Nemrég jelent meg az Orbán-rezsimról a legújabb könyv, angol nyelven, a Routledge kiadónál. A szerzői ismert magyar politológusok: Körösényi András, Gyulai Attila, Illés Gábor, a címe The Orbán-regime: Plebiscitary Leader Democracy in the Making.

Ha valaki hozzáfér, mindenképpen érdemes belenéznie, mert egy koherens koncepciót követő tudományos munka, amely megpróbál átfogó elemzést adni arról, hogyan alakult ki a jelenlegi politikai rendszer Magyarországon az elmúlt években. Már csak azért is, mert érdemben különbözik a hazai „rezsimvita” egyéb megszólalóinak álláspontjától, és azért is, mert míg a Mérce olvasói számára ismerősebb lehet Scheiring Gábor politikai gazdaságtani leírása az orbáni Magyarországról, addig ez a könyv, amely szűkebben vett politikatudományi munka, egyúttal egy sokkal konzervatívabb politikafelfogás képviselője.

De most nem a könyvről magáról akarok beszélni, nem is az annak alapjául szolgáló plebiszciter, azaz az intézmények helyett a közvetlen népi felhatalmazásra hivatkozó vezérdemokrácia elméletéről (amelyet intellektuálisan érdekesnek, de alapjában véve elhibázottnak tartok). Nem is a rezsimvitáról, hanem arról, hogy ennek a könyvnek a megjelenése csak még élesebben vet fel egy kérdést a politikatudomány politikai, társadalmi felelősségéről. Azt tudniillik, hogy mit adott a magyar társadalomnak a politikatudomány, és mit mulasztott el az elmúlt 30 évben. Ebben a tekintetben az említett könyv annyiban érdekes, hogy őszintén kétlem, hogy a plebiszciter vezérdemokrácia koncepciója érdemben befolyásolni tudná a nyilvánosságnak a rendszerről kialakult képét. A kérdés az, hogy ez vajon baj-e.

Ez a kérdés pedig annál indokoltabbnak tűnhet, mert azt hiszem, sokak számára az elmúlt harminc évben a politológia elsősorban azokat a (sokszor nem is politológus) punditokat, véleményvezéreket és politikai elemzőket jelentette, akik a tévében, rádióban, újságokban az aktuális politikai folyamatokat elemezték, kvázi mint sportkommentátorok.

Pár éve őket nevezte Debreczeni József bakelit politológusoknak: a 90-es évek végétől ráadásul nem egyszer „kormánypárti” és „ellenzéki” leosztásban, s nem egyszer beszélő fejekként, valóban pártokhoz bekötött emberek jelenítettek meg a pártok számára előnyösnek gondolt véleményeket.

Emellett pedig létezett az idővel „közíróként” rögzült szerep, amely egyre kevésbé fért össze az „elemzői” pártatlansággal vagy az akadémiai tudomány művelésével. Illetve kialakultak „elemzői intézetek”, amelyek egy részét a pártok idővel sikeresen gyarmatosították a maguk céljaira, lényegében kiszervezett kommunikációs osztályaik lettek, míg mások önálló politikai aktoroknak kezdtek tűnni, függetlenül attól, hogy valójában milyen szakmai munkát végeztek.

Mindezen szerepek árnyékában a politológusképzés és a politikatudomány nagyrészt megmaradt radar alatti tevékenységnek, társadalmilag irreleváns dolgozószobai pepecselésnek, ha éppen a kormány nem intézett támadást azt egyetemek vagy az MTA autonómiája ellen.

Kivételek persze akadtak (Bozóki András például biztosan közéjük tartozik), de azért biztos vagyok benne, hogy a legtöbb laikus túlnyomó többségében olyanokat tudna felsorolni politológusként, akik állandó médiaszereplők, függetlenül attól, folytatnak-e tudományos tevékenységet. És még ha a médiaszereplő politológusok közül valaki vaskos könyveket is ír, őszintén csodálkoznék, ha ezeket bárki fel tudná idézni.

Ez persze önmagában nem baj, de azt is gondolom, hogy emögött az is van, hogy

a magyar politikatudomány nyilvános képét nem legitimálja semmilyen nyilvánosság előtt ismert tudományos teljesítmény, és nincs is közvetlen kapcsolat aközött, amit a nyilvánosság által megismert politológia képviselt, és amit a politikatudomány ténylegesen feltár a politikáról.

Visszatérve egy pillanatra a Körösényi-Gyulai-Illés-könyvre: nem nagyon látom, hogy egy ilyen könyv érdemi legitimációt biztosíthatna a rendszer természetéről való nyilvános vitákbeli megszólaláshoz, és az se biztos, hogy a szerzők néhány PR-interjút leszámítva nagyon ambicionálnák a közéleti megszólalást. S ez szerintem inkább tipikus, mint kivételes a magyar politikatudományban az elmúlt évtizedekben.

Ez nem minden tudományterülettel van így. A közgazdászok és szociológusok esetében sokkal nyilvánvalóbb az igény a kortárs valóság megértésére, és mindenekelőtt az általuk kínált értelmezések nyilvános terjesztésére, és ezáltal a közvélemény és a politika befolyásolására. Hogy csak három példát hozzak, Szalai Erzsébet, Scheiring Gábor, Kovách Imre is nagy, átfogó magyarázatokkal álltak elő arról, hogyan is néz ki a kortárs magyar társadalom, és hogyan függ mindez össze az Orbán-rezsim kialakulásával.

Hasonlóan nagyszabású koncepciókat tudnék ugyan hozni a magyar politikatudományból is, mondjuk a Greskovits-Bohle szerzőpáros 2012-es könyve, a Capitalist Diversity on Europe’s Periphery, vagy a cikkem elején idézett könyvet, vagy Bozóki és Hegedűs cikkeit Magyarország hibrid rezsimmé válásáról, vagy a Szabó Andrea vezette politikai szociológiai kutatásokat (a sor folytatható lenne még egypár kötettel, de azért nem olyan sokkal).

De ezek tényleges szerepe a nyilvánosságban messze nem olyan erőteljes, mint amit az elmúlt 30 év óriási politikai átalakulásai: egy liberális demokrácia kialakulása, azon belül egy kétpártblokk-rendszer felemelkedése majd összeomlása, aztán az Orbán-rezsim kiépülése indokolhattak volna. Miért?

Én ezzel kapcsolatban két valószínű okot fogalmaztam meg a magam számára. Az egyik, hogy a 80-as évek végétől intézményesedő magyar politikatudomány előbb az óvatos, demokratikus politikai reformok, majd később a liberális demokrácia status quója mellett elkötelezett tudományos közösség volt.

Ha például bárki egy pillantást vet a sokáig a legnépszerűbb hazai bevezető tankönyvként használt Bihari Mihály és Pokol Béla által írt Politológia könyvre, egy olyan rendszerelméleti jellegű politikaképet talál benne, amely a politikát statikusan, a sokféle társadalmi alrendszer egyikeként ábrázolja, amelynek jól körülhatárolt funkciói vannak a társadalmi igények becsatornázásban, érdekek, értékek, erőforrások allokációjában. És amelyben a politika egy faék egyszerűségű logikát követ: a kormányra kerülni akarók küzdenek egymással a kormányon maradni akarókkal.

Szerintem egyébként innen lehet leginkább megérteni a szakkommentátori és a pártokat kiszolgáló politológus szerepek népszerűségét: ha a politikai rendszer lényege a politikai gépezet stabil működése, akkor nagyon sok gondolkodnivaló nincs a politikával kapcsolatban, csak a gépészi teendők ellátása.

Ugyanez teszi szerintem legjobban megérthetővé az egyik legjelentősebb magyar politológus, Körösényi András munkásságának relatív jelentőségét is: ő volt az a magyar politológus, aki az alapvetően statikus hazai politikatudományi képpel szemben a politikában a politikai cselekvést, az innovációt, a keretek újraalkotását értékelte a legtöbbre. Ennek a külön útnak a logikus terméke az általa hosszabb ideje végzett vezetéskutatás, illetve az Orbán-rezsimről szóló monográfia is. De jellemző módon Körösényi mindig is a médiaszereplést minimalizáló politológusok közé tartozott, aki ritkán (bár néha nagyonis) akarta befolyásolni a közvéleményt a politikai helyzetértékeléseivel.

A másik valószínű oknak a politikától való menekülést tartom. Bár sok magyar politológus szállt be a nyilvánosságba, sőt, lépett politikai pályára, a 2006 utáni részleges hazai politikai generációváltás kellett hozzá, hogy a politikailag elkötelezett társadalomtudományi szakemberek újra nagyobb számban megjelenjenek a politikában. S ebben a generációváltásban benyomásom szerint részben alulreprezentált volt a politikatudomány, és ami ennél is fontosabb, a szaktudományként művelt politológia és a nyilvános politikaértelmezés közötti szakadék nem szűnt meg.

S úgy gondolom, ez nem volt esetleges jelenség: mit is mondhatott volna egy, a status quo fennmaradását normalitásnak tartó tudomány a 2010 utáni forradalmi átalakulásról az apológián, illetve a változások jelentőségének tagadásán kívül? A politikailag eleve elkötelezettebb politikatudományi irányzatok hiányában, a szakma kicsisége folytán is, eleve nagyon nehéz lett volna gyorsan reagálni, de a helyzet az, hogy az itt zajló változásokra a nemzetközi politikatudomány se volt felkészülve.

Miközben az Orbán-rezsim alapjainak lerakása már a 2010-es évek elején megtörtént, csak az elmúlt 1-2 évben vált egyértelműen meghatározóvá az a vélekedés, hogy a magyar politikai berendezkedés nem olyan, mint amit demokráciának szoktak tartani.

És ez még mindig csak a valójában erősen statikus politikaképpel rendelkező, a politikai intézményekre összpontosító összehasonlító politikatudományi kutatásokra igaz. Hogy mi mást lehetne mondani még a magyar politikáról ezen felül, az szerintem továbbra is homályos.

Nem arról van szó, hogy ne lennének a témában értékes kutatások és kutatási eredmények, hanem arról, hogy –  bár mintha lennének előjelei -, nem zajlott még le olyan paradigmaváltás ebben a tudományos diszciplínában, amely segítene az új kihívásoknak megfelelően újraértelmezni a politikatudomány politikai felelősségét.

Mert a gyors változásokra, súlyos morális dilemmákat előállító politikai folyamatokra nem csak magánemberként muszáj felelősen reagálnunk. Értelemszerűen nagyon erős ugyanis a személyes politikai motiváció, hogy az ember az őt éppen izgató politikai eseményeket értelmezze, szakaszolja, nagyobb összefüggésbe helyezze, racionalizálja, miközben egészen egyszerűen hiányoznak azok az eszközök, amelyek az ilyen értelmezési kísérleteket pár hét-hónap távlatában is még komolyan vehetőkké teszik.

És ez nem csak a publicisztikákra igaz, de a hazai tudományos divatokra, amelyek jönnek-mennek. Mindezt persze nem a szakma nevében, csak személyes benyomásként mondom, de olyan emberként, akit ez a kérdés szakmai-etikai és politikai problémaként is foglalkoztat.

Bevallom, a megoldást nem látom, bár vannak itt-ott biztató jelek arra vonatkozóan, hogy igenis kialakulóban van egy újfajta hozzáállás a politika valóságához a politikatudományban. Ám vannak a változást nehezítő vagy rossz irányba terelő tendenciák is, elvégre a hazai tudomány autonómiájának szűkülése (nagyrészt: felszámolódása) aligha fog bárkit politikailag felelősebb politikatudomány művelésére csábítani.

A saját személyes életemben azt a megoldást választottam pár éve, hogy igyekszem világossá tenni, hogy nem ugyanaz, amikor egy társadalomtudományokkal foglakozó ember mégis elsősorban a hazájáért aggódó magyar állampolgárként szólal meg, mint amikor tudományos munkát vagy tudománynépszerűsítést végez.

Világnézeti kérdés, és talán sokak szerint gyávaság is, hogy ennek a kétféle szerepnek a különbsége számomra nem bizonyult feloldhatónak, de vannak számomra nyilvánvaló előnyei is. Leginkább az, hogy egyetlen pillanatig sem kell megpróbálnom nyilvánosan „elemzői”, szakkommentátori semlegességgel beszélni olyan dolgokról, amelyek számomra fontosak, az én életemről, a szeretteimről, a hazámról szólnak.

Hogy ennek az ambivalens magatartásnak a strukturális feltételei még meddig állhatnak fenn, nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy nagyon nagy szüksége volna a magyar közvéleménynek egy politikailag relevánsabb és felelősebb politikatudományra.