Minden egyes alkalommal újra meg tudunk lepődni, mintha lennének még határok, amelyeket most aztán tényleg átlépett a hatalom. Legutóbb a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) alapítványa élére kinevezett kuratórium névsorán lehetett felháborodni, leginkább pedig az elnöki posztra szánt Vidnyánszky Attilán, akinek munkáját két olajmágnás is „segíteni” fogja. A névsor egyértelművé tette, hogy vitának nincs helye, az eddig ismert SZFE szeptembertől megszűnik.

Azonban akik figyelemmel kísérték a magyar felsőoktatás viszontagságait az elmúlt hónapokban, kevésbé lehetnek meglepődve. Nemcsak az SZFE bedarálása lógott régóta a levegőben, hanem a magyar felsőoktatás fokozatos „privatizálása” is, pontosabban az intézmények átjátszása az államtól a NER holdudvarának. Másfél éve tudni lehet, hogy a minisztérium a Corvinust az átalakítások fedezőménjének szánja. Az SZFE körüli botrány csupán minden eddiginél világosabb képet adott a modellváltások valódi céljáról.

Bár cikkünk apropóját a közelmúlt eseményei adják, jelen írással a Hallgatói Szakszervezet tagjaiként arra vállalkozunk, hogy megvizsgáljuk az alapítványi finanszírozásra történő átállást, a mögötte húzódó politikai és gazdasági motivációkat, hosszútávú hatásait a magyar felsőoktatásra. Erre már csak azért is szükség van, mert a nyilvánosságban meglehetősen nagy a zavar azzal kapcsolatban, hogy mit jelent az átállás, illetve hogy önmagában az alapítványi forma, vagy csak annak kivitelezése ellen kell-e szót emelnünk. A hatékony ellenállás első lépése a hatalom stratégiájának megértése, amelyhez összefüggéseiben kell látnunk a kritikus és független gondolkodást közvetítő egyetemek elleni támadásokat.

Angolszász modell, autonómiák nélkül

Bár a politikai értelmezési kísérletek hiánya relativizálta az átalakítások jelentőségét, nem eshetünk abba a hibába, hogy pusztán a bürokratikus és a gazdasági kontextusra figyeljünk. Az alapítványi működés ugyanis nemcsak a finanszírozást és a működtetés mechanizmusait határozza meg, hanem egy ideológiát is megtestesít. Ez az ideológia adja az egyetem öndefinícióját, küldetéstudatát, és többnyire az oktatás módszertanát is. Ha tehát szeretnénk megérteni az átalakításokat motiváló kormányzati szándékot, először érdemes megvizsgálni azt az ideológiai alapállást, amelyből az alapítványi koncepció (és nem a konkrét intézmény!) táplálkozik. Így nemcsak tisztábban látjuk majd a NER felsőoktatással kapcsolatos politikáját meghatározó törekvéseket, de azt is részletesebben tudjuk bemutatni, hogy mennyire sajátosak, ellentmondásosak és károsak a Palkovics-éra intézkedései.

A kormányzati kommunikáció a közjószág kiszervezését két hagyományos egyetemi modell közötti váltásként keretezi. Az egyik az állami tulajdonú és finanszírozású, a humboldti universitas eszméjének megtestesítője. Ezt cserélik a jellemzően angolszász országokban bevett alapítványi tulajdonú (de sok esetben állami támogatást élvező), piaci szereplőkkel szükségszerűen szorosabb viszonyt ápoló formára. A két modell között az alapvető különbség az átadott tudás értékéről és jelentőségéről alkotott képben van. A hagyományos európai egyetem ugyanis a tudás önértékébe vetett hiten alapul.

Céljának nem pusztán a szakismeretek kritikátlan átadását tekinti, amiket a leendő diplomás majd alkalmazni fog munkája során, hanem feladatának tartja annak a szociokulturális attitűdnek a közvetítését is, amely képessé teszi a hallgatót a fennálló rend megkérdőjelezésére és érdemi továbbgondolására.

A magánegyetemek nyilván nem tagadják, hogy a felsőoktatásnak van, sőt, kell legyen ilyen funkciója, de az erre való közvetlen törekvést megelőzik a piac-, és a versenyképesség szempontjai.

Az alapítványi egyetem öndefiníciója szerint szolgáltatás, amelyet a munkaerőpiacon való majdani érvényesülés érdekében vesznek igénybe a hallgatók, az ott oktatott anyagot, valamint annak módszertanát ezért a piac igényeihez szükséges idomítani. A szolgáltató egyetem ugyanakkor maga is piaci szereplő, így saját profitábilitása érdekében versenyképesnek kell maradnia. Ennek elsősorban az oktatók látják kárát, akiknek teljesítményét objektívnek hazudott mércék alapján próbálja minősíteni, és ezek szerint számolja ki a fizetését az az intézmény, amelyért mellesleg dolgozik. Az eredmény: kizsákmányolt és a publikációs kényszertől kiégett oktatógárda. A verseny a fizetőképes külföldi diákokért folyó harcban is megnyilvánul, amelynek egyértelmű következménye, hogy az egyetem a közvetlen környezetében élők társadalmi mobilitásának ügyét nem tudja elősegíteni.

Az alapítványi egyetem ráadásul kevesebb ember számára hozzáférhető. A horribilis tandíj törlesztésére ugyan rendelkezésre állnak diákhitel- és ösztöndíjkonstrukciók, azok azonban korántsem számítanak garanciának az egyetem által közvetített tudáshoz való hozzáférésre. Az egyetemi hallgatók többségének ugyanis az ösztöndíjak a forced ranking^[1]miatt elérhetetlenek, és a tanulmányaik mellett diákmunkából kell eltartsák magukat.

Az eddig vázolt tendenciákat a magyar kormány is meglehetősen nyíltan követi.

Azonban a mintának tekintett angolszász országokban versenyistállókként működő alapítványi egyetemek olyan érdekvédelmi apparátussal is bírnak, amelyek fékeket és ellensúlyokat jelentenek a piaci kitettségben.

Ezek jelentőségéről Palkovicsék szándékosan nem vesznek tudomást, az ITM privatizációs tervezetében nincs helye az átláthatóságnak és kiszámíthatóságnak, a demokratikus működés alapkövetelményének, hiába lenne az az egyetembe befektetőknek és az intézmény „szolgáltatásait” igénybe vevő hallgatóknak egyaránt érdeke. Még ennél is fontosabb azonban, hogy az angolszász alapítványi egyetemek számára a demokrácia és az autonómia nem pusztán retorikai fordulat vagy hashtag, hanem a hallgatói élet szervezőelve. A diákok autonómiájának támogatása, széleskörű és közvetlen részvételük biztosítása a döntéshozatalban alapvető konszenzus, hiszen a vállalatként működő egyetem számára már csak liberális hagyományai és neoliberális gazdasági érdekei miatt is fontosak ezek az eszmék.

Az Egyesült Királyságban a hallgatói autonómia letéteményese a Student Union (SU), olyan kiterjedt jogkörrel, költségvetési mozgástérrel és elismertséggel bír a hallgatók között^[2], amely itthon szinte elképzelhetetlen. A hallgatók egyéb tudományos, művészeti, és mindenekelőtt politikai aktivitásának a SU keretei között működő 328 (!) society (diákegylet) ad formát. Ezek a sokszor egyetemeken átívelő szervezetek (pl. Marxist Society, Extinction Rebellion Society, Conservative Society, Horse Riding Society) hallgatói kezdeményezésekből nőnek ki, saját költségvetéssel rendelkeznek és önigazgatóak.

Ez a társadalmi és kulturális kontextus nincs jelen a mai magyar egyetemi világban, ami nem hiányosság, hanem eltérő történelmi fejlődés következménye, amelyhez igazodni kell. Az alapítványi modell az átláthatóság és az autonómia ethosza nélkül nem működőképes. Az átalakítások mögötti kormányzati szándék már csak ezért sem lehet komolyan vehető vagy a magyar felsőoktatás ügye iránt elkötelezett. Az imént vázolt társadalmi és kulturális struktúrák elhagyása két egymással tetszőlegesen kombinálható törekvést sejtet: a piaci igényeket gátlástalanul kiszolgáló összeszerelő műhelyeket és ipari méretű pénzmosodákat.

Termelésre képzés és korrupció

A közelmúlt átalakításai esetében tehát egy sajátosan magyar formáról kell beszélnünk. Bár a kormány fejlesztésként próbálja eladni, a két egyetemi modell közötti váltás mégis inkább egy siralmasan „sikerült” öszvérre emlékeztet: a piacnak és az államnak való kiszolgáltatottság legkárosabb jellemzőit sikerült összeházasítani ebben a koncepcióban.

Ha alaposabban meg szeretnénk vizsgálni az öszvér-modell anatómiáját, elsősorban az érintett egyetemek döntéshozatalában bekövetkező változásokat kell szemügyre vennünk. A legfontosabb újítás kétségkívül az, hogy az intézmény életének minden fontos döntését meghozó testület egy felülről, az Innovációs és Technológiai Minisztérium által kinevezett kuratórium lett, míg ez korábban a demokratikusan választott szenátus szerepe volt. A kancellária-rendszer 2014-es bevezetésével a gazdasági kérdések már kikerültek a szenátus hatásköréből, a kuratóriumok most az önigazgatás maradékát is elveszik. Ráadásul ezeknek az új, öt fős testületeknek a feltöltésekor a lojalitás és a gazdasági holdudvarban betöltött pozíció szempontjai megelőzik a hozzáértés és az adott intézmény ismeretének fontosságát. A hatalom mindezt igyekszik úgy kommunikálni, mintha a dilettáns csinovnyikok nyeregbe ültetésével a begyöpösödött akadémiai élet vérfrissítését szolgálnák, a kormányzati és gazdasági szereplők jelenléte pedig a piachoz való viszony közvetlenségét szavatolná.

A Corvinus kuratóriumának elnöke például Hernádi Zsolt, a MOL vezérigazgatója, míg a Széchenyi István Egyetemen Szijjártó Péter, a Miskolci Egyetemen Varga Judit, a Soproni Egyetemen Csányi Sándor, a szintén MOL-hoz kötődő Bacsa György és Világi Oszkár pedig az SZFE kuratóriumában kapott helyet.

Az állami befolyás tehát úgy megy, hogy marad. A kormányzat saját prominenseinek helyzetbe hozásával egy zártkörű részvénytársaságként viselkedik.

Mindez az eddigieknél is hatékonyabban kézivezérelhető szerkezetet látszik kirajzolni, ahol „ha úgy vannak a számok”, parancsra csökkenthetőek az ösztöndíjas férőhelyek, az oktatói fizetések, illetve bármilyen, egyetemi polgároknak járó juttatás. Ez pedig nemcsak az angolszász egyetemi világban elképzelhetetlen, de még a Magyarországon működő állami fenntartású intézmények is nagyobb autonómiával bírnak, mint az alapítványi modellre átállt és átálló egyetemek.

Az öszvér-modell bevezetésének gyakorlata nélkülözte a széleskörű szakmai és társadalmi egyeztetést, a finanszírozási és infrastrukturális változások átláthatóvá tételét. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a hatástanulmányok hiánya a modellváltó egyetemeknél. Mindezzel Palkovicsék a jól bevált kommunikációs stratégia alapján ellehetetlenítették a párbeszédet, igaz, az átállásra kényszerített egyetemek vezetése sem az autonómia iránti elköteleződésről híres.

A jelenleg érintett nyolc intézményben szinte sehol sem ütközött jelentős vezetői ellenállásba az egyetemek modellváltása, sőt, a legtöbb rektor és kancellár üdvözölte a kormány tervét. Egyedül az SZFE szenátusa és a Pannon Egyetem rektora állt ki saját egyetemének integritása mellett, de várhatóan így is Csányi Sándor kerül monopolhelyzetbe a teljes magyar felsőfokú agrárképzésben, aki ezután az ország legnagyobb mezőgazdasági befektetőjeként egy személyben irányíthatja majd az oktatási rendszert is.

Az átalakított vagy arra kiszemelt egyetemek vezetése saját jogkörének feladásához asszisztál, de nyilvánvaló, hogy ennek elsősorban nem ők fogják kárát látni. Megalapozottak azok a félelmek, amelyek korrupt törekvéseket sejtenek a háttérben.

A kuratóriumok összetételének következménye ugyanis egy kiterjedt gazdasági összefonódás, szebbik nevén „stratégiai együttműködés” az egyetemek és a NER kedvenc nagyvállalatai, mindenek előtt a MOL, illetve Csányi érdekeltségei között.

Ezzel ugyanabba az állami-, és a privátszféra közti szürkezónába rántják a magyar felsőoktatás jelentős részét, amely zónát kizárólag a korrupció céljából tartja fent a politikai és gazdasági elit. És akkor a MOL ellen felhozható egyéb morális dilemmákról nem is beszéltünk (Hernádi Zsolt ellen folyó per Horvátországban, fosszilis energiahordozók égetése, stb.).

A modellváltásokat motiváló kormányzati szándék ugyanakkor nagyratörőbb annál, hogy leragadjon a mezei korrupciónál. A kormányzat vesszőparipáit elsősorban Hernádi hangoztatta, aki szerint az átalakítások célja a vállalati struktúra meghonosítása a felsőoktatásban, illetve a hallgatók tudásának a piac igényeihez való igazítása. A futószalag mellett görnyedő fizikai munkások képzésének piaci orientálásáról a közoktatás átalakítása már gondoskodott, most a MOL-csoport és a különböző üzemek adminisztratív munkaerejét kitermelő struktúra megteremtésének vagyunk tanúi.

Jó példa a MOME, amelynek új, kacsalábon forgó hűvösvölgyi kampusza máris a lehető legnagyobb kihasználtságon üzemel. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a létesítmény korlátlanul a hallgatók rendelkezésére állna. A TechParkba tartozó film- és fotóstúdió, textilkötő és kézi szövőműhely szolgáltató intézményként működik, amelyet a tanórák idején kívül bárki bérbe vehet. A külsős megrendelőkkel való versenyhelyzet miatt a hallgatóknak hamar bele kell tanulniuk a piac szabályaiba, aminek egyetemük is igyekszik megfelelni: a Mome Open program keretein belül az intézmény saját és oktatóinak nevét használva értékesíti nem akkreditált szakmai képzéseit, amelyek keretében a végzett diákok a kreatív ipar összeszerelő munkásai lehetnek.

Azonban látnunk kell, hogy már a NER előtt is beindultak azok a folyamatok, amelyek hatására a szépreményű elsőéves előtt a világ nem kinyílik, hanem bezárul. Már a bolognai rendszer is a mérhető és szabványosítható tudástermelésben teszi érdekeltté az egyetemeket Európa-szerte, amiből kifolyólag az értelmiségit felváltja a sorozatgyártott specialista. A közelmúlt átalakításai azonban még azokat az oktatáspolitikai és pedagógiai szempontokat is nélkülözik, amelyekre 10-15 évvel ezelőtt még lehetett, sőt, illett hivatkozni. Általuk a felsőoktatás már nem autonóm szeglete a társadalomnak: a folyamat végén az egyetem a kulturális és gazdasági öngyarmatosítás terepévé, a tőkét kiszolgáló szakképzéssé válik.

Hogyan nyerhetünk?

Palkovicsék privatizációjának végtelenül bonyolult és átláthatatlan rendszerére a Fidesz kultúrharcával való összekapcsolódása hívta fel a figyelmet. Lelepleződött, ami eddig az információ hiányával szembenéző hallgatóság ellenállási lehetőségét megbénította. Hiszen míg a Corvinus és az azt követő alapítványi modellbe kerülő egyetemek egyikén sem alakult ki a hallgatók körében ellenállás, idén májusban ez megváltozott. Ekkor derült ki ugyanis, hogy egy éjszaka benyújtott törvényjavaslattal a Színház- és Filmművészeti Egyetem fenntartását is alapítványhoz szervezné ki a kormány.

Az események gyorsan követték egymást. A hallgatók a járványhelyzet enyhülése után elsőként szerveztek demonstrációt, figyelemfelhívó videókat készítettek. Próbálták megszólítani a nyilvánosságot, amely önmagától továbbra is keveset foglalkozik a felsőoktatást érintő kérdésekkel. Sikerült ugyan a nyomás hatására Palkovics Lászlót egy tárgyalóasztalhoz ültetni a diákokkal, de a hallgatók javaslatait (előre várhatóan) visszautasította. A miniszter az egyetemi autonómiát konzervatív gondolatként söpörte le az asztalról. A miniszternek persze nem a korszerűtlenséggel van baja, hanem azzal, hogy lehetetlenné tenné a modellváltás valódi célját: az autonóm művészeti képzés felszámolását, az egyetem belekényszerítését a kormány ideológiájának megfelelő struktúrába. Ezt több mint kétszáz művész és tudós kiállása, egy újabb Kossuth téri tüntetés és végül kudarc követte. Július elején elfogadták a parlamentben a törvényt, ami megszünteti az egyetem autonómiáját, függetlenségét.

Az SZFE százötven éves hagyományának szétverése csak akkor értelmezhető, ha felismerjük, hogy a kultúra és a művészet finanszírozása politikai kérdés. Szakmai érvek nem indokolhatják a történteket, még ha a kormány, a minisztérium és az őket támogató „szakértők” szeretnék is ezek látszata mögé bújva megvalósítani ideológiai programjukat^[3]. A lehetséges válaszlépések végiggondolásához elengedhetetlen belátni ezeket a tényeket.

Egy széleskörű és egymással szolidáris hallgatói szerveződés lehet az egyetlen, amely képes lehet megállítani a kormány ámokfutását a felsőoktatásban.

Ahhoz azonban, hogy ellenkultúrát és szervezett közeget építsünk, ami küzdeni képes az elfogadhatatlan társadalmi és kulturális viszonyok, közügyeink alakulása, a kormányzó hatalom teljes körű uralma ellen, fontos lesz az ellenállásnak új formáit keresnünk, hiszen sokadjára néztük végig egy tüntetés és több száz jelképes kiállás teljes hatástalanságát.

Ebből a szempontból előremutató és örvendetes újdonság volt az ügy kapcsán, hogy az SZFE Hallgatói Önkormányzata támogatta az egyetemi polgárok hangjának kihangosítását, részt vett a tüntetések szervezésében és lebonyolításában. Nagyszerű lett volna, ha a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája^[4] nem teljes inkompetenciájáról és érdektelenségéről tesz tanúbizonyságot azzal, hogy a mai napig nem foglalkozott érdemben a kérdéssel, miközben hallgatók százai vonultak utcára.

A teljes képhez azt is meg kell még jegyeznünk, hogy az SZFE ügyét csak egy szűk értelmiségi csoport karolta fel. Láttuk, hogy Pogány Judit és Koltai Róbert kiállása, vagy komplett társulatok nyílt levelei is legfeljebb csak Facebook-elérést képesek generálni. Láttuk azt is, hogy az SZFE is ugyanúgy egyedül maradt a maga küzdelmével, mint minden intézmény és társadalmi osztály, amely ellen támadás indult az elmúlt évtizedben, persze nem mintha az egyetem jeleskedett volna a szolidaritás akárcsak névleges gesztusaiban is. A közelmúlt eseményei fényében azonban az előadóművészeti mezőnek is fel kell ismernie: ha független magyar művészetet akarnak csinálni, ki kell törni szakmájuk akolmelegéből.

Mint minden privilegizált csoportnak, a Színház- és Filmművészeti Egyetem polgárságának is legalább szakmai, de még inkább erkölcsi kötelessége lenne képviselni olyan ügyeket, amelyeket mások lehetőség és eszköztár híján nem tudnak képviselni. Be kell verni a szolidaritás patkószögeit. Ez pedig csak akkor fog megtörténni, ha végre felfogjuk magányos harcaink lehetetlenségét és szervezett, stratégikus építkezéssel nyitunk más társadalmi osztályok és csoportok ügyei felé. A legfontosabb tanulság tehát továbbra is az, hogy a strukturális változások eléréséhez tovább kell szerveződnünk.

Következő cikkünkben ennek módját, és az így kifejthető ellenállás konkrét lehetőségeit fogjuk vázolni a mostani elemzés tükrében.

Fülöp Barnabás, Holczer Sára, Körösztös Gergő, Villás Bertold