A magyar nyelvű sajtóban megjelent néhány, Hirosima és Nagaszaki lebombázásáról szóló cikk. Mi most csak azzal az eggyel fogunk vitába szállni, amelyet a publikált írások közül a legjobbnak találtunk, ez pedig Laczó Ferenctől a Vakító fény: A Hirosima elleni atomtámadás 75. évfordulójára. A legmélyebbre ásó írással való polémikus dialógusunk során meg fog mutatkozni, hogy mik az atombomba-támadással kapcsolatos képzetek legfőbb, legbántóbb hiányosságai általában véve – nem csak erre a cikkre vonatkozóan, hanem tudomásunk szerint minden más magyar nyelvű elemzésben is.

Laczó Ferenc Mércén megjelent írása Hirosimáról és Nagaszakiról erkölcsileg-politikailag csakis helyeselhetően, kellő érzékenységgel emlékezik meg az áldozatokról, a nem emberhez méltó brutális véróceánról, és veti fel a bűnösök felelősségének kérdését. A vakító fény metaforáját mi is nagyon szeretjük (könyvet is írtunk róla Vakító gépezetek címmel). Laczó kétségtelenül szenzibilis a velejéig hamis eufemizmusokat illetően, elmondja, hogy a hatékonyság szempontja félrevezető kritérium. Bár nem feltétlenül szerencsés rangsorolósdit takarhat, különösen figyelemre méltó a megjegyzés, amely szerint

„ahogy a nácik főbűne, a holokauszt esetén elmondható, hogy meglehetősen primitív eszközökkel öltek meg milliókat néhány év alatt, az amerikaiak épp hogy a kortárs … tudomány csúcsain állva öltek meg százezreket gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra”.

Helyesen állapítja meg, hogy Nagaszaki esetében még csak a harcászati célokkal sem lehet magyarázni a leírhatatlan, felfoghatatlan pusztítást és tömeggyilkosságot.

Azonban elkeserítő módon minden más lényeges mozzanatról megfeledkezik vagy talán nincs is tudomása róluk. Nem szól eléggé merészen például az amerikai beavatkozás lehetséges motivációs tényezőiről, arról, hogy hosszú éveken át illegális módon nukleáris bombákkal felszerelt hajók cirkáltak Japán partjainál, hogy a Japánbeli amerikai hegemónia mennyire pusztító és demokráciaellenes volt az elmúlt 75 évben, hogy mindez mennyire a rendszerellenes baloldal elfojtását szolgálta, hogy az amerikai hatás mennyire együtt járt a sintofasiszták és a szervezett bűnözés felkarolásával, hogy a titkos diplomácia eszközeivel miket követnek el az amerikai vezetők a japán nép ellenében mindmáig. Igazán gyalázatos történetről van szó. A cikk (ebben kicsit sem különbözik a mainstreamtől) alapjában véve úgy tesz, mintha Hirosima és Nagaszaki esete afféle történelmi vákuum lett volna, egy kivételes fekete lyuk, amely csak rövid ideig tartott. De ami a legfontosabb: ha fel is merül a „hidegháborús vetélkedés és fegyverkezés” kérdése, inkább két kölyök incselkedő versengéseként érthetjük így, mintsem hogy fény derülne a valós veszélyekre. Márpedig nem elegendő a nukleáris apokalipszistől való rettegést emlegetni, arról is szólni kell, hogy a rettegésnek mennyire voltak valós okai. A levegőben lóg, konkrét tartalom nélkül, hogy „itt [azaz Hirosimával és Nagaszakival] kezdődött az emberi világ végleges elpusztítása”. Vajon miért? Nem retorikai túlzás ez? Ezen fogunk töprengeni a cikk során.

A kommunizmustól való félelem

Kezdjük a motiváció kérdésével. A szerző egyetlen szóval sem említi, hogy vannak kritikai szempontok, amelyek a rendszerellenes baloldalon nagyon is fel szoktak merülni. Miről van szó? Az Eszmélet folyóirat a facebook-oldalán – helyesen – megosztotta a Jacobin magazin cikkét Hirosimáról és Nagaszakiról, amely szót ejt arról, hogy az atombomba-támadás fő motivációs tényezője az volt, hogy az amerikai erők elkerüljék Japán szovjet invázióját. A cikk szerint Truman az emlékirataiban szól az egykori aggodalmáról, miszerint ha az atombomba-tesztelés kudarcot vall, akkor a szovjet szárazföldi támadás Japánban végzetes lesz, mert a szovjetek befolyása óriási lesz Ázsiában. Mint a védelmi minisztérium később megmagyarázta, a történtek után a szovjeteknek tekintetbe kellett venniük az atombomba amerikai használatának példaértékű esetét. Az 1945 augusztus 8-i, Japánnak tett szovjet hadüzenet annyira pánikot keltett Kantaro Szuzuki japán miniszterelnökben, hogy kijelentette, „akkor a játéknak vége”. Máshonnan azt is kideríthetjük, hogy Hirohito császár az augusztus 17-i beszédében a szovjet invázió veszélyét is a fegyverletétel okai között emlegette. Nyilvánvalón egy sintofasiszta rendben nagyobb félelmet keltett a kommunizmus, mint az amerikaiak.

A dekódolt japán katonai kommunikáció azt mutatja, a japánok hittek abban is, hogy a szovjetekkel kedvező fegyverszünetet köthetnek úgy, hogy egyúttal megtarthatják a Japán feletti kontrollt – ami, mint látni fogjuk, Amerika vonatkozásában nem történt meg.

Egy japán történész szerint a Szovjetunió inváziójának terve többet nyomott a latban a japán fegyverletételt illetően, mint az atombomba, mert a japánok így elvesztették annak reményét, hogy a szovjetek engedékenyebb közvetítő partnerek lesznek.

A Jacobin által emlegetett értelmezés valójában régre nyúlik vissza. Gal Alperovitz amerikai történész 1965-ben fejtette ki, hogy az atombomba-támadás a Szovjetunió, és nem Japán megfélemlítését szolgálta. Az egyike azoknak, akik szintén így értelmezték a Hirosima és Nagaszaki elleni atombomba-támadást, P. M. S. Blackett volt, aki ezt írta:

„arra juthatunk, hogy az atombomba ledobása nem annyira a második világháború utolsó katonai lépése volt, hanem az első fő művelete az Oroszországgal folytatott hideg diplomáciai háborúnak”.

Vagyis a végtelenül embertelen beavatkozás mögött a kommunizmustól való rögeszmés félelem állt, a Szovjetuniónak akartak ekképpen üzenni az amerikai hegemónia jegyében. Kétségtelen, a tézis nem teljes körűen elfogadott, többen vitatják (lásd például itt), azonban a japán történelemkönyvek is alapvetően ezt az értelmezést támogatják. Egy baloldali portálon elvártuk volna, hogy a tézis legalább a felvetés szintjén felmerüljön. Nem elég megállapítani, hogy Amerika az atombomba ledobásával bebiztosította a Japánban való hegemóniáját, ha egyáltalán ez volt a meghatározó. Azt is el kellene magyarázni, hogy pontosan mit biztosított be és hogyan. Az áldozatokkal való kalkulálás és a harcászati célpontok elleni támadás, bármennyire is szörnyű kimondani, az atombomba-támadás pusztán technikai, mellékes részletei voltak az agresszorok számára. A csatolt kép egy részlet Howard Zinn csodálatos képregényéből, Az amerikai birodalom népi történetéből.^[1]

Afféle „mellékszálként” tesszük hozzá, hogy a szovjetek nagyon is tudatában voltak a Manhattan-tervnek. Klaus Fuchs belsősként, kémként szolgáltatott ki a projektről számottevő információkat a szovjetek számára (a Szovjetuniónak az Egyesült Királyságból kémkedő cambridge-i ötöknek is volt némi közük mindehhez), de Ethel Rosenberg testvére, David Greenglass is információkat adott ki, és Ted Hallt is érdemes megemlíteni az informátorok közt.

Hányan halhatnak meg?

Azonban ennél sokkal, de sokkal többről van szó. Az általunk ismert magyar nyelvű cikkek egyikéből sem derül ki, beleértve a Mércéét, hogy mik a nukleáris háborúzás tényleges tétjei. E ponton Daniel Ellsbergre támaszkodunk, aki elsősorban úgy ismert mint a vietnámi háború lezárásához döntő módon hozzájáruló Pentagon-papírok nyilvánosságra hozója, a 20. század egyik legnagyobb hőse. Kevésbé ismert, hogy az amerikai nukleáris tervekhez is hozzáfért, és csak az életre szóló börtön elkerülése érdekében nem szivárogtatta ki a velük kapcsolatos, leírhatatlanul botrányos információkat (a Pentagon-papírokért eredetileg 115 év börtönt szántak neki). A megalapozott sejtése szerint Richard Nixon voltaképpen nem is a Vietnámra vonatkozó dokumentumok lemásolása miatt üldözte, hanem mert rettegett, hogy nyilvánosságra hoz valami mást is: a nukleáris terveket, amelyek nem csak Vietnámra nézve voltak döntőek. Ellsberg Az ítéletnapi gépezet című könyve alapvető téziseinek összefoglalásával szemléltetjük, hogy miről van szó.^[2] Amellett fogunk – vele együtt – érvelni, hogy a nukleáris fegyverkezéssel és háborúval kapcsolatos szokásos premisszáink teljesen tévesek. A témában egyébként még számos kiváló könyv olvasható, mint Fred Kaplantól Az Armageddon varázslói.

Ellsbergről tudjuk jól, hogy a Rand (a gyakran titkos fejlesztésekkel és kutatásokkal foglakozó agytröszt) munkatársaként hozzáfért olyan dokumentumokhoz, amelyek még a „szigorúan bizalmasnál” vagy a „csak az elnöki szemek számára” jellegűeknél is titkosabbak voltak. In medias res, a nukleáris tervek egy része azt latolgatta, hogy hány áldozata lehet a sino-szovjet blokk elleni közelgő nukleáris háborúnak. Ellsberg az emlékezete alapján állított össze egy ezzel kapcsolatos ábrát. Íme:

Kedves olvasók, nem kápráznak a szemeik. Valóban, elsőre úgy becsülték, az ilyenkor kívánatos objektivitással, hogy fél éven belül a nukleáris támadás 325 millió áldozatot szedhet. Másodszorra azonban a becslés még pontosabb lett, hiszen immár figyelembe vették, hogy milyen károk érhetik a sino-szovjet blokk környezetét, például a mi Kelet-Európánkat, vagy egyéb – végképp semlegesnek tűnő – országokat, mint Svédország, India vagy szegény Japán.

Szem előtt tartva a szélmozgást és az utólagos hatásokat is, a vezérkari főnökök arra jutottak, hogy a nukleáris háborúnak 600 millió áldozata lehet.

Vagyis száz holokausztnyi ember halhat meg. Amikor ez Ellsbergnek a tudomására jutott, elszánta magát, hogy a fő célja ennek a leírhatatlan borzalomnak a megakadályozása lesz. Egyik-másik javaslatával még el is ért bizonyos sikereket.

Horribile dictu, mindezt tovább lehet fokozni. 1983-ig a becsléseken töprengők nem tudhatták, hogy a következmények – bár már eddig is az elképzelhetőség határán jártunk – még súlyosabbak lehettek volna. Addig ugyanis nem volt ismert, hogy a nukleáris támadások előidézhetik a nukleáris telet és a nukleáris katasztrófa okozta éhínséget. Ez voltaképpen már nem a számok birodalma: az esemény csaknem minden embert meggyilkolt volna és minden emlőst. Nem a radioaktív csapadék, hanem a füst okozta volna az igazi károkat, előidézve az újabb jégkorszakot, minden termés elpusztításával és ellehetetlenítésével globális éhínséget okozva. Ez immár nem arról szól, hogy elcsendesedünk az elborzasztóan magas számokról hallva, hanem az emberiség örök elnémulásáról. Az omnicídiumról, mindenki haláláról.

Az olvasóban persze felmerül a kérdés, hogy mennyire volt a fenyegetés valós, vagy – pláne – mennyire valós manapság. Nem idejétmúlt aggodalmak ezek? Ellsberg könyvének egyik alaptézise az, hogy jó okunk van rájuk.

A soft állítás az, hogy Truman óta kivétel nélkül minden amerikai elnök megfenyegette az ellenségeit a nukleáris támadással. Ellsberg szerint ilyesmivel csak a vérengző terrorista államok fenyegetnek. Igaza van. Tudjuk a republikanizmus-elméletből, hogy az uralom esetében nem az számít, hogy mikor kerül sor ténylegesen az önkényes beavatkozásra, hanem a fenyegetés, a veszély megléte is. A közeli hegy mellett lakó óriás jelenléte akkor is rizikót és fenyegetettséget jelent, ha éppen nem avatkozik be – az ideiglenes álomba szenderülő diktátorok nem nyugtathatnak meg bennünket.

Az amerikai elnökök módszeresen használták a nukleáris támadással való fenyegetést mint zsarolási tőkealapot.

Daniel Ellsberg – az Ellsberg-paradoxon kiötlője – kockázatelemző is, játék- és döntéselmélettel foglalkozik. Kimutatta, hogy mennyire nagy annak a kockázata, hogy sor kerül a nukleáris támadásra. Ugyanis az amerikaiak arra vannak berendezkedve, hogy lehetőleg ők kövessék el a legelső, a „megelőző támadást” – amire akkor is könnyen sor kerülhet, ha az ellenség szándékait teljesen félreértik (mint a 1979-ben, 1980-ban és 1983-ban történt, hajszál híján végzetes következményekkel). Még aggasztóbb volt Ellsberg számára, hogy valójában a támadásról való döntés meghozatala nem elnöki privilégium, hanem egészen alacsony rangú alárendeltek is határozhatnak a nukleáris támadásról bizonyos körülmények között. Nem véletlenül nevezik az amerikaiak mindezt kontingencia-terveknek (hiszen a nukleáris tervek végrehajtása a sok alárendelt miatt is esetlegességek sokaságával övezett). Lehetne még szólni a véletlenszerű robbanásokról, a lehetséges balesetekről, az egyéb tévedésforrásokról. Nem beszélve arról a gépezetről (ami Ellsberg könyvének címében is szerepel), amely automatikusan beindulhat. Kubrick Dr. Strangelove című filmje valóra válhat.

A hard tézis azonban csak ezután jön. A történet nem csak annyiból áll, hogy az USA egyszer ledobta az ártatlan tömegekre az atombombát, hanem számos alkalommal komolyan fontolgatta Hirosima és Nagaszaki óta.

Richard Nixon amerikai elnök és Henry Kissinger nemzetbiztonsági tanácsadó beszélgetéséből idézünk, amely az ovális irodában hangzott el:

„Az elnök: Én még mindig azt hiszem, meg kell szabadulnunk a gátjainktól. Ez megfojtaná az embereket?

Kissinger: Mintegy 200 000 embert.

Az elnök: Nem, nem, nem… Inkább az atombombát használnám. Okés, Henry?

Kissinger: Azt hiszem, az túl sok lenne.

Az elnök: Zavar az atombomba? Azt akarom, hogy nagyban gondolkodj Henry, az isten szerelmére.”

„Soha nem volt igaz, hogy a nukleáris háború elgondolhatatlan lett volna. Nagyon is elgondolták és a gyakorlatba ültették” – írta E. P. Thompson Hirosimára és Nagaszakira utalva. Ellsberg azonban ennél tovább megy: a nukleáris támadás veszélye felmerült a berlini válságokkal, Koreával, Kínával, eleinte Indokínával, később Vietnámmal kapcsolatban, majd Irak ellenében, a kubai rakétaválság idején, – a szovjet beavatkozást megakadályozandó – az indiai-pakisztáni vagy az arab-izraeli konfliktus során. Újabban a Közel-Kelettel, Iránnal vagy Irakkal kapcsolatban, majd Észak-Koreával vagy Líbiával szemben. Természetesen mindig a szent szükségszerűség nevében. Nem létezett a nukleáris tervek „hetvenöt éves moratóriuma”. A fenyegetés végig létezett – mint az amerikai birodalom zsarolása, mint kockázati tényező, végül pedig mint komoly megfontolások tárgya. Ellsberg ezt írja: „bizonyosan némelyek tudatos blöffök voltak. Mások esetében nem tudhatjuk. … De semmiképpen sem volt mindegyik blöff, különösen nem Eisenhower vagy Nixon esetében.”

A nukleáris fegyverek felfüggesztése, a program leépítése mítosz. A nukleáris fegyverek száma a hidegháborús csúcshoz képest 80 százalékban növekedett. Atomfegyvere van Oroszországnak, az Egyesült Királyságnak, Franciaországnak és Kínának. Pakisztán, India és Észak-Korea is ezt állítja magáról. Izraellel kapcsolatban okkal feltételezhető, hogy van neki (itt elevenítsük fel egy másik hős szivárogtató nevét, Mordechai Vanunuét, aki 18 évet töltött börtönben). Ellsberg szerint a nukleáris katasztrófaprevencióra vonatkozó látványos állásfoglalások fabatkát sem érnek. Sorra veszi az újabb elnököket, nehogy valaki azt higgye, a régmúlt hidegháborús kérdéséről van szó. Dehogyis. Bill Clinton így nyilatkozott: „nem hiszem, hogy bármely elnöknek ki kellene jelentenie, hogy fogja-e használni a nukleáris fegyvereket vagy sem”. Később Bush elnök nemes egyszerűséggel így fogalmazott a nukleáris támadást illetően: „minden opció az asztalon van”. Hillary Clinton ezt mondta Obamával vitatkozva: „egy elnök sohasem mondhatja, hogy mely fegyvereket fogja használni és melyeket nem”. Donald Trump egy külügyi tanácsadójától ezt kérdezte: „ha vannak nukleáris fegyvereink, miért nem használjuk őket?” Ellsberg szerint a hidegháború óta az alapvető beállítottság mit sem változott.

Kár, hogy Laczó úgy egyszerűsíti le a dolgot, hogy a nukleáris terveket az a tudomány alapozta meg, amelyet „legfőképpen bevándorlók, közismert módon részben épp Magyarországról származó bevándorlók” műveltek. Így elsikkad az, hogy például Teller Ede és Szilárd Leó nézetei között számottevő különbségek voltak, s az előbbi – erkölcsi és kockázattani szempontból – sokkal aggályosabb szerepet töltött be, mint az utóbbi. Ellsberg részletesen szól róluk, hiszen személyesen is ismerte őket és álláspontjaikat.

A birodalom ősellensége nem a fasizmus

A kérdést Ellsbergen túl még hosszan árnyalhatnánk. Szóba hozhatnánk a nukleáris teszteléseket, amelyek borzalmas károkat okoztak a környezetben, és amelyek miatt számosan rákosak lettek (jusson eszünkbe a Las Vegashoz közeli nevadai helyszín, amelynek atomfelhői turistalátványosságként szolgáltak, vagy a szovjetek szintén borzalmasan káros kísérletezései például Kazahsztánban). Különösen elszomorító, ahogyan a Bikini-atoll és a Marshall-szigetek környezetvilágát és őslakosságát pusztítani kezdték a nukleáris kísérletezésekkel. A perspektívát persze nyugodtan bővíthetnénk más szempontokkal. Szerbiában ma is vita tárgyát képezi, hogy a NATO urániummal dúsított fegyverei és a rákos esetek magas száma között van-e szoros összefüggés (csak mellesleg tesszük hozzá, a titói Jugoszlávia egy pillanatban hajszálra volt a nukleáris fegyverkezéstől, lásd a Vinča-intézetet). Bár néhány tudós és orvos megnyugtatni igyekszik a szerbiai lakosságot (és az egykoron Szerbiában állomásozott rákos katonák családjait; az olasz katonáknak kártérítést is megítéltek), olyan médiák is komolyan vették a kérdést, mint a BBC vagy a Le Monde Diplomatique.

Térjünk vissza Japánhoz. Egyetlen ország állíthatja magáról némi meggyőzőerővel, hogy nukleáris fegyverekkel, a legalattomosabb és legpusztítóbb támadással nyert meg egy háborút – az Egyesült Államok. Tévedés ne essék, nem a főmumus harmadik világbeliek, hanem az Egyesült Államok.

És itt jutunk el a legkínosabb ponthoz. Laczó ezt írja: „Japán katasztrofális veresége … egyúttal az amerikai ernyő alatti demokratizálás és a gazdasági felvirágzás kezdetének is bizonyult.” Továbbá: „az Egyesült Államokban … rendszeresebben emlékeztek … az ottani főellenség, a nácik bűntetteiről, mint a japán hadszíntérről.” Végül, „a távol-keleti kapcsolatokat egyre inkább előtérbe helyező amerikai külpolitika tükrében” beszél. Mindez azért is roppant meglepő, mert Laczó más esetben érzékeny a birodalmi hatalmat illetően. Ez most elmaradt sajnos.

Kezdjük azzal, hogy az amerikaiak „főellenségei” nem a nácik vagy a fasiszták. Noam Chomsky így ír erről:

„a második világháborút követően az USA elköteleződött a hagyományos konzervatív rend mellett. Ennek eléréséhez meg kellett semmisíteni az antifasiszta ellenállást, gyakran a náci és a fasiszta kollaboránsok javára… Ezek a politikai döntések világszinten érvényesültek: Ázsiában, azaz Dél-Koreában, a Fülöp-szigeteken, Indokínában és – kulcsfontosságú módon – Japánban; Európában, Görögországban, Olaszországban, Franciaországban és – meghatározóan – Nyugat-Németországban; Latin-Amerikában, beleértve azt, amit egyébként a CIA a korszak legsúlyosabb fenyegetésének tekintett, a »radikális nacionalizmust« Guatemalában és Bolíviában”.

Egyszerűn szólva, az amerikai birodalom ősellensége az autentikus populizmus és a kommunizmus. Nem a fasizmus. Laczó az „ottaniakra” való utalásával közelebb járt volna az igazsághoz, ha közben az Amerikai Náci Pártot emlegeti vagy Henry Ford és más antiszemita üzletemberek Hitlernek juttatott támogatását.

Kellemetlenebb azonban Japán állítólagos demokratizálódásának a teljesen kritikátlan emlegetése. Nos, ebben a fene nagy demokráciában, amely még annyira sem meggyőző homlokzat, mint a többi, a világháború után szinte mindvégig egyetlen formáció, a Liberális Demokrata Párt uralkodott, természetesen amerikai segítséggel – és a kommunizmus ellenében, bizonyára a nép javát kívánva. Ismét nem csupán a múltról van szó. Érdemes elővenni a Wikileaksnek a Kelet-Ázsiáról szóló anyagait, különösen Tim Shorrock róluk szóló elemzéseit (ebben a kötetben). Mint a nyilvánosságra hozott diplomáciai dokumentumokból teljesen világosan kiderül: a népi, baloldali törekvések szisztematikus elfojtása ma is tart. Obama mindent megtett azért, hogy a japán baloldal még véletlenül se emelkedhessen fel („Tokióban” és amúgy még „Szöulban”). Amikor az 1950-es évek óta először végre valaki más nyert, nevezetesen Japán Demokratikus Pártja, az amerikaiak aggódni kezdtek, sőt. Érthető, miért fogta el Obamát a pánik 2009-ben, hiszen – a japán nép autentikus vágyaival összhangban – a párt elkezdte követelni az amerikai tengerészeknek az okinawai bázisról való távozását, újradefiniálva a hidegháborús kereteket, megkérdőjelezve az amerikai hegemóniát.

És itt a másik lényegi pont: nyomozást kezdeményeztek azzal kapcsolatban, hogy a hidegháború alatt – az USA és az LDP titkos konszenzusának részeként – amerikai, nukleáris fegyverekkel felszerelt hajók japán kikötőkben ácsorogtak illegálisan. A Wikileaks által feltárt anyagokban fellelhető az állítás, miszerint „Japán globálisan az USA legfontosabb szövetségese”. Bizonyára, hiszen a nukleáris fegyverek csakis ezt szolgálhatták. Obama is serényen támogatta, no, nem éppen a japán népet, hanem a promilitáris jobboldalt. Olyan sintofasisztákról is szó van, mint Sinzo Abe, aki a Tokiói Katonai Bíróságot sem fogadja el (amúgy nekünk sincs túl jó véleményünk a nemzetközi bíróságokról, de más okból). Az amerikaiak számára különösen kellemetlen volt, hogy az újszerű Japán inkább Ázsiába szeretett volna integrálódni. Még kínosabb volt, hogy például az új demokraták ellenezték az Irak elleni háborút. Az Obama-adminisztráció, a „legtranszparensebb valaha”, titkos diplomáciai utakon arról győzködte a japánokat, hogy kevésbé értik önnön önvédelmi érdekeiket (a kínaiakkal szemben), mint az amerikaiak. Ahhoz képest egyébként, hogy Japán milyen hőn szeretett szövetséges, az amerikaiak gyakran hivatkoznak az amerikai-japán háborúra. Az Új Amerikai Évszázad Projektjének (PNAC) neokonzervatívjai például egykoron kifejezték sajnálatukat, hogy az amerikai hegemóniát még nem lehet érvényesíteni, „hacsak nem kerül sor egy új katasztrofális, katalizáló eseményre – egy új Pearl Harborra”. A legnagyobb örömükre ez 2001. szeptember 11-én meg is történt.

Mindez azonban – a diplomáciai tevékenység számottevő titkossága ellenére – még mindig csak a felszín karcolgatása (a nukleáris veszélyt leszámítva). Az amerikai és a japán mélyállam összefonódása mélyebb a legmélyebb szakadéknál is. Mint Peter Dale Scott, a mélyállam-elemzések egyik legkiválóbbja írja, mintegy 40 éven át létezett egy titkos pénzalap Japánban, az M-alap, amelyet az USA finanszírozott. Nagyjából ugyanazt szolgálta, mint a Marshall-terv Európában (amelynek a sötét dimenzióiról ma már sokat tudunk):

a CIA legalább két évtizeden át juttatott pénzt Japán (vagy amúgy például Indonézia) jobboldali, antikommunista pártjainak, amely pénz egy része maguktól a japánoktól származott („Jamasita aranya”). Vagyis az elkobzott japán pénzt a CIA visszaforgatta a helyi klienseibe, a jobboldali japán elitekbe.

Kodama Josio volt az egyik fő kezdeményezett, illetve a pénzek egyik első számú elosztója, aki háborús bűnösként és a szervezett bűnözés egyik fejeként is kiemelkedett, különösen a drogkereskedelem terén (az amerikai titkosszolgálatok mindig előszeretettel támaszkodtak a szervezett bűnözésre, például Olaszországban, de akár az Egyesült Államokon belül is). Kodama az olyan cégektől is pénzt kapott, mint a Lockheed, hogy legyen kellő alapja a militáris szerződései megkötéséhez. Hosszan lehetne részletezni.

Hirosima nem a múlté

Nemrég arról vitatkoztam a barátaimmal, hogy vajon az Egyesült Államokon belül nagyobb-e a médiák szabadsága, mint más birodalmakban, és hogy ez miként függ össze az erőszakkal. Miközben hangsúlyozni igyekeztem az amerikai médiaszabadság számottevő korlátait, arra is próbáltam rámutatni, hogy a rendszer, ha kell, erőszakkal üldözi a rendszerkritikus ellenhangokat Martin Luther Kingtől Gary Webbig, Alfred McCoytól Chelsea Manningig. De a lényeg nem ez volt, hanem hogy az amerikai belföldi, viszonylagos konszenzusnak és erőszakmentességnek három titka van: 1. az egyetértés-gépezet, a konszenzus módszeres előállítása (amelyet Chomsky és Edward S. Herman írtak le); 2. ehhez kötődően a külső ellenség képének jól kigondolt hangsúlyozása (szovjetek, terroristák, menekültek); 3. manapság a neokoloniális gazdasági invázió, amely profitál az újszerű gyarmatokból, és így az amerikai belföld prosperálhat, a társadalmi konfliktusokat lehűthetik. Ezek együtt magyarázzák a relatív (!) belföldi nyugalmat és békét.

Úgy véljük, nincs rendjén, hogy Hirosima és Nagaszaki imperialista bűncselekményéről leválasszuk 75 bűnös év imperialista utótörténetét. Mintha a múlt eseményéről lenne szó, és nem a jelenünket átható tényről. Érthető, hogy az amerikaiak sem az atombombákra, sem az Amerikában a japánok számára létrehozott koncentrációs táborokra (amelyeket szintén kevesen emlegetnek) nem szívesen emlékeznek. Hanem inkább a holokausztra, hiszen ők szabadították fel mondjuk Dachaut – tudott az amerikai birodalom olykor nagyon is helyeselhető dolgokat csinálni. Nem mintha Dachaunak nem lenne egy baloldali története: hiszen a tábort lakó szociáldemokraták könyvtárat – és benne ellenállást! – szerveztek, egyébként pedig Dachauról az odalátogató újságírók közül csak a baloldaliak írták meg az igazságot, nem mások.

Végül is, mi következik a leírtakból? Például az, hogy a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos mindennapi premisszáink elhibázottak. Jórészt abból indulunk ki, hogy az atombombát mindössze egyszer dobták le emberellenes módon (emiatt megcsóváljuk a fejünket), vagyis ezt az egy eseményt is banalizálva feledkezünk meg az őt követő 75 évről Japánban, amelyek szintén gyalázatosak az imperiális erőkre nézve.

A valós nukleáris veszélyt ismerve immár sokkal jobban megérthetjük megannyi évtized elszánt harcát a nukleáris fegyverkezéssel szemben.

A probléma leginkább eltűnik a nukleáris energia kérdése mellett (amely persze nagyon is fontos). Talán most már értékelni fogjuk például azt a 600,000 nyugat-berlini tüntetőt, akik 1983-ban vonultak fel a nukleáris fegyverek tesztelése ellen protestálva. Ők tudták, a katonai-ipari komplexumnak pusztulnia kell.

„A creatio ex nihilo elvét, amely egykoron az ember mindenhatóságát jelölte, most felülmúlta az ellentéte, a potestas annihilationis vagy a reductio ad nihil; és a pusztítás ereje, a semmivé való redukálásé, a kezünkben nyugszik” – írta még régen Günther Anders. Nincs ebben semmi túlzás, csakugyan a puszta létünk a tét. A mi célunk azonban nem az, hogy a Szakadék Nagyszállóban búslakodjunk a tragikus sorsunkon.

A világbékét akarjuk

Mit tehetünk mi, szegény kelet-európaiak? Nem fog-e el bennünket a cselekvési zavar (agency panic), amikor ekkora erőkkel állunk szemben? Országaink valamiképpen a transzatlanti birodalmi komplexum (fél)perifériái, de úgy, hogy más birodalmak befolyási övezetei is részben. Először is megtehetjük, hogy újragondoljuk a kívülről jövő, belsővé lett erőkhöz való viszonyunkat. Átgondolhatjuk, sokadszorra, Paksot (a szokásos ruszofóbia nélkül). Megtehetjük, egy távoli szép napon, hogy átgondoljuk a fegyverkezést és a háborúzást illetően általában, hogy erkölcsös-e például Magyarországnak átengednie a légterét a NATO-nak, mint 1999-ben tette Szerbia bombázása idején (utólag is köszönet Konrád Györgynek és Tamás Gáspár Miklósnak, Magyarország lelkiismereteinek). Orbán Viktornak persze nem volt kifogása, hiszen a nyugatellenessége mindig csak ostoba homlokzat volt – nem szegülne ő szembe számottevően egyetlen nagyhatalommal sem.

Végtére is amiről szó van, az az emberiséget illeti, nem csupán egy-egy ország közügyeit. Mindannyiunk dolga. Alapvető politikai kérdésekről van szó, amelyeket a mélyállam nélkülünk, titokban, tabusítottan vél megoldani, demokratikus kontroll nélkül. Vajon dönthetünk-e önnön létünket illetően?

Olyanok vagyunk, mint Las Vegasban a turisták, akik ámulattal tekintettek a nukleáris felhőkre. Bambulunk, amikor a nukleáris fegyverkezésről esik szó, legfeljebb egy kicsit „aggódunk”, amikor Észak-Koreáról és Iránról hallunk. Pedig ideje megkezdeni e téren is azt, amit Kant az embernek a saját maga által okozott kiskorúságából való kilábalásának nevezett – felvilágosodásnak. Kezdetnek ön- és kölcsönös nevelésre van szükség.

Ami Hirosimát és Nagaszakit illeti, bízunk benne, hogy a szenvedőkkel mindenkor együttérző, vagy róluk mindig makulátlanul megemlékező magyar nyelvű sajtó ugyanígy fog megemlékezni Vietnámról és Indonéziáról, Koreáról és Kambodzsáról – mindazon helyekről, ahol még többen haltak meg az amerikai birodalom ténykedése miatt, mint Hirosimában és Nagaszakiban. És egyáltalán, minden birodalomnak az ártatlan áldozatairól.

Reméljük, hogy egyszer majd megírunk egy olyan cikket, amely másról is szól majd Japánnal kapcsolatban. A kiotói filozófiai iskola dilemmáiról, a nó-színházról, Kitano Babák című csodálatos filmjéről. A japán buddhista iskolákról és a kritikai buddhizmusról, Murakamiról és a képregényekről. Vagy akár a „nyugat” Japán-képéről, Roland Barthes sintofil könyvéről, Bertolt Brecht Japán iránti érdeklődéséről vagy Pierre Bourdieu Japán-szociológiájáról. Ez most sajnos másfajta írás lett.

Megszoktuk, hogy megmosolyogjuk, amikor a szépségkirálynők azt nyilatkozzák, hogy világbékét szeretnének. De gondoljunk bele, végül is mennyire van okunk a mosolyra. Igenis, a világbékét akaruk, ezzel az egyszerűséggel. A nukleáris fegyverek fokozatos megszüntetését. Követeljük a kockázati tényezők azonnali felszámolását. Reménykedjünk benne, hogy a még több bátor kiszivárogtató révén megtudhatjuk a teljesebb igazságot. Szűnjenek meg az alantas birodalmi célozgatások és fenyegetések a „megelőző támadásokkal” kapcsolatban. Vizsgálóbizottságok foglalkozzanak a nukleáris tél veszélyeivel. Szűnjön meg fokozatosan a nukleáris fegyverkezésre épülő üzlet, a profitok és az állások. Senki ne nyerészkedhessen többet az emberellenességből. Ne létezzenek az automata ítéletnapi gépezetek, amelyek ma Amerikában és Oroszországban is megvannak. Hagyjatok bennünket élni, és mi nem csak élni fogunk, hanem küzdeni is a jobb életért.

Addig is hallgassuk, mi mondanivalója van Krzysztof Pendereckinek Hirosimáról és Nagaszakiról, a mintegy 230,000 halottról: