Két fontos európai kezdeményezés – a Minority Safe Pack és a nemzeti régiókról szóló állásfoglalás – indult ki Erdélyből, ez utóbbi logikai összefüggésban áll a romániai parlamenthez benyújtott autonómiatervezettel (amely inkább föderalizálási tervezet, Románia de facto szövetségi állammá alakításának óvatos menetrendje, bár ez így persze nincs kimondva a szövegben).

De én most nem ezeknek a kezdeményezéseknek a romániai és romániai magyar (vagy a magyarországi) politikában játszott szerepéről szeretnék beszélni. (Ezt érinti Bőtös Botond kitűnő és alapos cikke.)

Ebben az állásfoglalások érzelmileg rögzült politikai identitásokhoz tartoznak, amelyek teljesen merevek, kár velük vitatkozni.

Én a Minority Safe Pack fölhívását aláírtam – noha voltak kételyeim – , de látnom kell, hogy az „őshonos” kisebbségek kiemelése ebben az újabb akcióban is fölbukkan, tehát a dolog nem volt esetleges.

A probléma elég nyilvánvaló.

A kisebbségi közösségek jogegyenlőségének – és gazdasági, társadalmi, kulturális egyenjogúságának, méltósága elismerésének, bizonyos területeken pozitív megkülönböztetésének, történeti sebei begyógyításának – a programja nem új, de a ma élő nemzedékek számára itt Kelet-Európában is döntő, mert már az 1960-as évektől összekapcsolódott az általános emberi jogi és demokratikus követelésekkel, amelyek elvezettek az 1989-i fordulathoz.

A nemzeti-etnikai-anyanyelvi-kulturális-felekezeti kisebbségek helyzete ugyan a legtöbb helyen javult Európában – ha az 1989, illetve az 1945 előtti helyzettel hasonlítjuk össze – , de aránytalanul, féloldalasan, nagy visszaesésekkel és nem mindenütt.

1989 az etnicista fordulat kiindulópontja (akár a kaotikus kelet-európai perifériakapitalizmusé), amelynek legfélelmetesebb példája a jugoszláviai és a csecsenföldi meg az azeri-örmény háború. Az etnikumok vagy nemzetek fölötti, föderatív államalakulatok fölbomlottak és továbbra is föloszlóban vannak: nem szűnik a katalóniai konfliktus. (Ennek következtében a nemzetállami szint alatti föderalizmus vagy autonómia bevezetése bárhol, de különösen Kelet- és Délkelet-Európában anatéma alatt áll a nemzetközi életben: elátkozott. Legalábbis egyelőre.)

A második – morálisan és pszichológiailag még veszedelmesebb – etnicista hullám az ún. menekülthullám volt, amely egész Európában legitimálta az etnikai megkülönböztetést. A menekültválsághoz hozzájárul a lenézett kelet-európai áttelepülők és vendégmunkások, a hiperkizsákmányolás áldozatai iránti nyugati ellenszenv, olykor aktív etnicista propaganda, amelynek jelentős része volt Nagy-Britannia kiválásában Európából.

A hagyományos nemzetiségi ellentétek is élezhetők, amint erre jó példát mutatott Klaus Johannis romániai államelnök, ami távolról sem az egyetlen eset, nem is romániai sajátosság. (Lásd a koszovói kérdést. Koszovó fölvételét nemzetközi szervezetekbe blokkolják mindazok az államok, amelyekben etnikai és nemzeti kisebbségek nagy számban élnek, pl. Románia, Spanyolország, Ciprus. Az albánkérdés mérgezi Szerbia, Macedónia, Montenegró politikáját, ugyanakkor a koszovói szerb kisebbség helyzete is rendkívül bizonytalan.)

A mindenfelé elég élesen kisebbségellenes hangulatban nemzeti(ségi) régiók kialakítását javasolni: merész lépés volt. (Az erre irányuló összeurópai aláírásgyűjtés – a nem magyar részvevők érdektelensége miatt – utóbb kudarcot vallott.)

Az indítványozók azt gondolhatták, hogy a barátságtalan közeget át lehet hangolni avval, hogy csak az „őshonos” kisebbségekre hirdetik javaslatukat alkalmazandónak. (Finnországi svédek, dél-tiroli németek stb.) Persze miután az Európai Unió elhatározta a nyugat-balkáni bővítés megkezdését, erről szó se lehet, hiszen ez a mindig polgárháborúval és nemzetek közötti háborúval egyszerre fenyegető albánkérdés újabb kirobbanását jelentené, de itt nem is gyakorlati lépésekről van szó.

Mind a „székely autonómiatervezet”, mind „a nemzeti régiók” kialakítását szorgalmazó javaslat jelképes volt, hiszen megvalósításukra – legalábbis békés körülmények között, a status quo ante fő vonásainak megtartásával – nincsen és soha nem is volt semminő esély. (Salat Levente kolozsvári tudós említi, hogy romániai magyar szervezetek tizenhat [!] autonómiajavaslatot terjesztettek elő 1989 óta.)

De a szimbolikus politika is politika, amely ha mást nem is, de a részvevők, hívek és ellenzők mentalitását, magatartását befolyásolja, és ez nem lényegtelen.

Itt tolakszik a középpontba az „őshonos” nemzetiség (nemzeti kisebbség, etnikum) fogalma.

Ez olyan kisebbségi jogkiterjesztő kezdeményezés, amely a kedvezményezettek köréből kizárja a kisebbségek egy részét.

Sajátos.

A kisebbségi jogvédelem történetét (a nemzeti önrendelkezés mint általános elv 1848 óta, a kisebbségi egyenjogúsítás, a kulturális és személyi autonómia – ausztromarxista eredetű – elmélete, polgárjogi [magyarán: feketejogi] és antikolonialista mozgalmak az 1960-as években, a kelet-európai emberi jogi és jogállami „forradalom” az 1980/90-es években és í. t.) különféle hangsúlyokkal ugyan, de az univerzalizmus jellemezte, amelyben egyesült a keresztyén és a fölvilágosító humanizmus különálló két hagyománya.

Arra még nem nagyon volt példa, hogy elvként kimondják: a követelt jogok csak bizonyos kisebbségeket illetnének meg (a gyakorlatban ez nem egyszer alakult így).

Mi történnék, történt volna a két erdélyi eredetű európai kezdeményezés megvalósulása esetén a cigánysággal? A romák a legtöbb kelet-európai országban a legnagyobb etnikai kisebbséget alkotják, és elég régen laknak errefelé (nem mintha ez számítana). Hogyan lehet a romákat a kisebbségi jogkiterjesztő kezdeményezésekből kihagyni?

Hogyan – és miért – lehet kisebbségi jogkiterjesztő kezdeményezésben hátrányos megkülönböztetése bizonyos kisebbségeknek?

Nevezhető ez ilyeténképpen kisebbségvédő tervnek, vagy se? Hiszen a kisebbségvédelem, a kisebbségi jogkiterjesztés elismert alapelve az egyenlőség (a jogegyenlőség), amely fogalma szerint nem tűrhet kivételt.

De ez még semmi.

Némely nyugat-európai országokban milliós (muszlim, keleti keresztyén, hindu, szikh), részben színesbőrű populációk telepedtek le (de fehérek is: főleg exjugoszlávok, lengyelek, románok), bőven vannak kisebbségi követeléseik. (Nem véletlen, hogy Ausztriában a zöldpárti, bosnyák, 35 éves Alma Zadić az igazságügyi miniszter.) Persze a nyugat-európai országok célja a kisebbségek „integrálása” (vagy ahogy ezt nálunk nevezik: asszimilációja, államnyelvi jártassága, „befogadása”, alkotmányos patriotizmusa; ez volt az 1914 előtti régi, „történelmi” Magyarország legfőbb nemzeti[ségi] törekvése is). Ebben az összefüggésben az anyanyelvi (pl. török, arab vagy perzsa nyelvű) iskolákat hátrányos megkülönböztetésnek és rasszizmusnak tartják nem kevesen, ami szerintem abszurd. (Az ilyen iskolákat főleg csak a legkonzervatívabb muszlim egyházi közösségek támogatják.)

Önálló nemzeti(ségi) régiók kialakítása nem tartozik ma a bevándorló-vendégmunkás-menekült közösségek céljai közé, de a dolgok változhatnak. Mindenesetre Horvátországban ez a Republika Srpska Krajina (1991-1995) újjáalakításához és (talán) háborúhoz vezetne, ha a nemzeti régiós javaslatot az európai törvényhozó és bírói grémiumok be- és elfogadnák, az európai jog részévé tennék. (A németországi török-szunnita DITIB már amúgy is de facto kulturális autonómiát hozott létre a török kormányzat és Erdoğan elnök védnökségével, mondhatni: vezetésével, amit a német állam nyíltan rosszall.)

Csak azért lehetett ilyen könnyelmű javaslatot tenni, mert az indítványozók jól tudták, hogy az ügy a gyakorlatban reménytelen volt, és csak szimbolikus mozgósítási funkciója lehetett. Gyanakvó megfigyelők azt mondhatták volna, hogy a javaslat őszintétlen, képmutató, rosszhiszemű.

Az egyik kimondatlan funkciója az indítványnak, hogy azt állítsa: vannak jó (azaz régi) kisebbségek és vannak rossz (azaz új) kisebbségek.

Vannak „őshonos” nemzeti kisebbségek és vannak nomádok és migránsok.

Tehát sikerült olyan kisebbségi jogi javaslatot gyártani, amely egyben kisebbségellenes, diszkriminatív. Miközben jogkiterjesztő is.

Nem csekély teljesítmény.

Más valószínű hatását nem nagyon látom, mint a nyugatellenes és Európa-ellenes érzület megerősítését (hiszen tudni való volt: aligha lesz ebből valami), továbbá a „migráns”-ellenes és romaellenes politikák legitimálását. Továbbá az emberi jogi nyelvezet kisajátítását az alapelvekkel ellentétes célokra, ami persze sokadszorra történik, és nemcsak Európában.

Igen jellegzetes, hogy a magyarországi kormánytámogatás és nemzeties kampány mellett fölszólamlottak a honi ellenzéki (zömmel balliberális) politikai erők vezetői, valamint balliberális szubrettek, bonvivánok és naivák. Vagyis az etnikai (hátrányos) megkülönböztetés mellett.

A magyarországi kormány vezetője legújabb romaellenes nyilatkozatában a „bennszülött” többség előjogaira hivatkozott (a cigányok jogaival szemben). Mind az „őshonos”, mind a „bennszülött” kifejezésnek a nemzetközi (tehát francia) diplomáciai és alapjogi szaknyelvben a fordítása az indigène. Ezt használta a „nemzeti régiós” kezdeményezés is.

Minden világos.