Dél-Korea mint példakép is fontos Magyarország számára. Példaképe annak, hogy sok munkával és szorgalommal, precizitással és kreativitással be lehet törni a világpiacra, és ott vezető szereplővé lehet válni.

(Orbán Viktor beszéde a Samsung SDI gödi üzemének újranyitásán, 2017)

Az utóbbi években az Apple visszaszorulása és a kínai pártvezetők által alapított telefongyártókkal (főként a Huawei-jel) szembeni növekvő nyugati gyanakvás az információs technológia koronázatlan királyává emelte a dél-koreai Samsungot. Hogy ez számunkra sem távoli, hanem nagyon is húsba vágó probléma, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a magyar kormány óriási felháborodást kiváltó „válságintézkedése”, amelynek keretében Gödön a külterület egyötödét elfoglaló Samsung-gyárat „különleges gazdasági övezetté” nyilvánította, később pedig további, extra juttatásokkal kedveskedett nekik. De hasonlóan jó viszonyt ápol még a 2009-es válságtól datálhatóan a mindenkori magyar kormányzat egy másik dél-koreai óriással, a Hankook gumigyárral.

Arról a Mércén is részletesen írtunk, hogy a Samsung speciális támogatási politikája hogyan illik bele a magyar kormány gazdasági elképzeléseibe, és arról is, hogyan próbálja a nagy ipari cég országba csábításával kiékelni a globális életciklusa végén járó autóipar által hamarosan hátrahagyott űrt a magyar állam.

Arról már jóval kevesebb szó esik, miért van – avagy miért lenne – szüksége a Samsungnak magának a magyarhoz hasonló rezsimek hathatós együttműködésére, és miért rossz Dél-Koreának az, ha Magyarország a nagy cégeik minden igényét kielégíti, méghozzá kérdés nélkül, akár saját önkormányzatai, állampolgárai kárára is.

A világ egyik vezető okostelefon-gyártója ugyanis éppen azért akar óriási telephelyet Kelet-Európa közepén, várhatóan 2.700, a saját mértékei szerint alulfizetett dolgozóval, mert így a legkönnyebb kikerülnie abból a kutyaszorítóból, amibe otthon került. A kelet-ázsiai országban ugyanis 2018 óta ádáz harc dúl az állam vezetése és a Dél-Koreát a kettészakadás óta feltétel nélkül uraló óriási családi-nagyipari konglomerátumokkal, a csebolokkal.

Dallas szteroidokon

1988 augusztusában történelmi találkozóra került sor Szöulban: alig egy hónappal az olimpia előtt ugyanis végül siker koronázta az akkori dél-koreai elnök, Ro Tevu nyitási politikáját: végül megjelent egy korabeli KGST ország teljes harci díszben, és nemcsak a sporteseményen való részvételt ígérte meg, de még a diplomáciai kapcsolat felvételét is. Ez az ország nem volt más, mint Magyarország, a küldöttségben pedig helyet foglalt a Magyar Nemzeti Bank felsővezetése is. Az izgalmat azonban hamarosan döbbenet váltotta fel, amikor kiderült, a magyarok csupán irtózatos mértékű befektetésért hajlandóak a keleti blokk első fecskéi, és Ro elnök politikai sikerének zálogai lenni.

A meglepetés csak akkor jött, amikor a magyar fél közölte: a részvételre potom 1 milliárd dollárért lennének hajlandóak. A koreaiak a fejüket csóválták, és először 400 milliós befektetési- és kölcsönszerződést ajánlottak az IMF-hitel miatt akkor még mindig valutaéhség által bénított magyar kormányzatnak. A végső ár pedig 650 millió lett, ebből 125 millió dollár (mai áron mintegy 88 milliárd forint) közvetlen kölcsön, míg a többi ígért beruházás formájában.

A történetet már 2009-ben felelevenítette Torzsa István összefoglalója a Külügyi Szemlében, megemlítve, hogy az eredeti, 1,5 milliárd dolláros ajánlat magától Demján Sándortól, a Hitelbank akkori vezérétől jött, ezt ismételték meg a Nemzeti Bank vezérei, és a dél-koreai – magyar kapcsolatok tető alá hozásán fáradhatatlanul dolgozó Horn Gyula is, aki akkor még külügyi államtitkárként tevékenykedett Várkonyi Péter minisztériumában. Az anekdotikus alkudozásra pedig most, március végén bizonyítékok is előkerültek, a szöuli Nemzeti Levéltár ugyanis az évente esedékes, ünnepélyes keretek között megtartott irat-nyilvánosítás alkalmával elővette a külügyi megállapodás részleteit, mintegy szenzációként számolva be arról, hogy egyik legerősebb kelet-európai partnerüket gyakorlatilag pár száz millió dollárért vásárolták meg.

Az olimpián végül részt vettünk, Egerszegi Krisztina 14 évesen leúszta az összes bajnokot, Észak-Korea iszonyatosan kiakadt ránk, és a diktatúrával fennálló diplomáciai kapcsolataink pont akkor szűntek meg, amikor a Koreai Köztársaság 1989-ben állandó képviseletet, 1990-ben pedig nagykövetséget kapott Magyarországon.

Őket hamarosan, mintegy példát mutatva követte a legnagyobb csebol társaság, a harmincas évek végén még szárított hallal kereskedő, mostanra a koreai GDP 20%-át kitermelő Lí-család birodalma, a Samsung. Jászfényszarui televíziógyárukat pedig a 90-es évek végén követte az akkor még akkumulátorokat gyártó gödi üzemegység is.

Ro Tevu nemcsak elnök volt, hanem előtte kegyetlen tábornok is, aki 1980-ban több ezer, a demokráciáért tüntető baloldali diákot kaszaboltatott le Gvangdzsuban, kínoztatott és erőszakoltatott meg a hadsereggel.

A koreai nagyvállalatok és a népi gazdasági kezdeményezések ellen a tőkés családok uralmát biztosító szélsőjobboldal valamint a hadsereg ugyanis a történelem folyamán a teljes felismerhetetlenségig összemosódott, ezzel biztosítva munkások millióinak gördülékeny kizsákmányolását.

Csakhogy, mint előtte már néhányszor, a békepárti, USA-kritikus és a nagy családi vállalkozások ellen világéletében harcot folytató Mun Dzsein 2017-es megválasztásával a Samsung örököse is megválni kényszerült apja és nagyapja politikai hatalmának egy jó részétől – ez az egyik fő oka annak, hogy a még mindig irgalmatlan nagy hatalmat képviselő multibirodalmának egyre nagyobb szüksége van Kelet-Európára is.

A csebolok tündöklése és válsága

Dél-Korea távolról, és főleg nyugatról nézve a még mindig a Kim-család teljes egyeduralma alatt működő Észak-Korea szöges ellentétének számít: high-tech főváros, a világ vezető okostelefon-gyára, az információs technológia úttörője.

Ha azonban egy kicsit közelebbről tekintünk az országra és annak befolyására, hamar rájöhetünk: Szöulban nagyjából semmi sem az, aminek látszik.

Az ország ugyanis 1963-tól, és a déli, jobboldali katonai diktatúra kezdetétől a japánok 1945-ös kivonulása után a gazdaságot megszerző nagycsaládok, és a háborúban magát megerősítő hadsereg és rendfenntartó szervek különalkuja alapján működtetett, szigorú államkapitalizmus.

Nem volt ez mindig így. A hosszú japán megszállás alatt elég elmaradott agrárországnak számító Koreában az alávetett őslakosság szinte semmiféle számottevő tulajdonra nem tehetett szert: nagyjából mindent a kor nagyhatalmú japán családi cégei, a zaibatszuk birtokoltak. Csupán a második világháborús vereség után kerülhettek át ezek a kereskedelmi cégek és a nagyon kis mértékű ipar egy tucatnyi koreai család kezébe: a későbbi Daewoo, Hyundai, Samsung és Hankook a mai napig annak a klánnak a kezében vannak, amely azt ekkor megalapította, és amely a hosszú és gyötrelmes koreai háború alatt végig az amerikabarát, déli köztársaságot támogatta. A háború, amelyből eredetileg Észak jobban jött ki, elképesztő káoszt hagyott maga után: ugyan a kommunista és eredetileg agrárius nacionalista lázadókat sikerült Szöulból is visszavonni az ENSZ csapatoknak, nyomukban a gazdaság és az infrastruktúra teljes pusztulása járt: az 1950-es évek végén Dél-Korea a spekuláló, a profitot az országból kiszállító és a nyugati termékeket otthon feláron eladó csebol-klánok fogságába került.

Így történhetett meg mindaz, ami 1961-től rettegett példává tette Dél-Koreát minden környékbeli tőkéscsoport számára: Pak Csong-hi tábornok, az 1945 előtti japán katonai akadémia növendéke, és a Japán Birodalom kínai bábállamában, Mandzsukuóban szolgáló tiszt a hadsereg vezetőivel együtt katonai puccsal vette át a hatalmat. Nem sokkal ezután Pak katonái egyszerűen letartóztatták és az otthonaikból kirángatva börtönbe hurcolták Korea összes milliomosát és milliárdosát, a legelőkelőbb családok fejeit.

Pakról mindenki tudta, hogy kegyetlen vezető is tud lenni, ezért a legnagyobb csebolok vezetői a legrosszabbtól tartottak. Pak azonban harmadnapra magához hívatta az életükért akkor már meglehetősen rettegő kapitalista klánvezéreket és alkut ajánlott nekik: mindannyian visszatérhetnek pozícióikba, vezethetik cégeiket, de a profitot többé nem vihetik ki, tilos a spekuláció, és az állam mondja meg nekik, milyen, az országban hozzáadott értéket termelő vállalkozásokba fektethetnek.

A Samsung alapító feje, Lí Bjungcsul éppen Japánban járt a letartóztatások alatt, és ezért egy jó darabig nem is mert visszatérni az országba. De az üzenetet megértette: visszatérve felajánlotta Paknak a Samsung bankjait, és hűséget is fogadott neki. Ezek után viszont Lí és gyermekei nemcsak maguk is befolyást szereztek a Pak rezsimben, de Bjungcsul fia, a Samsung jelenlegi vezére még egy miniszter lányát is elvette.

A klánok tehát elfogadták az alkut, de egyes iparágak így ki is kerültek a befolyásuk alól. Ilyen volt a koreai olajipar is, amit államosítottak, de a Hyundai mögött álló család például később megkapta az összes tankerhajó gyártására vonatkozó állami megrendelést, miután törvényt hoztak arról, hogy importált nyersolajat csak koreai hajó szállíthat az országba.

Pak tábornok ugyanis – noha diktatúrája később szigorúan tiltotta például a japán kultúra utánzását és szankcionálta a megszállók emlékét is – ironikus módon maga a 19. századi japán államreform, a Meidzsi óriási híve volt, Dél-Koreában pedig a nagy csebolok lassan összeolvadtak az állammal.

Miközben Japánban a régi családi nagyvállalatokat modernizálták, és a dinasztiák által birtokolt és az állammal átláthatatlanul összefonódó zaibatszukból keiretszuk, profi menedzsment által működtetett és privát banktőke által irányított nagy cégek váltak, addig a koreai csebolokat a nagycsaládok megtarthatták. A cégek nemcsak tulajdonilag elidegeníthetetlenek, de igazgatók is csak családtagok lehetnek. Cserébe viszont mindig azt kellett tenniük, amit a szöuli diktatúra kormányzata parancsolt nekik: a befektetéseket, a stratégiai irányvonalat mindig a gazdasági vezetés határozza meg. Így történhetett az is, hogy a Pak által államosított bankok befektetéseiért cserébe a Samsungnak elektronikával kellett foglalkoznia a hatvanas évek végétől: ezt nem a csebol, hanem az elnök döntötte el.

A következő húsz év példátlanul gyors iparosodása után a nyolcvanas évekre jó néhány csebol vezető globális céggé is vált: Japánhoz, Tajvanhoz és Szingapúrhoz hasonlóan Dél-Korea is amerikabarát „kistigrissé” és közben valóságos katonai diktatúrává vált. Vezetői a hetvenes években szinte semmiben sem maradtak el Kim ir-Szen rettegett északi hatalmától.

A csebolok számára a békének politikai ára is volt: a Samsungot és a megannyi, tőle függő céget körkörös struktúrában birtokló Lí-klán és az LG-csebolt ugyanebben a formában uraló Kú-klán mind-mind szorosan összefonódtak Pak Csong-hi uralmával, amelynek a baloldali munkások és diákok tüntetéseinek folytonos visszaverése miatt is hívei maradtak.

Pakot végül az 1979-es nagy tüntetések és válság közepette saját titkosszolgálata gyilkolja meg. Noha a felelősöket kivégzik, a gát átszakad: 1980-ban a már említett gvangdzsui diáklázadást már csak brutális eszközökkel, helikopteres ágyúzással és a hadsereg elképesztő terrorjával sikerül megállítani.

Samsung: állam az államban

A nyolcvanas évek végén a szigorú cenzúra és a külföldre utazási korlátozások is megszűntek, a katonai diktatúrát maga mögött hagyó, demokratikussá váló országban azonban immár lehetetlen volt a tőzsdét uraló csebolok és az állam megkülönböztetése: a nagyvállalatok felépítették szinte az egész országot, és a legnagyobb csebol, a Samsung atomerőműveket, teljes lakónegyedeket és metróvonalakat, autópályákat húzott fel, ahogy ők építhették fel a legnagyobb kereskedelmi kikötő, Puszan új infrastruktúráját is a kilencvenes-kétezres években.

És hogy mit tarthattak meg cserébe? Óriási, immár globálissá váló befolyásukat és a jogot, hogy éppen úgy bánnak a náluk dolgozó munkásokkal, ahogy akarnak.

A jobboldali diktatúra alatt ugyanis a szakszervezetek szervezését és a sztrájkot is szigorúan megtiltották, a dolgozók mozgalmait kegyetlenül leverték. A hivatalos magyarázat szerint minden ilyen próbálkozás egyszerűen Kim ir-Szen, a kommunista Kína és a Szovjetunió eszköze Dél-Korea destabilizálására.

Ebben a számára paradicsominak számító környezetben a Samsung állam lett az államban. Az országon belül nemcsak a cég vezetése, de a dolgozói státusz is örökletes: a Samsung kényelmes lakótelepein lakó munkások kicsi gyermekkoruktól elhatározott gyártási részlegre fognak kerülni, a csebol állja képzésük költségeit az óvodától a Samsung egyik egyetemén működő félvezető-szakig.

Sőt, még a fiatal párok esküvőit, az újszülöttek tiszteletére rendezett ünnepségeket is ők rendezik, ráadásul a gyár lakótelepeiről az egyetemekre és az üzemekbe is csupán a cég által épített tömegközlekedési eszközökön lehet eljutni.

Hogy cserébe mit kérnek? Semmi mást, mint a dolgozók ébren töltött óráinak majdnem egészét, hiszen a Samsung koreai gyáraiban szokás akár 16-18 órákat is lehúzni, minimális pihenő mellett.

Miközben tehát az átlag amerikai vagy európai csak annyit látott a Lí család birodalmából, hogy az Apple-höz, vagy a Huaweihez hasonlóan okostelefonokat ad a világnak, a külföldieknek megfelelő, piaci máz alatt a Samsung és összes társa sem volt más, mint családok feudális birtokai, érintőképernyőkkel és robotokkal körülvéve, átszőve a nagy klánok közötti viszályokkal, öröklési csatákkal, és a saját dolgozóik elleni küzdelmekkel.

Dél-Korea kétarcúságára, és arra, hogy a neoliberális világintézmények mindezt hogy használták ki a kapitalizmus sikerességének bizonyítására, semmi nem jobb példa, mint az a híres-hírhedt eset, amikor a Világbanknak átfogó jelentést kellett készítenie a távol-keleti gazdaságok példátlan eredményeiről a nyolcvanas évek közepén. Mivel az akkor Ronald Reagan és Margaret Thatcher dominanciája alatt álló világban a Világbanknál és az IMF-nél is feltétlenül hittek a szabad piaci kapitalizmus egyedül üdvözítő voltában, az elemzők felettébb megrökönyödtek akkor, amikor Szöulba és Tokióba érkezve azt látták, hogy az ottani „nagyvállalatok” gyakorlatilag a kormány gazdasági minisztériuma által kiszabott tervgazdaságban termelnek, exportálnak és importálnak.

Ez azonban csak átmeneti zavarokat okozott. Egyrészt, mind Japánban, mind pedig Koreában alaposan megkenték az elemzőket, hogy a jelentésbe csupa rózsás dolgot írjanak, a készítők pedig amúgy is olyannyira elvakult neoliberálisok voltak, hogy a sikert és páratlan gazdasági fejlődést tényleg csupán a szabad piac virágzásának tudták tulajdonítani. Az egyszeri újságolvasó, tévénéző magyar és nyugati polgár pedig csak annyit látott, hogy az általa egykor „vadként” és „egzotikusként” elképzelt távol-keletiek jó szabású nyugati öltönyökben, felhőkarcolók között, korai – mai szemmel ormótlan – mobiltelefonokat és a Wall Street Journalt szorongatva rohangálnak az utcákon. Tévedésükre, és a „kistigrisek” lényegi, államkapitalista, tehát irányított fejlődésére végül Robert Wade mutatott rá a New Left Review-ban publikált, azóta alapműnek számító, 1996-os tanulmányában.

Korea raszputyinjai

Egykor, a kilencvenes években mindannyian úgy képzeltük el az amerikai kapitalizmust, ahogyan az valójában Dél-Koreában a háború nyomán megalakuló jobboldali rezsim alatt működött. A Dallas című sorozatban a Ewing-család megkérdőjelezhetetlen ura, főrészvényese és parancsolója a saját olajtársaságának, maximum az lehet a kérdés, hogy Bobby vagy Jockey vezeti azt jobban. Texas kormányzója, a képviselők, szenátorok, bírók mind-mind a tenyerükből esznek, elsimítják kínos ügyeiket.

Nagyjából így élt a teljes Samsung birodalmat családi alapon megöröklő Lí Dzsejong is, amíg 2017 nyarán végül Mun Dzsein újonnan megválasztott, baloldali elnök első hivatali hónapjaiban, bírósági parancsra el nem vitték bilincsben, korrupció miatt. Erre az időpontra az országban már nyilvánossá vált egy sor, addig titkolt, óriási korrupciós botrány. Dzsejong ugyanis, a vád szerint összesen 41 milliárd koreai won (10,8 milliárd forint) összegű juttatásokkal és ajándékokkal vesztegette meg az előző elnök, Pak Kunhje szellemi vezetőjét és bizalmasát, a mellette szinte Raszputyinként működő Csve Temin spirituális vezetőt. A pénz az elnökhöz kötődő offshore számlákon kötött ki.

A 2016 novemberében robbant botrány valóban csak a cári Oroszország utolsó hónapjaihoz hasonlítható. Pak Kunhje ugyanis nem volt más mint a meggyilkolt autoriter vezér Pak Csong-hi tábornok lánya. Csve pedig – a még mélyen hívő, buddhista apját is befolyásoló – szektavezér, aki a politikában a konzervatív, és a diktatúrához kötődő, jobboldali Nagynemzet Párt élén visszatérő Kunhjét egész elnöksége során befolyása alatt tartotta.

Másvalaki azonban éppen Csve útjait egyengette. Ő pedig nem volt más, mint a hosszú viszály után az LG fölé kerekedő Samsung de facto vezére, az örökös Lí Dzsejong.

Lí még magyar korrupciós viszonyok között is komolynak számító kenőpénzért cserébe szerzett a Samsungnak olyan privilégiumokat, amelyek egyeduralkodóvá tehették az elektromechanikai piacon.

Az egyre romló munkakörülmények, az adóelkerülés, a mélyen gyökerező korrupció és a hatástalan válságkezelés a 2010-es évek végére súlyos válságba sodorta az országot. Az emberek, akik a demokratizáció óta azt hallották és olvasták, hogy országuk megváltozott, sorsukat a kezükbe vehetik, és ha „szorgalmasak”, tehát önkínzó módon dolgoznak, belőlük is lehet „milliárdos sikerember” vagy éppen K-pop sztár, hirtelen meg kellett hogy lássák: hiába választották meg 2013-ban az első női elnöküket, és hiába ígérte Pak, hogy sötét családi múltja ellenére megújulást hoz, mindez hazugság volt.

A Girls Generation K-pop formáció klipjeiben már 2011-től a nők felszabadításával és emancipációjával hirdette magát. Pak Kunhje 2013-ban megválasztott elnök elsősorban női identitására építette politikai kampányát, ami az állami propagandát rendszeresen támogató zeneiparban is szinte azonnal megjelent, így foglalva ideológiai keretbe uralmát.

A harag a politikai rendszer vezetőiről átterjedt az országot az 1951-es panmindzsoni fegyverszünet óta tulajdonképpen mindvégig többé-kevésbé uraló nagy csebolok vezetőire is. Ennek fontos előzményei is voltak: 2016 és 2018 között a Samsung munkásai sorozatosan betegedtek meg, és sokan lettek öngyilkosok a spártai munkakörülmények miatt, a cég azonban először nem törődött mindezzel.

A helyzetet megelégelve egy elektronikai dolgozó és a munkások családjait szórakoztató vidámpark vezetője is úgy döntött, szakszervezetre van szükség a gyárnál, így 75 év tilalom után alapszervezeteket alakítottak. A szervezkedőkre azonban lecsapott a csebol vezetőinek haragja, mindenkit könyörtelenül elbocsátottak, és ellehetetlenítettek, aki ezekbe belépett.

A kemény eljárás és a kirobbanó korrupciós ügyek együtt óriási tömegtünetéseket váltottak ki a koreai status quo ellen, és végül a radikális és kemény leszámolást ígérő Mun Dzsein megválasztásához, és a jobboldal teljes összeomlásához vezettek.

Az 1961 óta a koreai gazdaságot a világelsők közé emelő családi óriásvállalatok és a kormány összefonódásai ugyan közismertek voltak, de a válság egybeesett a Samsungnál az első szakszervezet alapítási kísérletekkel is. A 2017-es botrány végül Szöulban egyedülálló módon, alkotmányos vádeljárással és Pak elnök elmozdításával végződött. 

Nem sokkal ezután még sokkolóbb módon egy bírósági végzés után maga a rendőrség kopogott a nagybeteg édesapja helyett a céget ténylegesen vezető Lí Dzsejong ajtaján, és kamerák kereszttüzében azonnal előzetes letartóztatásba helyezték. Az ügyész vádemelése nyomán pedig akkor 3 év börtönt is kapott az ember, aki mindaddig Korea nem-hivatalos, mindenható urának számított, és akinek cégétől emberek millióinak élete a legszorosabban függött.

A 2016-2018-as politikai válság tehát teljes mértékben az ország oligarcháit megzabolázni kívánó Mun Dzsein elnök győzelmével végződött.

És hiába engedték ki 2020 elején végül a Samsung örökösét, Lí Dzsejong éppen néhány napja látványosan bocsánatot kért cége összes, sérelmet elszenvedő dolgozójától, az öngyilkosok családjaitól, és eddig példa nélküli módon megígérte, a cégóriást nem gyermekei fogják majd örökölni, oda professzionális menedzsmentet nevez ki.

A nyilvános bocsánatkérést a konfuciánus hagyományos szerint mély meghajlással fejezte ki, majd anélkül távozott, hogy a sajtó kérdéseire válaszolt volna.

Go West!

A Samsung megregulázása tehát nemcsak a többi csebol fejének mutatott elrettentő példát arról, hogy ezúttal nem az autoriter jobboldal, hanem az évtizedek óta demokráciáért harcoló, és azt fokról fokra elérő, békepárti baloldal fogja őket újfent uralma alá hajtani, Mun Dzsein elnök teljes legitimációja is függ attól, hogy elődjeivel szemben őt ne lássák korruptnak és a Samsunggal szemben gyenge kezűnek.

Mit csinálhat ilyenkor egy multi-óriás vezetője és az igazgatótanács annak érdekében, hogy hazai vereségét mégis kompenzálja, és felvehesse a versenyt az új szöuli kormányzattal? Átteszi fejlesztéseit egy olyan helyre, ahol a gazdaság és politika is neki kedvez.

A Samsungnak Texastól Portugálián át egészen Japánig vannak gigaprojektjei, de kétségtelen, hogy – éppen a korai kapcsolatfelvétel miatt – a térségben a cseheket megelőzve mi vagyunk a nagy koreai csebolok egyik legfőbb bástyája. Még a Gyurcsány-kormány óriási kedvezményeit igénybe véve költözött ide a Lí család egykori másik érdekeltsége, a Hankook is, őket és a Samsungot is működésük kezdete óta gigantikus adókedvezmények és igényeik teljes kiszolgálása várták az országban.

Mindez a 2010 utáni Orbán-rendszerben vált igazán gördülékennyé: a Munka Törvénykönyvének 2012-es kétharmados átírása, a 2018-as rabszolgatörvény mind-mind elsősorban az olyan multicégeknek kedveztek, mint ők. Noha éppen a rabszolgatörvényt követő, 2019 eleji sztrájkok idején a koreai belpolitika nálunk is megjelent: emlékezetes, hogy a Hankook keményen sztrájkoló, VDSZ-es munkásait éppen Szöul és Mun Dzsein elnök budapesti követsége segítette ki, amikor a követelések teljesítésére utasította a céget.

Ugyanakkor a másik oldalon itt van a Samsung, amely 2014-ben éppen azért záratta be ideiglenesen a gödi akkumulátorgyárat, hogy annak – egyébként a lakosok által elutasított – bővítésével beszálljon a főleg robotmunkára épülő elektromos autógyártásba.

A 2011-es EU-koreai szabadkereskedelmi egyezmény tehát ilyen szempontból Orbánék egyik legfontosabb szövetségesévé – a német nagyiparon kívül – éppen a koreai csebolokat tette. Nem véletlen, hogy 2019 végére a Mun Dzsein elnök szabályozásai ellen menekülő koreai tőke a legnagyobb külföldi befektető címét is megszerezte Magyarországon.

A sors iróniája, hogy az otthon bebörtönzött és nyilvános kapitulációra kényszerített Lí óriáscége itthon megtalálja azt is, amit Dél-Koreában elveszített: egy lojális, vele mindig készséges kormányt, akinek a Samsung stratégiai céljai olyan fontosak, hogy még saját állampolgárait is hajlandó ezért keményen elnyomni és regulázni.

A globális politika, ahogyan a gazdaság is, ma egy gigantikus pókháló: és amikor Mun Dzsein elnök a Föld egyik felén megrázta, annak utórezgéseit a magyar munkások és például a gödiek is megérzik, éppen most. Az egyetlen válasz az lehet, ha politikánk a tőkésekéhez hasonlóan a közös osztályérdekek belátására alapul, hiszen a magyar dolgozónak is épp úgy kell laknia és táplálkoznia, és éppannyi órából áll egy napja, mint koreai sorstársának.