Igazán örvendetes, hogy az elmúlt napokban nagy publicitást kapott az iskolaőrség felállításával kapcsolatos aggályok sora. Szakértők, érdekvédők és politikai szereplők (ellenzékiek természetesen, bár közel sem akkora számban, ahogy az elvárható lenne) szólalnak fel a rendpárti intézkedés bevezetése ellen, rámutatva annak nettó agyrém voltára. Nagyon helyesen, hiszen nem nagyon lehet máshogy értékelni egy ilyen elképzelést, mint agyrémként.
De fontos, hogy lássunk egy kicsit túl a sajtómegjelenéseken és a szakértői megszólalásokon.
Adva van ugyebár a kormány, amely érezhetően politikai tőkét kovácsol a cigányellenes retorikából. Jó apropója ennek az egész gyöngyöspatai szegregációs per, és annak utóélete.
És adva van egy olyan oktatási rendszer, ami sok szempontból diszfunkcionális, eleve kirekesztő és egyenlőtlenségeket növelő struktúrára épül, és amelyben a pedagógusok eszköztelensége frusztrációk sorában csapódik le. Mindemellett eltagadhatatlan, hogy az iskolai erőszak egyre láthatóbb – tehát létező – probléma, amivel kezdeni kéne valamit.
És akkor nagy hirtelen, mintegy a „társadalmi igényekre” rezonálva megjelenik az iskolaőrség koncepciója, mint egyfajta kormányzati megoldás.
Indoklásként az oktatási kormányzat azt hozza fel rendre, hogy az elmúlt időszakban bekövetkezett tanárokat ért atrocitások után szükséges a pedagógusok és a nevelő-oktató munkát közvetlenül segítő munkakörben alkalmazott személyek fokozottabb védelme.
Maruzsa Zoltán köznevelési államtitkár a Magyar Nemzetnek egyenesen arról beszélt, hogy az érintett iskolák – ahol gyakori a pedagógusok elleni verbális vagy akár fizikai fenyegetés, bántalmazás – örülnek a fokozott védelemnek, de a segítség igénybevétele minden esetben önkéntes, vagyis elmondása szerint sehol sem kell attól félni, hogy az intézmény akarata ellenére kivezénylik az iskolaőröket.
Vagyis valóban igyekszik a kormány úgy feltüntetni ezt az intézkedést, mint amolyan végső bevethető eszközt, amellyel meg lehet még fékezni az iskolai erőszakot. Olyan eszközt, aminek az „érintett iskolák” is örülnek. Meg majd egyenesen kérhetik is, hogy náluk bevessék az iskolaőröket (akik ráadásul ugyebár bármilyen középfokú végzettséggel rendelkező, civil foglalkozást végzők is lehetnek, nem csak exrendőrök, halleluja!).
És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy Maruzsa nagy kegyesen elhintette: az iskolaőrök nemcsak akkor léphetnek majd fel, ha valamelyik diák pedagógust bántalmaz, hanem akkor is, ha a tanulók esetleg egymással verekszenek, illetve egy erőszakos szülő lép fel agresszíven egy tanulóval vagy nevelővel szemben.
Nagyon szép, nagyon jó.
És ha netán egy pedagógus emel kezet egy diákra, azt bámészkodva nézik majd? Ebből is látszik, miért álságos és hazug az indok, amivel az iskolaőrség felállítása mellett érvel az oktatási kormányzat. Mert az iskolai erőszakot egyenest és kizárólag a gyerekek – és kicsit a szülők – nyakába varrja, miközben tudjuk, hogy ennél a kép jóval árnyaltabb, ráadásul úgy tesz, mintha maga az agresszió nem valamiféle probléma kivetülése lenne.
És még véletlenül sem az okokat kutatja (hogyan, miért válik erőszakossá egy gyerek, hol van ilyenkor a gyermekvédelem, miért eszköztelenek a pedagógusok, hol van ilyenkor az iskolapszichológus, aki időben felismerné a bajt és még kezelni is tudná – soroljam még?), hanem élből egy erőszakpárti megoldást tesz le az asztalra. Amiről pontosan tudja, hogy sokak számára eleve szimpatikus lesz, pont erőszakosságából, megfélemlítő jellegéből fakadóan.
Nem több ez ugyanis egyfajta kevéssé burkolt cigányozásnál – mert ugyebár ki más lenne erőszakos az iskolákban, ha nem a roma diák, láttuk ezt Gyöngyöspatán is, hányszor sulykolta belénk Horváth László, a térség fideszes országgyűlési képviselője ezt a képzetet…
Horváth nem is olyan rég kelt ki magából ismét a gyöngyöspatai kártérítés miatt, amely szerinte egy „rendkívül káros modellt” népszerűsít, a pedagógusokat és a szegregáló intézményt is megbélyegezték az ítélet után, miközben „ha külön nézzük az eseteket, akkor más képet kapunk arról, hogy kinek milyen felelőssége van az ügyben.” Példaként többek közt egy olyan család esetét hozta fel, ahol „a börtönviselt apa a rossz börtönkörülmények, az erőszakos bűncselekményeket elkövető fia pedig az iskolai ügy miatt perelt”. Horváth amúgy külön törvényjavaslatot nyújtott be, miszerint a jövőben a gyöngyöspataihoz hasonló perekben, ha valakit oktatásban ér hátrány, pénzbeli kártérítés helyett oktatásban és képzésben kell a kártérítést intézni.
Nem fordulhat elő még egyszer, hogy „szegregációra hivatkozva Soros-szervezetek cigány családokat eszközül felhasználva pénzszerzési akciókat indítsanak, felrúgják a társadalmi békét, és olyan modellt díjazzanak, ahol az is kap milliókat, aki nem járt iskolába és aki erőszakos volt”
Valahol végtelenül kiábrándító, hogy egy ilyen tervezet, amely gyakorlatilag potenciális bűnözőként tekint a gyerekekre – és amit persze meg fognak valósítani, kétségünk ne legyen efelől – nem vált ki elemi felháborodást a társadalomból.
De hát emlékezzünk: ugyanígy nem indult országos mozgalom és felháborodáshullám a tankötelezettségi korhatár lecsökkentésekor sem. Hiszen az is hasonló népszerűséghajhászó, problémaeltüntető módszer volt: a problémás (jellemzően ugyebár roma, hátrányos helyzetű, emiatt különféle zavarokkal küzdő) gyerekek kiszórása az oktatási rendszerből ki nem mondott megkönnyebbülést jelentett megannyi végletekig kizsigerelt, megalázott, lefárasztott pedagógusnak. Akik fellélegeztek, hogy idő előtt kitessékelhetik ezeket a problémás gyerekeket.
És ugyanígy lélegeznek majd fel ugyanezek a pedagógusok, amikor megérkezik majd az iskolaőr a gázsprével meg a bilinccsel, és persze a gumibottal az oldalán, és bár kétségkívül meg fognak akadályozni erőszakos eseményeket,
de csak tünetileg kezelik a problémát, miközben puszta létükkel és jelenlétükkel újabb félelmeket hívnak életre a diákokban.
Aki beszélt már például szegregált iskolában dolgozó pedagógussal, azt nem éri meglepetésként Maruzsa állítása az ötletet üdvözlő iskolákról. Csak hát erről nem szeretünk beszélni, mert nem hangzik olyan jól…
De ettől a jelenség még létezik, és jól látszik, hogy a kormány nem csak érti, de él is a lehetőséggel, hogy egyfajta kegyet gyakoroljon az eszköztelen és elkeseredett pedagógusok felé, miközben politikai tőkét kovácsol a cigányellenes felhangokból, amelyeket maga is gerjeszt.
Lehet és kell is tiltakozni ez ellen, de jó, ha tisztában vagyunk vele, hogy ha nem is nyíltan, de sokak számára ez a felvetés hosszú idő után egy olyan intézkedést helyez kilátásba, amellyel azonosulni tudnak.
Ettől még nem lesz kevésbé embertelen és végtelenül káros az iskolaőrség felállítása. És nem oldódnak meg az oktatásban naponta tapasztalható problémák sem. Az iskolai erőszakot lehet, hogy a felszínen sikerül majd kozmetikázni a folyosókon grasszáló exrendőrökkel és gyorstalpalón kiképzett egyéb érdeklődőkkel. De a mélyben megbúvó problémák tömkelegét legfeljebb tovább gerjeszti majd ez az intézkedés is – aminek következményei egyelőre beláthatatlanok.
