Ritka fejleményre került sor a magyar politikában: talán évek óta példátlan módon valamit önkormányzati hatáskörbe helyezett a kormány. Egy nemrég életbe lépett törvény értelmében az önkormányzatok (a főváros esetében a kerületi önkormányzatok) korlátozhatják, hogy legfeljebb hány éjszakára adható ki egy lakás turisztikai célból.

Bár a kormány ezzel feltehetőleg a NER-közeli szállodatulajdonosokat akarja helyzetbe hozni, ez nem akadályozhatja meg a fővárosi kerületek vezetőit, hogy olyan szabályozást alkossanak, ami végre nem az ingatlanspekulánsok, hanem a helyi lakosok (különösen a lakásvagyonnal nem rendelkező bérlők) érdekeit veszi elsősorban figyelembe. Ezt bátorítandó, a Város Mindenkié csoport egy nyílt levélben arra kérte a fővárosi kerületek önkormányzatait, hogy évi 30 napban maximálják a lakások turisztikai célú kiadását. Ez a javaslat méltányos, hiszen megengedi, hogy például egy hosszabb nyaralás erejéig hasznosítsuk üresen álló lakásunkat, viszont amennyiben sikerül betartani, megakadályozná, hogy a lakóingatlanok tömeges és iparszerű miniszállodává alakítása megfizethetetlenné tegye az albérletárakat az itt élő emberek számára.

Hasonló szabályozást már számtalan nagyvárosban bevezettek, Amszterdamban például pont a javaslatban szereplő 30 napos limit van érvényben. Az ilyen korlátozásokat persze nem mindig könnyű betartatni, részben azért, mert az Airbnb és hasonló cégek gyakran cinikus módon a „közvetítő” szerepük mögé bújnak a felelősség elől és elzárkóznak az általuk lehetővé tett illegális tevékenységek felderítéséhez való önkéntes segédkezéstől. Magyarország esetében főleg akkor lehetne sikeres egy ilyen korlátozás, ha az önkormányzati szabályozás betartatását a kormány is segítené. Mivel ebben a kivételes esetben részben egybeesnek a miniszterelnök környezetéhez tartozó és az Airbnb konkurenciájának számító hotelbárók és a budapesti albérlők érdekei, előfordulhat, hogy a NER fennállása óta példátlan módon, egyszer a bérből és fizetésből élőknek is szerencséjük lesz. Misetics Bálint, a főpolgármester lakásügyi és szociálpolitikai tanácsadójának kiváló elemzése a témáról itt olvasható. 

Mi a baj a rövid távú lakáskiadással?

1. Növeli az albérletárakat

Az eredetileg lakhatási célra épült ingatlanok tömeges miniszállodává alakítása és az Airbnb-n vagy egyéb hasonló platformokon turistáknak való kiadása a helyi embereket fosztja meg a megfizethető lakhatás lehetőségétől. Ez azokban a nagyvárosokban, amelyekben eleve magasak voltak a lakhatási költségek, különösen tarthatatlan helyzetet eredményez.

Ha a lakástulajdonosok a magasabb haszon reményében ahelyett hogy hosszú távon helyben lakó albérlőt keresnének, inkább lakásszállodává alakítják ingatlanjukat, az az elérhető albérletek számának csökkenéséhez, és így a lakbérek növekedéséhez vezet.

A nagyvárosi lakások piacán ugyanis a kínálat bővítése megnövekedett kereslet esetén nyilvánvaló korlátokba ütközik: egyrészt eleve nem áll rendelkezésre megfelelő mennyiségben beépíthető terület, másrészt még ha ez nem lenne így, akkor is évtizedekbe telik a megfelelő mennyiségű lakóépület felépítése, még állami segédlettel is. Mivel a lakások turisztikai célú használata miatt megnövekedett kereslettel együtt nem tud megfelelő mértékben bővülni a kínálat, így az igazodik elsősorban, ami tud: az ár. Az árnövekedés azonban együtt jár a helyi emberek, különösen az alacsony jövedelműek kiszorulásával a belső kerületekből, áttételesen pedig a város peremén és azon túl is érezteti drágító hatását.

Több tanulmány a világ különböző nagyvárosaiból igazolni látszik az Airbnb-n kiadott ingatlanok növekvő száma és a növekvő albérletárak közötti oksági összefüggést. ^[1]

A bérleti díjak emelkedése nem természetes folyamat, hanem társadalmi intézmények által meghatározott jelenség, így semmi okunk nincs tétlenül nézni, hogy kiárazzanak minket a saját városunkból. A szabályozás elmulasztása ugyanúgy politikai tett, mint az albérlők érdekében bevezetett korlátozó szabályozás. A különbség csupán annyi, hogy míg előbbi az egy lakott ingatlanon felüli ingatlantulajdonnal rendelkező elit és felső-középosztály gazdasági érdekét szolgálja, utóbbi a bérből és fizetésből élő bérlőkét. Hamis tehát az a narratíva, miszerint a rövid távú lakáskiadás korlátozása az „Airbnb-ző” ingatlantulajdonosokat „kipécéző” bűnbakképzés lenne. Arról van csupán szó, hogy egy tisztességes, szociálisan érzékeny önkormányzatnak olyan szabályozást kell alkotnia, amelyik a gazdaságilag gyengébb felet segíti az erőssel szemben és nem fordítva.

A Budapestet sújtó lakhatási válság persze egy komplex jelenség, amely megoldhatatlan nagy mennyiségű lakóépület építése és a lakhatatlan ingatlanok felújítása nélkül. A problémának nem a rövid távú lakáskiadás elterjedése az egyetlen oka, így a korlátozás bevezetése önmagában nem fogja megoldani a lakhatási válságot, de valamelyest enyhítheti azt, és része lehet egy komplex stratégiának, melynek célja hogy elviselhetőbb lakhatási viszonyokat teremtsen a helyi lakosok számára.

Bár alapvetően nem ördögtől való dolog a magántulajdonhoz való jog korlátozása annak érdekében, hogy fontosabb jogoknak érvényt szerezzünk (pl. lakhatáshoz, emberi méltósághoz, élethez való jognak), ebben az esetben nem erről van szó. A kapitalizmus keretein belül is a világ legtermészetesebb dolga, hogy szabályozás rendelkezik arról, hogy a tulajdonunkban álló dolgokat csak úgy használjuk, hogy az ne okozzon aránytalan kárt a köznek. Példának okáért az sem csorbítja a magántulajdonhoz való jogot, hogy a tulajdonunkban álló személygépjárművel nem száguldhatunk lakott területen belül 120km/ órás sebességgel, hiszen ezzel másokat is veszélyeztetnénk. Ugyanígy természetes, ha a szabályozás megköveteli, hogy a tulajdonunkban álló lakhatási célú ingatlant nem használjuk rendeltetésétől eltérően olyan módon, hogy az hozzájáruljon a várost sújtó lakhatási válsághoz.

Egyes piaci fundamentalisták talán „erőszakos” beavatkozást látnak a szabályozásban, de ennek ne tulajdonítsunk túl nagy jelentőséget, hiszen pont ők azok, akik nem erőszakot, hanem a természet rendjét látják megnyilvánulni, amikor elsétálnak egy újságpapíron fekvő hajléktalan mellett. Nincs olyan opció, amiben ne sérülne valakinek az érdeke, viszont minden jóérzésű ember számára nyilvánvaló kell legyen, hogy a megfizethető lakhatás fontosabb érdek, mint a megfizethető turizmus vagy az ingatlanvagyonból származó magasabb jövedelem.

2. A nyereséget magánkézben összpontosítja, míg a terheket a közösségre hárítja

A rövid távú lakáskiadást segítő platformok példája remekül illusztrálja, hogy a főleg munkaerőt és szolgáltatásokat közvetítő internetes platformok üzleti modellje, bár marketingeseik business-bullshit nyelven rendre innovációként tálalják, nem más, mint a nyereség privatizálása és a költségeknek (negatív externáliák) a társadalomra való hárítása. Ebben az esetben

a lakáskiadásból származó haszon a lakástulajdonosnál és a platformot üzemeltető cégnél marad, miközben ezen tranzakció pénzben mérhető és nem mérhető költségei a közösségre hárulnak.

Ezen költségek magukba foglalják- a teljesség igénye nélkül – a lakhatási válság okozta emberi és gazdasági károkat (pl. a dolgozók nem tudnak ott lakni, ahol szükség lenne rájuk, az alacsonyabb jövedelműek kiszorulnak a városból), a turizmus okozta környezeti károkat, az infrastruktúra túlterheltségét, a zajszennyezést és a városi környezet túlzott mértékű turizmus miatti élhetetlenné válását és még rengeteg egyéb áttételes következményt. A szállásközvetítő weboldalak tulajdonosai persze mossák kezeiket, hiszen ők „platformot” üzemeltetnek, így nem felelősek azért, hogy tevékenységük nyomán milyen társadalmi problémák alakulnak ki. Bár negatív externáliák a hagyományos szállodákhoz is köthetőek, ezekkel a cégekkel valamelyest könnyebb megfizettetni a hatóságok által pénzben megállapított ellenszolgáltatást, valamint ellenőrizhetőbb esetükben a biztonsági és egyéb előírások betartása.

A zajártalom tekintetében különösen problematikusak a lakásszállodák. A hagyományos szállodákban és hostelekben ugyanis rendszerint jobban elkülönülnek a turisták a helyi lakóktól, ráadásul a kifejezetten antiszociális vendégek számára logikus választás az Airbnb, hiszen míg egy szállodában hamar rendreutasítanának egy más vendégeket is zavaró legénybúcsús hordát, a lakásszállodák esetében gyakran csak a rendőrségre számíthatnak a pihenni vágyó szomszédok. Az a tény, hogy a rövid távú lakáskiadás negatív externáliái az egész közösséget terhelik, fontos érv mind a korlátozás, mind ezen költségek pénzbeli megtérítésére irányuló szabályok bevezetése mellett. Utóbbira tett kísérletet Soproni Tamás, Terézváros polgármestere, amikor az új lakásszállodák beüzemelésének engedélyét új parkolóhelyek létesítésének anyagi megtérítéséhez kötötte.

3. Áruvá silányítja az otthonunkat

Ami nekünk otthonunk – az utcánk macskakövei és a régóta ismert sarki fűszeres – az a platformkapitalistáknak és az ingatlanspekulánsoknak értékesítendő áru és kifacsarandó értéktöbblet. Bár az Airbnb céges missziója elvileg az, hogy egy olyan világot teremtsen, ahol bárki bárhova tartozhat, ez a semmitmondás nem sokat segít azokon, akik csak a saját, turisták által megfizethetetlenné és élhetetlenné tett városukban szeretnék magukat otthon érezni. Bár az ilyen „platformok” megjelenése előtt is áru volt a lakótér, viszonylagos újdonság, hogy az ennek megfizetésért folyó versenyben már nem csak a többi budapesti lakossal, hanem a világ minden részéről érkező turistákkal is versengeni kell a helyieknek. Az sem véletlen, hogy a szolgáltatásokat (pl. Airbnb), illetve kiszolgáltatott munkaerőt (pl. Uber, TaskRabbit vagy akár a puncs.hu) közvetítő „platformok” közül többen éppen a 2008-as recessziót követő időszakban kezdtek felfutni. Bár a helyenként szinte egyfajta posztmodern sztálinizmusba hajló céges kultúrával rendelkező tech cégek ezt a tényt rendre az alapító személyi kultuszának építésére használják, a valódi magyarázat nem az „innovatív vállalkozó” zsenialitása, hanem valami sokkal elkeserítőbb.

Az történt csupán, hogy az előző válság miatt sokan kerültek szorult helyzetbe, akik emiatt otthonukat szállodává, a családi autót pedig taxivá alakítva igyekeztek a felszínen maradni. Erről a nyomorúságos állapotról húztak le még egy skalpot a Szilícium-völgy ellenkulturális elemeket báránybőrként magukra húzó ragadozói.

A rövid távú lakáskiadás elterjedése nem csak megfizethetetlenné teszi az albérletárakat, de az általa generált szálláskínálat olyan túlzott mértékű turizmushoz vezethet, amire nem csak nincs felkészülve a városi infrastruktúra, de olyan módon változtatja meg a város és egyes környékek karakterét, hogy abban már a régi lakók nem fognak egykori otthonukra ismerni.

Félreértés ne essék, nem a külföldi emberek jelenléte a probléma ezzel a jelenséggel. Én személy szerint egy olyan Budapesten szeretnék élni egyszer, ami tárt karokkal fogad minden budapestivé válni kívánó bevándorlót, függetlenül attól, hogy Nyíregyházán vagy Damaszkuszban született. A nappal szelfiző, éjjel üvöltöző hordák esetében azonban kijelenthető, hogy ezek az emberek nem kívánnak semmilyen autentikus viszonyba kerülni sem a városi térrel, sem az itt élő emberekkel. Ellenkezőleg, szórakoztató központként, olcsó pénzért használható játszótérként tekintenek arra a helyre, ami az itt élő embereknek az otthont és a megélhetésért folytatott hétköznapi küzdelmet jelenti. A fényes nappal péniszjelmezben vonuló legénybúcsúsok, vagy a holokauszt-emlékműre szerelemlakatot kattintó sehallselátok persze csak a legelrettentőbb példák, és valószínűleg a legtöbb látogató nem vét szánt szándékkal az együttélés alapvető szabályai ellen. Az a helyzet azonban, hogy a kulturáltan viselkedő turistákból is tud egyszerűen túl sok felgyülemleni egy adott területen. Ennek hatására városunk nagy múltú belső kerületei a járvány előtt inkább emlékeztettek valami történelmi témájú vidámparkra, mint egy élő közösség belakott otthonára.

A korlátozás ellen felhozható érvként, hogy ezek a turisták, ha okoznak is némi kellemetlenséget a helyieknek, sok pénzt hoznak a városnak. A turizmusból és különösen a lakásszállodákból befolyó bevétel azonban főleg a tehetős ingatlantulajdonosoknál realizálódik, míg lakbérdrágító hatásuk leginkább az alacsonyabb jövedelműekre ró extra terheket. A megfizethetetlen albérletárak pedig nem csak a közvetlen érintettekre hatnak. Az egész gazdaságra negatív hatással lehet, ha a dolgozók nem engedhetik meg maguknak, hogy ott lakjanak, ahol a munkaerejükre szükség lenne.

És a szállodák?

A rövid távú lakáskiadás korlátozása mellett kampányoló civilek könnyen találhatják magukat rossz társaságban. Első ránézésre úgy tűnhet, mintha egy követ fújnának a környezeti, munkajogi, és rengeteg egyéb szempontból rendkívül problematikus szállodaipari lobbival, ami azért igyekszik elérni az Airbnb-szerű platformok korlátozását, mert konkurenciát lát bennük. Ennek figyelembevételével jogosan merül fel a kérdés, hogy miért is jobbak a szállodák, és miért hozza helyzetbe a baloldali városvezetés a szállodaipar NER-közeli döbrögijeit a Szilícium-völgy öltönyt kapucnis pulcsira cserélő gyíkembereivel szemben?

A szállodalobbi egy-két bevett érve nem teljesen megalapozatlan. Való igaz, hogy tisztességtelen hátrányt szenvednek azok a tradicionális vendéglátóipari szereplők, akikre az Airbnb-házigazdákkal szemben nem csak papíron vonatkoznak a meglehetősen költséges biztonsági, adózási, munkajogi és egyéb szabályok. Az is igaz, hogy a vendéglátásra szakosodott iparban jobban fel vannak készülve egyes felmerülő problémák kezelésére, melyek kezeletlenül nem csak az utazó számára kellemetlenek, de negatív externáliaként az egész társadalomnak árthatnak. Ennek ékes példája, hogy egyesek szerint Párizsban a rövid távú lakáskiadás felelős a korábban szinte kihalt ágyi poloskák újabb elterjedéséért, hiszen míg a szállodák profi takarítókat és rovarirtó cégeket bíznak meg, az Airbnb-házigazdák híján vannak az ilyen problémák kezeléséhez szükséges erőforrásoknak és szakértelemnek.

Az igazsághoz ezzel együtt is hozzátartozik, hogy a rövid távú lakáskiadás által okozott problémák egy jelentős részéhez a szállodák is hozzájárulnak. Ha például a belvárosban található üres telkekre szállodák épülnek lakóházak helyett, vagy lakhatási célra is alkalmas épületeket szállodaként hasznosítanak, az az Airbnb-lakásokhoz hasonló módon potenciális lakóteret vesz el a budapesti lakosoktól, és így szintén az albérlet és ingatlanárak növekedéséhez vezet. Az új szállodaipari beruházások szintén hozzájárulnak a túlzott mértékű turizmushoz és a városi tér kommodifikációjához. Éppen ezért bár a most hozott törvény az Airbnb-típusú szálláshelyek szabályozására ad lehetőséget, az önkormányzatoknak az új szállodák létesítését is akadályozni kellene, valamint ösztönözni a helyi emberek többsége számára megfizethető lakóingatlanok építését, és az elhanyagolt, lakhatatlan (önkormányzati, esetleg piaci) ingatlanok felújítását.

A turizmusipar átfogó újragondolása

A rövid távú lakáskiadás, valamint új szállodák építésének korlátozása növelné a Budapestre látogató turisták költségeit, de ez nem akkora baj, mintha a helyieknek nem futná albérletre, hiszen a lakhatással szemben a turistáskodás nem alapjog.

Nem feltétele ugyanis a méltóságteljes emberi életnek, hogy mindenki szelfizhessen a Halászbástyán.

Az sem baj, ha emiatt kevesebben látogatnak Magyarországra, hiszen egyrészt az utóbbi években eleve fenntarthatatlan mértékben lepték el Budapest belső kerületeit a külföldi látogatók, másrészt a turizmusipar jelenlegi formájában klímavédelmi szempontból a legártalmasabb szektorok közé tartozik, így visszaszorítása nélkül elképzelhetetlen egy működőképes zöld stratégia. Hiába próbálja mind az Airbnb, mind a szállodaipar bizarr mutatványokkal zöldre mosni magát (utóbbi például egy költséges médiahack keretein belül kétes hasznú expedíciót küldött az Antarktiszra), ne dőljünk be ezeknek a trükköknek. Hiába van lehetőség szelektív hulladékgyűjtésre az apartmanban, ez csupán performatív jófejkedés, ami nem csökkenti számottevő módon az utazás okozta környezeti terheket.

A turizmus jelenleg egyetlen ismert, valóban fenntartható formája az, ha otthon maradunk, de már azzal is sokkal előrébb lennénk, ha az emberek a lakóhelyükhöz közelebb próbálnának kikapcsolódni. A rövid távú lakáskiadás korlátozása így környezeti szempontból is kívánatos. A turizmusipar okozta helyi légszennyezés visszaszorítása érdekében emellett fontos lenne kitiltani a belvárosból a turistabuszokat és a szállodahajókat, valamint klímavédelmi szempontból és a túlzott mértékű turizmus visszaszorítása érdekében szükséges lenne valamilyen különadót kivetni a fapados légitársaságokra.

Az Airbnb példája kiválóan igazolja, hogy a világmegváltó innovációként tálalt „sharing economy” és „gig economy” platformok, és a Szilícium-völgy egyéb kockázati tőkeégető kemencéi valójában semmi minőségbeli újítást nem hoztak, csupán a kapitalizmus több évszázada ismert tendenciáit gyorsítják fel a digitalizáció által: kommodifikálják az élet korábban gazdaságtól elkülönülő szféráit és tereit, növelik a gazdasági egyenlőtlenségeket, növelik a munkaerő kizsákmányolásának mértékét, megtartják a hasznot és a közösségre hárítják a költségeket, monopóliumokat hoznak létre és szabadságnak álcázzák a jobb helyeken az utoljára a 19. században látott munkavállalói kiszolgáltatottságot.

Az Airbnb hatékony szabályozása egy apró, helyi győzelem lehet a Szilícium-völgy mérgező ideológiájának globális térhódításával szemben.

Az ő „forradalmi” utópiájuk nem más, mint a totálisan kommodifikált világ létrejötte. Ha megengedjük nekik, globális versenyt szabadítanak ránk a saját városunkban való lakhatás lehetőségéért, elhitetik velünk, hogy a takarító az nem munkás, hanem vállalkozó egy felmosóronggyal, majd ráadás gyanánt teleszemetelik mindenféle fém és műanyag kacattal nem csak a városainkat, de hamarosan a csillagos eget is. Ne engedjük!