga Vidnyánszky elképzelte: Upor László lemondott rektorhelyettes kísérleti tanköztársaság indítását jelentette be.

Upor elmondta,

„Nyitott, szabad, folyton változó egyetem vagyunk – minden ellenkező híreszteléssel szemben az vagyunk -, és az is akarunk maradni”.

A tanköztársaság olyan forma, melynek kereteibe ugyanúgy beleférnek a hagyományos oktatási egységek, a zárt és nyitott kurzusok, mint kreatív és a társadalmi helyzetre, illetve az egyetemre és a történelmére reflektáló akciók.

Az alapítványi fenntartásba adott egyetem polgárai épp attól tartottak, hogy a kormányhű figurákból összeállított kuratórium az oktatásba oly módon szólnának bele, hogy ellehetetlenülne nemhogy a fenti tanrend, de a művészi, alkotói szabadság is, és a fideszes kurzusművészet kiszolgálójává züllesztik az intézményt.

Az SZFE átalakítását, valamint a kormányzati szándék körül kibontakozó ellenállást szorosan figyelemmel követjük a Mércén, vonatkozó cikkeinket ezen a linken találjátok.

Címlapkép: MTI/Balogh Zoltán