Hónapok óta tudtuk, hogy az idei szeptember nem a szokásos iskolakezdést hozza majd magával. Ugyan abban nem lehettünk biztosak, hogy pontosan mely pontján leszünk majd a járványnak, afelől nem volt kétség, hogy a koronavírus jelen lesz, és veszélyt jelent majd.

Érdemi felkészülés helyett azonban utolsó pillanatos kapkodást kaptunk a nyakunkba. A tavaszi tanulságok ellenére, és az iskolák, illetve a családok saját kezdeményezései dacára rendszerszinten nem született megoldás, sem megoldási javaslat arra, hogyan menjen be sokszázezer gyerek az iskolákba fertőzésveszély idején.

A legtöbb intézmény múlt héten kezdett információt adni a terveiről, de van olyan iskola, ahol vasárnap hajnalban küldték ki az első iskolakezdő tájékoztatást. Olyan elnagyolt kijelentések olvashatók sok helyen, hogy „vállaljuk a rendszeres fertőtlenítést”, ami önmagában nem jelent semmit. Mit fertőtlenítenek, hogyan, és milyen rendszeresen?

A gyerekem iskolájában ma reggel a bejáratnál kezet fertőtlenítettek; az eredeti tervekkel ellentétben a szülők becipelhették a huszonkilós iskolakezdő pakkokat, amit a kisebbek nem bírnának el magukban, cserébe aláírattak velünk egy nyilatkozatot arról, hogy nem jártunk mostanában külföldön vagy fertőzött ember közelében. Ez a jogi felelősség hárítására alkalmas, másra azonban nem.

Valójában nincs olyan intézkedés, ami túlzsúfolt és alulfinanszírozott iskolákat biztonságossá tehetne járvány idején.

Azaz a vakszerencsében bízunk: hát talán csak nem pont mi leszünk azok, akik elkapják. Vagy ha mégis, akkor talán csak nem mi leszünk azok, akiknél komoly szövődmény alakul ki. Talán csak nem a mi balszerencsénket fogják a hírekben párás tekintettel megemlíteni. A statisztika azonban csak addig vigasztalja az embert, amíg nem konkrétan vele történik meg a baj.

A járvány kitörése óta több mint fél évünk volt felkészülni erre a valójában nem lehetetlen feladatra. Tökéletes megoldás nincs, de a katasztrofálisnál kevésbé rossz éppenséggel lehetséges lett volna. És hogy mire lett volna elég fél év? Például arra, hogy

• Tanulópárokat, tanulócsoportokat alakítsunk, amelyek az intézményen kívül is hatékonyabban tudnak tanulni;
• Az intézmények felmérhették volna, mely szülők tudnak otthon maradni a gyerekekkel, és kik biztosan nem, ki mennyire tud együttműködni. Aki meg tudná oldani a távoktatást, akár kiscsoportokban, az ezzel is csökkentené a veszélyt azok számára, akiknek muszáj bevinni a gyereket.
• Lehetett volna állami keretszerződéseket kötni olyan digitális szolgáltatóval, akinek a terméke bevált tavasszal, hogy ne az adathalászatra építő és időnként korlátozottan ingyenes szolgáltatásokon múljon a távoktatás.
• Laza mozdulattal lehetne kihajítani az ablakon az állami tankönyv-monopóliumot, és legalább a válság idejére újra szerződni azokkal a tankönyv-kiadókkal, akiknek van integrált terméke (értsd: legalább részben digitális tananyag). Létezik ilyen, volt is kiadó, aki tavasszal ingyen felajánlotta a termékeit iskoláknak, és ezek közül legalábbis néhány remekül működött – persze ezeket a KLIK nem támogatja.
• A tavaszi lezárás miatt az intézmény-fenntartás költségei töredékükre csökkentek, ebből lehetett volna azóta plusz tanárokat, pedagógiai asszisztenseket és másokat felvenni, akik a járvány idején megnövekedett kapacitásigényt tudnák fedezni, akár tanulócsoportokkal külön-külön foglalkozni. És valamiből fedezni kéne a távoktatás egyéni költségeit is: internetelőfizetést, megfelelő eszközöket juttatni a tanároknak, akik mostanáig maguk finanszírozták ezeket a többletköltségeket.
• A rászoruló tanulóknak digitális eszközöket kellett volna juttatni.
• Ki lehetett volna dolgozni több forgatókönyvet a járvány lehetséges alakulása esetére, és ezekhez kialakítani a szükséges kereteket; kommunikálni a lakossággal, felkészíteni minden szereplőt az egyes esetekre.
• Elő kellett volna állni egy jócskán csökkentett követelményszinttel, akár a különböző forgatókönyvek esetére szabva is, amelyben hangsúlyt kap az önálló tanulás módszertana, azaz otthon tanulni tanulnak a gyerekek. Ez amúgy minden élethelyzetben létfontosságú tudás, nem csak válság idején hiányzik a tantervből.
• Átgondolni, „a 45 perces óra után mindenki egyszerre zúdul ki a folyosóra” ősi koncepcióját, és olyan eltolt órarendekkel tanítani, hogy a tanulók negyede-ötöde legyen csak kint a folyosón és az udvaron.
• A kötelező maszkot bevezetni felső tagozatban.
• Ott, ahol lehet, kialakítani egyfajta rendkívüli lakásóvodáztatási rendszert, gyesen lévő vagy munkanélküli pályaelhagyó pedagógiai végzettségűekkel, vagy olyan szülőkkel, akik kimondottan csemetéik óvodás haverjait vigyáznák otthonukban (4-6 fő max), állam által biztosított fizetésért. (Az utóbbi három javaslatért köszönet Üveges Lillának.)

Ez persze csak néhány alapvetés, ezeknél sokkal több dologra is elég lett volna fél év.

Rá lehetett volna az egészet terhelni az iskolákra, tanárokra és családokra, ahogy eddig is tették, és ahogy most is teszik. Csak éppen egy kompetens intézkedés nem a járvány terhét verné rá a lakosságra, hanem „csak” az oktatásét. Lehetett volna tarolni, kompetensnek hazudni magukat mások munkája árán, kivételesen egyszer az életben tisztességesen megcsinálni valamit egy veszélyes helyzetben.

Nem kellett volna hozzá más, mint suttyomban megbízni egy maréknyi kompetens embert néhány pedagógia tanszékről, hogy dolgozzanak ki egy ilyen intézkedéscsomagot, és ha annyira fáj a kormányzatnak, hogy bárkiről kiderül, hogy ért ahhoz, amit csinál, hát aláírathattak volna velük titoktartásikat is.

Simán meg lehetett volna csinálni. Én se az ujjamból szoptam ki a fentieket, hanem megkérdeztem azokat, akik értenek hozzá.

Ehelyett most a gyerekek a járvány második hullámának közepén érdemi védelem nélkül mennek iskolába egy felkészületlen rendszerben. Majd nyilván most is árad a boldogság, ahogy a tavaszi karantén alatt.