Nagy örömmel olvastam Szilvay Gergely válaszát a nemrégiben szintén válaszként megjelent cikkemre. Ezúttal reagálnék az új felvetések némelyikére, és kifejtenék néhány (bár közel sem minden), a korábbi cikkben elvarratlan szálat. Megint szó lesz tehát nemzetről, vérségi és egyéb kötelékekről, kapitalizmusról, a „visszatérés” szükségtelenségéről és a progresszió lehetőségeiről.

Még egyszer a nemzetről

Ismét az egyetértéssel kezdeném. Úgy gondolom, hogy a különbségek hangsúlyozása, az álláspontok kontúrjainak megerősítése mellett ennek is óriási szerepe van az értelmes viták kibontakoztatásában.

Szilvay alábbi gondolatmenetével például csak egyetérteni tudok, tartalmát pedig jó alapnak tartom ahhoz, hogy a „nemzet mint közösség” körüli vitát tovább vigyük: „A kortárs kontextus nélkül tehát az egész lokalizmus banális és magától értetődő dolog volna (…) Nincs szó tehát a kisközösségek teljes eltűnéséről, csak túlságos meggyengülésükről és háttérbe szorulásukról.”

Ami ebben a meglátásban különösen lényeges, az a téma elsőre szintén banálisnak tűnő történetisége, azaz annak felismerése, hogy a társadalomban az adott időpontban létező formákra, jelenségekre – gyakorlatilag mindenre – érdemes a saját történeti-társadalmi kontextusuk sajátos termékeként tekinteni. Ez a felismerés tükröződik Szilvay második cikkében is:

örvendetes fejlemény, hogy a nemzettel kapcsolatban annyiban legalább egyetértünk, hogy nem természetes, de nem is szükséges politikai forma ez, hanem egy sajátos történeti képződmény, mint oly sok minden körülöttünk.

Az, hogy előzőleg felvetettem a nemzet mint közösség „elképzelt” mivoltát, elsősorban szintén ennek a felismerésnek a fontosságát próbálta hangsúlyozni, de semmiképp sem azt, hogy a nemzet puszta fikció volna. Attól, hogy eredete a nem is olyan régmúltba visszavezethető, születésének kontextusa hatalmi összefüggésekben értelmezhető (és kritizálható), a hozzá társított jelentések pedig nem maguktól értetődőek – mindezek együtt sem jelentik azt, hogy a nemzet nem létezik mint sokak által észlelt társadalmi valóság.

Ha jól értem Szilvay válaszát, úgy gondolja: ismeretelméleti meglátásaimat csak a nemzetre, illetve a nekem nem szimpatikus képzetekre alkalmazom, míg például a baloldal számára hagyományosan kedves „emberiségre” mint egyetemes közösségre viszont nem. Ez valóban  súlyos hiba lenne részemről, érdemes tehát tisztába tenni a társadalmi valóság/fikció kérdését.

Bármely fogalom, amit az általunk érzékelt világ megragadására alkotunk és használunk, az adott kontextusnak, céljainknak és értékeinknek megfelelő tartalommal telített, és mint olyan, kritikai vizsgálat alá vethető.

Részemről tehát az „emberiséget” is egész nyugodtan lehet fikciónak nyilvánítani, már amennyiben a fikció a fenti meghatározottságot jelenti (a baloldalról en bloc persze nem tudok nyilatkozni).

A dolog lényege tehát nem az, hogy nekem nem tetszik a nemzet fogalom, és ezért kritizálom. A célom épp az, hogy nyílt lapokkal játsszunk: az általunk használt fogalmak minden esetben sajátos értékrendeket, világnézeteket tükröznek, így politikaiak is. Ez alól természetesen a lokalizmus vagy a közösség sem kivétel. Lehet persze úgy csinálni, mintha ez nem így lenne, és lássuk be: a lokalizmus esetében ez különösen csábító, hisz miért is kell ebbe belekeverni a csúnya politikát? Mi másról lenne szó, mint az emberi léptékű, emberhez méltó, egyszerű életről, harmóniában a természettel és élő kapcsolatban a közösségünkkel?

Elengedhetetlen azonban belátni, hogy a tiszta, független, politikától mentes álláspont, ahogy a semleges szakpolitika és szakértelem is, csupán kényelmes illúziók. Úgy tenni, mintha mindig csak az aktuális ellenvélemény lenne átpolitizált, rendkívül őszintétlen. Ebben Szilvayval tehát egyet is érthetünk,  és a magam részéről igyekszem ennek csapdáit lehetőleg elkerülni.

Szeretnék ennek kapcsán rávilágítani annak az értelmére is, amit sokan az antikapitalisták unalmas vagy kontraproduktív „kapitalizmus-fixációjaként” értelmeznek. Ez például a fentiek fényében nem más, mint (ön)reflektált helyzetértékelés: amikor a baloldalon valaki antikapitalista keretben kritikát fogalmaz meg, vagy amikor ebben a keretben megoldásokat javasol, nem azért teszi, mert nincs jobb ötlete mint állandóan a kapitalizmust emlegetni.

Azért (is) teszi, hogy világosan kijelölje a helyét a világban, hogy „kiterítse a lapjait”, meglátásainak politikai tartalmát és ennek alapján szálljon vitába  – amellett persze, hogy ez a keret tudományosan is értékelhető, az anyagi viszonyokba ágyazott, érdemi kritikát tesz lehetővé. Ilyen téren egyébként még a jobboldal is gyakran úgy tűnik, hogy jobban áll, mint a liberális-balliberális tábor, és az utóbbiak függetlennek nevezett, de a fentiek szerint sokkal inkább reflektálatlannak mondható szakértőik.

Ez után a hosszúra nyúlt, de remélhetőleg nem teljesen haszontalan kitekintés után térjünk vissza a nemzethez mint kulturális és nyelvi közösséghez. Ahogy a fentiekből is kiderül, dőreség lenne ennek a létezését tagadni: mivel jó ideje nemzetállami keretekben élünk, természetesen kialakult egy nyelvi és kulturális egység (ne feledjük, már csak a nemzet nagyjai előtt tisztelegve se, mennyit kellett ezen melózni a hazai értelmiségnek például a reformkorban), amelynek határai helyenként többé, helyenként kevésbé megfelelnek az államhatároknak.

Ezzel önmagában nincs is gond, és a magam részéről semmiképp nem tartanám kívánatosnak sem egy ennél „eredetibb” állapot visszaállítását, sem ennek figyelmen kívül hagyását.

Még egyszer az alternatívákról

Ha más politikai formát keresnénk, azt mindenképpen a történeti fejlődés eredményeire építve, hibáit egy alternatív modellben kiküszöbölve kellene megtennünk. Ennek kapcsán az az örvendetes hírem van Szilvay Gergelynek, hogy számos ilyen új lokalista modell formálódik és formálódott az elmúlt évtizedekben, semmi szükség tehát a „feudális agrárvilághoz” való visszatérésre (bármit jelentsen is ez), meg egyáltalán: bármilyen visszatérése.

Ha már az anarchizmus különböző formáira való korábbi hivatkozásom ebben az esetben sem találtatott említésre méltónak, e modellek közül ezért most csak egyet említenék meg, amelyet különösen életképesnek látok. A bioregionális mozgalom keretében például a hetvenes évek óta folyik a gondolkodás és cselekvés azt kutatva, hogy hogyan hozhatunk létre ökológiailag is értelmezhető politikai egységeket, melyekben a földhöz való kötődés és a helyben élők kulturális közössége is kibontakozhat.

Az elképzelés szerint a biorégiók területét a hasonló természetföldrajzi, illetve ökológiai jellemzők alapján egyrészt tudományos módszerekkel, másrészt pedig a helyben élő közösségek identitásával és önrendelkezésével összhangban lenne érdemes kijelölni.

Az így létrejövő új politikai egységek kulturálisan is értelmezhetők, amellett, hogy erős fenntarthatósági követelményeknek is megfelelnek. Ezt a Magyarországon kevésbé ismert keretet azért tartom különösen érdekesnek, mert úgy épít a legfontosabb baloldali hagyományokra, hogy közben számos olyan adósságot is törleszt, amelyekre az előző cikkben próbáltam röviden kitérni.

Legnagyobb erőssége pont az, hogy a lokalizmus egy sajátos fajtájaként úgy teremt lehetőséget közös kultúrájú, a földhöz anyagilag és spirituálisan is kötődő emberek számára az összetartozás kifejezésére, megélésére, hogy nem kell az etnikum, néptest, és hasonló narratívák vizeire evezni vele. Ezzel el is érkeztünk Szilvay cikkének második kiemelt pontjához.

Vérségi kapcsolatok és a néptest

Az eddigiekben tehát amellett igyekeztem érvelni, hogy nem csak a nemzet, de más politikai formák (pl. a lokális közösségek) sem adottak, érték- vagy politikamentesek. A dolog lényege pont az, hogy együttélésünk formai és tartalmi kérdéseit (ez volna a politika) mi magunk alakítjuk (ez pedig a demokrácia), annak fényében, hogy a Föld adott pontján, adott korszakban mit tartunk értékes célnak.

Amióta nemzetállamokban élünk, úgy tűnik, a vég nélküli felhalmozást és az ezt biztosító hierarchikus társadalmi rend fenntartását tartjuk értékes célnak. Erre persze a nemzet úgy is ráépült mint „nyelv- és kultúraközösség”, és abban igaza van Szilvaynak, hogy ez mára annyira gyökeret vert, hogy akár adottnak is tekinthető, ha valaki nem vonzódik az elméleti fejtegetésekhez. Azt is mondja azonban – és ezt sajnos nem állhatom meg szó nélkül –, hogy a nemzet mindezekből kifolyólag nem más mint közösségek közössége, vagy „organikus társadalomtest”.

Az egyetértés és fontos meglátások elismerése után tehát megint kénytelen vagyok erős kritikát megfogalmazni. Szilvaynak úgy tűnik, indokolatlanul kiáltok farkast a gének és születési jogok fogalmai kapcsán. Ezekhez a képekhez, ahogy az „organikus társadalomtesthez” is, azonban olyan, hagyományosan nem túl szalonképes gondolatmenetek kapcsolódnak, mint a szociáldarwinizmus, vagy az erre építő klasszikus német geopolitikai gondolkodás, ami emlékezetes módon a „néptestre” és annak „természetes” igényeire építve legitimált rendkívül kétes praxisokat.

A kelet-európai kontextusban, amely számos történeti sajátossága miatt különösen fogékony a fentihez hasonló gondolatmeneteket radikális politikai programokká alakítani, ez számomra továbbra is ingoványos terepnek tűnik. Nyomatékosan javasolnám tehát mindenkinek a fenti fogalmakkal kapcsolatos következetes önreflexiót.

Konzervatív közösségek

Fontos téma maradt kifejtés nélkül az előző írásomban, ami a lokalizmus középpontjába helyezhető alapértékeket illeti. Nem meglepő talán a fenti fejtegetések után, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen érték/értékek köré szervezzük meg közösségünket, ahogy az sem lehet a fentiek után újdonság, hogy a választás természeténél fogva politikai.

Az egyszerűség kedvéért egy személyes példával szemléltetném a lényeget. Évekkel ezelőtt valahol olvastam egy anekdotát Goethéről, amiben arról volt szó, hogy ha megkérdeznék, mit választana inkább: rend legyen vagy az igazságosság, ő saját bevallása szerint mindig a rendet választotta volna. Emlékszem, hogy mennyire megdöbbentem ezen, és nagyjából ezzel kristályosodott ki számomra, hogy mi választ el a konzervativizmustól.

Szegény Goethének persze valahol „hülye kérdést” tettek fel, hiszen például azt sugallja, mintha az igazságosság kizárná a rendet, azaz nem létezhetne olyan társadalmi rend, ami stabil alapot biztosít az emberhez méltó élethez, de ezt nem elnyomáson és szigorú hierarchián alapulva teszi. A fenti eszmefuttatás esetleg azt is sugallhatja, hogy csak a konzervatívok gondolkodnak rendben, ami természetesen nem így van.

Amiért mégis fontosnak tartottam, hogy ez a „hülye kérdés” elhangozzék, az az, mert az ilyesmi alkalmas az álláspontok tisztázására. Közösséget szervezni csak úgy lehet (vagy csak úgy érdemes), ha ilyen jellegű választásoktól, kérdésektől, prioritások kialakításától sem riadunk vissza. Hiába a lokalizmus mint forma, és annak minden erénye: nem tudjuk megkerülni az értékekkel, és az értékekre épülő világnézetekkel kapcsolatos vitákat.

A konzervativizmus számára a fennálló (az esetek többségében valamiféle feljebbvaló morális elveken nyugvó) rend védelme az első. Nehezen vonatkoztathatunk el attól, hogy a rendet és annak morális alapjait valahogy mindig sikerült úgy meghatározni, hogy a társadalmi eliteknek kedvező hierarchiát bebetonozza. Úgy gondolom tehát, hogy jogos a rend (mint stabilitás, kiszámíthatóság) iránti természetes emberi igényekre apelláló, gyakran ártalmatlannak tűnő konzervatív nézetekkel szembeni szkepszis, akkor is, ha ezek a lokalizmus dicséretébe vannak burkolva.

Ha tehát a fentiek fényében tippelnem kéne, hogy a baloldaliakat, miért „irritálhatja” az egyének szabadságának korlátozása a közösség javára, azt mondanám, hogy azért, mert az a történelem során legtöbbször valami ilyesmit jelentett: alárendelődést egy stratégiai szempontok alapján elképzelt közösség elképzelt javának. Ami azonban a valóságban egy szűk társadalmi elit felhalmozásának lehetővé tételét jelentette, jelenti.

Irritálhat továbbá, hogy ez olyan intézményes keretek között zajlik, ami felett a tényleges közösségnek nincs érdemi kontrollja, cserébe viszont rendszeresen kiszúrják a szemét hivatkozásokkal több száz éve köttetett (valóban köttetett volna?) társadalmi szerződésekre, meg bölcselkedéssel arról, hogy miért nem működhet a közvetlen demokrácia és a tényleges állampolgári részvétel.

A magam részéről azt mondanám tehát, hogy olyan közösségnek szíves-örömest rendelném alá a szabadságomat (ha úgy gondolnám, hogy jelent bármi értelmeset ez a fogalom), amelynek valóban a részének érezhetem magam, a döntéseit pedig érdemben, a közösség részeként alakíthatom.

És nem a négyévente egyszer magukat alpári színvonalon áruba bocsátó „politikusok” között való értelmetlen válogatás nem ezt jelenti. Ha ilyen, valóban önrendelkező, a szó arisztotelészi értelmében átpolitizált emberekből álló közösségekről lenne szó, a magam részéről a Szilvay által a keresztény erkölcsökből levezetett felelősségi prioritásokat is el tudnám fogadni.

Közösség kontra kapitalizmus

A számos további feldobott labda közül az értelemszerű terjedelmi korlátok miatt zárásként magához a javasolt alternatívához térnék vissza. Szilvay, úgy tűnik, a feudalizmuson és az államszocialista tervgazdaságon kívül nem lát egyéb alternatívát a kapitalizmus mellett, és ennek mentén vakmerő állításokat tesz a magántulajdon, valamint a piaci viszonyok történelmen kívülisége, illetve szükségszerűsége mellett.

Klasszikus piacpárti érvelési technika ez, ami azonban sajnos nem állja meg a helyét, ahogy erre számos kiváló gondolkodó, köztük a Mandineren is meglepően gyakran hivatkozott, világhírű gazdaságtörténész, Polányi Károly is sikeresen rámutatott. Ő egyebek mellett arra hívta fel a figyelmet műveiben, hogy azok az érvelések, amelyek a magánjavakra, valamint ezek szabad kereskedelmére épülő rendszereket vélnek lépten-nyomon felfedezni az emberiség történelmében, nem egyebek mint a kapitalizmus szükségszerűségének képét erősítő „hasznos” csúsztatások.

Például több ízben is világosan és meggyőzően megmutatta, hogy azok a piacok, amelyekre Szilvay is utal (helyi, pl. élelmiszereket forgalmazó piacok), nem tekinthetők a mai kapitalista piacok előképeinek, sőt: ezek a piacok jellemzően nem „szabad”, hanem kifejezetten erősen szabályozott formában, a társadalmi szükségletekhez kapcsolva, társadalmi kontroll alatt működtek.

Az a fajta szabad piac, amely utóbb a kapitalizmus egyik alapvető intézményévé vált, kifejezetten későn jelent meg az emberiség történelmében, fő szabálynak semmiképpen sem mondható, és az esetek nagyobbik részében kialakítását nem kevés erőszak kísérte. A magántulajdonnal kapcsolatban hasonlóképpen lehetne árnyalni a helyzetet.

Polányi pont azzal kapcsolatban szerzett múlhatatlan érdemeket, hogy rávilágított annak a „nagy átalakulásnak” a jellegzetességeire, amit a kapitalizmus kialakulása jelentett a társadalmak, és főleg a helyi közösségek életében. A piaci logika kiterjesztése kezdettől fogva megkövetelte, hogy olyan dolgok is áruvá váljanak, amelyek természetüknél fogva nem áruk, mint a föld (és tágabban értelmezve a természet), a munkaerő és a pénz.

Az áruvá válás (csúnyán fogalmazva: kommodifikáció) folyamata a mai napig sem állt le, sőt: az utóbbi évtizedekben egyre csak szélsőségesebb formákat öltött, és e folyamatban a kapitalizmus saját logikájába kényszerített szinte mindent, ami érték ezen a bolygón.

Polányitól a lokalista projektek azt tanulhatják meg elsősorban, hogy milyen árat kell a természetnek és a társadalomnak is fizetnie, ha a magántulajdont, a szabadkereskedelmet, a pénzpiacokat és a kapitalizmus többi intézményét szent tehénként kezeljük, és hagyjuk magunk fölé kerekedni.

A „dinnyét áruló néni” és a piac összemosása Szilvay részéről tehát erős csúsztatás, ahogy annak a burkolt sugalmazása is, hogy kapitalizmus nélkül nem lehetne mindenkinek saját fogkeféje.

Ebbe a sorba feltétlen kívánkozik az a közkedvelt érvelés is, amiben a tervezés és az államszocialista tervgazdaság összemosódik. A tervezés egy olyan rendszer intézményes kialakítását jelenti, amiben a gazdaság a társadalom szükségleteinek kielégítéséért működik, nem pedig az önmagáért való növekedésért és a vég nélküli felhalmozásért. Tudomásom szerint még a kapitalizmus konzervatív kritikusai is hajlamosak ezt elismerni, amikor például intervenciókat sürgetnek a piac túlkapásainak kiegyenlítése végett – az más kérdés, hogy náluk ez a pont valahogy mindig akkor szokott eljönni, amikor úgy néz ki, hogy a felhalmozás folytatását a kapitalizmus rendszerszintű ellentmondásainak következményei fenyegetik.

Az alternatív út tehát létezik, és nem visszafelé vezet. Akkor sem, ha az „agrárvilágnak” rendkívül fontos szerepe van benne. Az előző cikkben is említett példákon túl mostanában számos ponton hívja fel az antikapitalista baloldal is a figyelmet az agrárium kulcsszerepére korunk komplex válságaiban és azok kezelésében: példaként említhetném a Partizán közelmúltbéli adását vagy az élelmezés rendszerszintű problémáit tárgyaló remek cikket a Mércén.

Tisztán kell látni, hogy a lokalizmus mint forma önmagában nem lesz elég a változáshoz: ha nem gondolkodunk el kreatívan a központinak tekintett társadalmi értékeinken, vagy akár a piacok és a magántulajdon helyén és szerepén, ugyanazt a rendszert fogjuk kicsiben reprodukálni, ez pedig rövid úton ugyanazokhoz a problémákhoz fog vezetni. Ennek fényében javasolnám tehát tovább gondolni a lokalizmus kapcsán felvetett és még felvetendő kérdéseket.