Az Európai Bizottság március 20-i döntésével feloldotta a deficitkorlátokat. Történelmi momentum, ami egyben – elvileg – gáláns kisegítő intézkedésekre is lehetőséget nyújtana a magyar kormánynak. Ehelyett – amint Pogátsa Zoltán Mércén megjelent április 8-i elemzésében is olvashattuk – az Orbán-kormány egy olyan csomagot állított össze, ami túlságosan államháztartási egyensúly-tisztelő, inkább a belső fiskális tételeket rendezi át, a hatósági intézkedések következtében kialakuló veszteségeket jórészt lenyomja a bankok, egyes tőkések és a munkavállalók torkán. De vajon mi feszélyezi a kormányt?

Pogátsa szerint Orbán gazdaságpolitikai karaktere egy avítt, neoliberális, Margaret Thatcher-i karakter. Szerintem Orbánnak inkább Thatcher harcosan antikommunista karaktere imponált, semmint piaci fundamentalista neoliberalizmusa, de tény, hogy Thatcher „fiskális konzervativizmusát” – a mai balliberális értelmiségiek és a komplett EU szakapparátus mellett – Orbán is átvette.

Thatcher híres, 1983-as kinyilatkoztatása szerint a kormánynak nincs más elkölthető pénze, mint amit az adófizetőktől beszednek, vagy amit a piacról kölcsön tudnak venni. Fiskális értelemben már 30-40 éve mindenki thatcherista a lelke mélyén.

Thatcher szövege egy pedagógiai célú, neoliberális csúsztatás volt, hiszen a jegybank tudná közvetlenül is finanszírozni a költségvetést. Ahhoz viszont, hogy a piaci erők „pusztítva teremtő” hatása zavartalanul érvényesüljön (a személyes válság kreativitást váltson ki), a veszteseket túl könnyen kisegítő hajlamú kormányokat a piactól kellett függővé tenni, ezért a neoliberális korszellemben a szabályalkotás eltiltotta a jegybankokat a deficit közvetlen finanszírozásától.

Ezt a piaci fundamentalista filozófiát rögzítette az 1990-es években uniós előírásokba az EU közpénzügyi szabályozása. Ergo: amire a piac vagy az adófizetők pénzéből nem jut, például szociális ellátásra vagy környezetvédelemre, az a probléma magára hagyva rohad, mintha az állam nem nézne oda.

A szabályismerő Orbán személyes aggodalma (április 10-i videón 20:59-től) szerint a mostani deficitelengedés az adósságnövekedésen keresztül elkerülhetetlenül megszorításokhoz fog vezetni a jövőben, amit nem akar. A deficit elkerülése viszont a jelen helyzethez képesti megszorítás, hiszen végre elszaladhatnának a kormánykiadások az állami intézkedések okozta gazdasági pusztítások enyhítése céljából – ezzel a kártérítési lehetőséggel nem kíván élni az Orbán-kormány.

Miért ne lehetne ebben a kegyelmi helyzetben a mostani 2,7%-osra tervezett deficit helyett akár 10-20%-os hiány is a költségvetésben? Ezzel nemhogy a hatósági intézkedések következtében az érintett ágazatokban kiesett bért, de az elmaradt tőkejövedelmeket is megpróbálhatná a kormány legalább részben kompenzálni, mintha mindenki kötött volna egy jövedelembiztosítást.

A maastrichti kritériumoknak legutóbb ’91-ben volt értelmük

A magyar államadósság/GDP arány csak 70% körüli, miközben az eurózóna 19 tagországának összeadott államadóssága az összeadott GDP-jük arányában kb. 86%-on áll. De itt még nincs vége: a hatalmas nyugati mentőcsomagok és a visszaeső GDP ezt a rátát valószínűleg 90%, de akár 100% felé is tolhatják 2021-re.

Itt ellenérvként felmerülhet, hogy az EU-tagság feltételéül szabott szerződésekben minden tagállamra egységesen 60%-os rátát határoztak meg azok a maastrichti kritériumok, amelyeket 1991-ben, 29 éve, a Szovjetunió összeomlása és a neoliberális kapitalizmus önhitt győzelmi mámorának légkörében alkottak meg. A vírushelyzet miatti termeléslassulás végre rámutatott, hogy ezeknek az államadósság- és deficitrátáknak semmi értelmük.

Nem az a helyzet, hogy most nincs értelmük, hanem az, hogy már 2008-ban sem volt. Egyedül 1991-ben volt aktuális politikai értelmük, amikor az EU-alapító államoknak 60% körül volt az átlagos államadóssági rátájuk, és a németek féltek a többi állam lazább fiskális attitűdjétől.

Ezért valaki elvégzett egy egyszerű deriválást, ami az évi 5%-os GDP-növekedést feltételező függvényből megszabja, hogy mekkora lehet úgy a deficit, hogy ne emelkedjen az államadósság/GDP arány az akkor mért 60% felé. Így jött ki a 3%-os deficitkorlát. Ez a németek neurózisát ugyan kezelte, de – talán pont az elnagyolt feltételezések miatt – hivatalosan soha nem közölték a maastrichti kritériumok megalkotásának számszaki hátterét. A közös pénzt a franciák az Európai Unió egyik legfontosabb szimbólumának tartották, úgyhogy sem ők, sem más nem tiltakozott a kritériumok ellen.

A Szovjetunió összeomlása után az EU-s magállamok létrehoztak egy vonzó, saját pénzzel rendelkező közösséget, amire a volt KGST országok vágyhattak: ekkoriban még reális veszélye volt a politikai visszarendeződésnek. Ez az aktuálpolitikai kapkodástól motivált döntés azonban nem maradhat indok arra, hogy egy vállalhatatlan tudományos hátterű kritérium együttes uralmát tovább kelljen eltűrnünk.

A deficit/GDP százalékában meghatározott költségvetési egyensúlyra törekvés, mint amilyen a 3%-os maastrichti kritérium, eredendően veszélyes elképzelés. Ha az adott régiót (tagországot) valamilyen sokkhatás éri, és elkezd lassulni a hozzáadott érték termelése (a GDP csökken), akkor az adóalap is csökken, miközben a kiadási szükségletek nemhogy csökkennének, de valószínűleg növekednek a bajba jutottak segélyigényei miatt. Ha ebben a gazdasági állapotban az állam csak a deficit/GDP mutató karbantartására koncentrál, akkor adóemelési és kiadáscsökkentési kényszere lesz, tehát a polgárai cserbenhagyása a „prudens” viselkedés. Erre tartjuk vajon az államokat? Itt valami nem stimmel.

Tudatosítsuk, hogy a jegybankok eltiltása a deficitfinanszírozástól egy olyan aktuális motivációt tükröző elképzelés volt, ami az 1980-as évek globálisan is 20% körüli inflációs közegében született, amikor a kormányzatok még az 1973-as arab-izraeli háború után a Nyugatra dühös OPEC-államok olajembargós intézkedései okán emelkedő termelési költségeket pénzkínálat-növeléssel próbálták enyhíteni. Ebből kialakult egy felfelé örvénylő bérszint-árszint spirál. Az 1976-os közgazdasági Nobel-díjjal rivaldafénybe állított neoliberális iskolának egy vágtató infláció megfékezése volt a célja. Ekkor a fiskális alkoholisták mozgásterének leszűkítése lehetett a szabályalkotási motiváció. Azonban a lelassult gazdasági növekedésnek már régóta nem a vágtató infláció az oka Nyugaton.

Elemzése közben Pogátsa tehát rátapintott a közgazdaság „tudományának” legnagyobb fogyatékosságára, ami a deficitkorlátozás témájának kidolgozatlansága. Ennek elvileg egy komplex tudást igénylő reflexív gyakorlatnak kellene lennie, a közgazdászok ehelyett 1992 óta hagyták elintézni az egészet a maastrichti kritériumok bárdolatlan egyszerűségével: az államadósság nem lehet több 60%-nál, a deficit pedig 3%-nál. Ennyi.

Pogátsa a deficitkorlátozás feloldását ahhoz hasonlította, amikor a halál közelében még az ateista is a megváltó Úristenhez fordul egy zuhanó repülőn. Az ateisták e szóképben a legkeményebb piacpártiak és egyéb olyan közgazdászok voltak, akiknek a költségvetési egyensúly még a 2008-ban indult válság kezelésekor is rögeszméjük maradt, de most, az állami intézkedésekkel lebénított gazdaság esetében mégis képesek voltak belátni, hogy logikájuk tarthatatlan.

Orbán mentségére idézzük fel itt, hogy ő 2010-ben elzarándokolt Brüsszelbe és kérte a 3 helyett a 4,5 százalékos deficit tolerálását, de dölyfös elutasításban részesült.

Úgyhogy továbbra is kérdésként lebeg a várható események felett, hogy amikor már majd nem maga az állam blokkolja a gazdaságot, akkor ugyanezek a „megtért ateisták”, mint pl. Merkel, nem zuhannak-e vissza a régi rögeszméjükbe? De most éljük ki a kegyelmi pillanatot, költekezzen az állam!

Mit tehetnek a megtérő utasok?

De miből lenne pénz a magasabb fiskális (költségvetési) kiadásokra, ha a jegybank el van tiltva a kormány közvetlen finanszírozásától?

A kormány most igyekszik a kiadásai növelése helyett úgy több pénzzel ellátni a vállalkozói, vállalati szférát, hogy a bankok hitelezési tevékenységét pörgeti fel. Ezt úgy tudná elérni, ha az állampapírokba lekötött megtakarításokat felszabadítja, és rábírja a bankokat, hogy az így felszabadult forrásokat adják hitelbe a cégeknek. Ennek az a módja, hogy az MNB a bankok mérlegében tartott állampapírokat megveszi, vagy elfogadja fedezetbe a kereskedelmi bankoknak adott hitelért cserében, és a bankok ezt a likviditást az MNB-nek fizetendő kamatoknál valamivel drágábban kihelyezik a vállalatoknak. Ezzel a hitelezésfelpörgési reménykedéssel szemben jogos aggodalom lehet a szkeptikusokban, hogy a lockdown időszakban kiesett keresletek miatt eleve összeomlott a potenciális vevők vásárlóereje. Ez a cégeket is pesszimistává teszi, és ezért nem is folyamodnak hitelért. Kapufa.

Ha a kormány – nagyon helyesen – mégis nagyobb pénzmennyiséget akar keringetni a gazdaságban, akkor a növelnie kell a kiadásait, de az ehhez szükséges fedezet megszerzéséhez még több állampapírt kell kibocsátania. Ez azonban pont likviditást vonna ki a piacról, vagy ha az MNB venné meg a papírokat (amit elvileg ugye nem tehet meg), akkor növelné az államadósságot és a terven felüli többlet állampapír-kínálat is megzavarhatja a kötvénypiacot. Ez is kapufa.

Ezek után a kapufák után kézenfekvőnek tűnik a natúr megoldás: jegybanki pénznyomda, tehát a kormány számláján pénzt ír jóvá az MNB. Csakhogy piaci fundamentalista megfontolásból ettől többnyire el vannak tiltva a jegybankok, pedig ez a módszer nem növelné az államadósságot.

A Bank Of England a napokban ehhez az eszközhöz folyamodott – rámutatva a valóságra a thatcheri szómágia mögött. A bankjegy, pénzérme, a szűken vett pénz a jegybank számviteli tartozása. Eddig oké. Ettől a ponttól kezdve viszont fölöslegesen zűrössé tettük az életünket a jegybanki könyveléstechnikai előírásaink által. Mivel ez esetben ugye a kormány nem bocsát ki adósságpapírt az MNB-től kapott pénzért cserében, így az MNB-mérlegnek nem nő a „követelés oldala”, miközben a „tartozás oldalon” a kormánynak jóváírt összeg növeli a kötelezettségét (mint írtam, a készpénz a jegybank kötelezettsége). Így csak a jegybank aktuális „saját tőkéje” tud csökkenni – ami számviteli értelemben „veszteség”. Sajnos az ilyen veszteséget a félnótás, de egyben piaci fundamentalista szempontból „prudens” szabályalkotást követő államok előírásai összekötik a költségvetéssel. Minket is rávettek annak idején olyan szabályzásra, hogy az MNB veszteségét a költségvetésből kell kifizetni, és így mégis fiskális deficitet teremtünk belőle maguknak.

A deficitet a kormánynak a maastrichti kritériumok miatt csökkentenie kell, ergo mégis olyan, mintha államadósság-törlesztés miatt kellene pénzt behajtani az emberektől. A magyar szabályok sajnos ilyenek, de a cseheké például nem, az ő jegybankjuk egyenesen negatív saját tőkével is működhet. Ha a mi kormányunk valóban nem piaci fundamentalista, mert annál azért sokkal felvilágosultabb, hogy a magyarok sorsát mindig a piac kénye-kedvének szolgáltassa ki, akkor válassza le a jegybanki eredménykimutatást a költségvetésről.

Sok olvasó most felidézi magában az adóbevételeit „pénznyomtatással” túllépő államokat. Például az 1920-as évek weimari köztársaságát, vagy a magyarok hiperinflációs traumáját 1946-ból. Fúj, fúj jegybanki deficitfinanszírozás és/vagy pénznyomda…

Az olvasónak abban igaza van, hogy alapos megfontolások és kiművelt érdekegyeztető mechanizmusok útján megállapított költségvetési korlátokra mindig is szükség lesz. De az „egyensúlyi” költségvetés és a „tolerálható deficit” két külön dolog, és a civilizációs önsorsrontás leállítása szempontjából ez a lényeg.

A fiskális konzervativizmus az aranypénzrendszer barbár relikviája (régen a túlköltekező államnak elfogyhatott az aranyfedezete), a diszkrecionálisan, tehát adott helyzethez igazodva meghatározható deficittolerancia pedig egy felvilágosult eszköz a hitelpénzrendszerben arra, hogy az emberiség alkalmazkodni tudjon a civilizációját fenyegető kihívásokhoz. Most éppen ezt ismerte el Brüsszel…

A deficit és államadósság rátának kell alkalmazkodnia az emberi, gazdasági, természeti katasztrófákból, fejleményekből eredő szituációkhoz, és nem fordítva, az emberek életcélja nem lehet az, hogy a gazdaságuk teljesítsen egy absztrakt hányadoselőírást.

Nem fájna nagyon a józanság

A kérdés szociálpszichológiai komplexitását jelzi, hogy noha Pogátsa a 2008-as válságkezelési stratégiák értékelésekor a keresletélénkítők oldalán volt a megszorításpártiakkal szemben, de általában véve a költségvetési egyensúlyt mégiscsak egy olyan önértéknek tartotta, aminek „szükségességét” „kínos” nem felfogni, hiszen így írt:

„Magyarországon az eurózóna elsődleges előnyének a költségvetési stabilitás kikényszerítését, a politikai elit megfékezését gondoljuk. (Ez önmagában kínos, hiszen a fiskális stabilitás önérték, az eurózóna távlata nélkül is szükséges. Amennyiben egy társadalom csak akkor képes annak betartására, ha külső kényszer erőlteti azt rá, akkor ez az alapelv sosem válik interiorizált értékké.)”

Így aztán az Orbán-kormány ösztönös thatcherizmusán sem szabadna sokat csodálkozni, valószínűbb, hogy az olvasó is inkább egyensúlypárti, mint nem. Megtapasztalta, hogy nem tud többet költeni a bevételeinél. A költségvetési egyensúly, illetve a deficit max. 3%-os korlátját a baloldali pártok is évtizedekkel ezelőtt elfogadták, maximum arról folyt vita a két oldal között, hogy melyik adóalanyt adóztassák jobban (pl.: „adózzanak a gazdagok”).

Alapvető problémának tartom, hogy sem a laikus lakosság, de a törvényhozók túlnyomó többsége sincs tisztában vele, hogy miként keletkezik a modern hitelpénz. A Positive Money szervezet 2017. júniusi választások előtt a brit törvényhozók (képviselők) körében végzett felmérése szerint a törvényhozók 70%-a szerint csak az államnak áll hatalmában pénzt teremteni. Ez praktikusan azt jelenti, hogy csak a jegybank lehet a pénz adósság oldalán (a pénz a jegybank tartozása, ez onnan ered, hogy a pénzt, mint váltót, régen aranyra kellett tudni váltani igény esetén).

A képviselők 85%-ának fogalma sem volt a valóságról: arról, hogy a banki hitelezés is pénzt teremt, amikor a privát adósok kerülnek az adós oldalra.

Ez óriási koncepciós probléma! Miközben az eurózónában az államadósság a GDP arányában kb. 86 százaléknyi pénzt teremtett, a privát adósság/GDP hányados 135% körül lehet. Mit jelent ez? Azt, hogy a bankok nagyobb pénzmennyiség-teremtő tényezők, mint az állam, de a 3%-os deficitrátát meghatározó maastrichti képlet pusztán az állam általi pénzteremtéssel kalkulált. A megalkotójának fogalma nem volt róla, hogy mekkora nem állami, hanem privát adósság által teremtett pénzmennyiséget hagyott ki egy ilyen alapvető pénzadagolási szabály kiötlésekor. Ez nonsense, közgazdaságilag botrányosan alacsony szabályzási színvonal.

Minél több egy gazdasági rendszerben a cserekereskedelmi egyensúlytalanság, mikroadósság, annál több pénz halmozódhat fel benne. Ez a pénztőke. Sok „kis” adósság teremti a pénzt.

A GDP az egy év alatt termelt nemzeti jövedelem. Ami neked jövedelem, nekem pénzkiadás. Az olvasó éves jövedelme is a GDP egy apró összetevője. Ha például a gazdaság összes szereplője mindig félreteszi jövedelme 10 százalékát, 10 év alatt 10*10%= 100%-os megtakarítási hegy épül fel, ami hitelpénz-rendszerünkben szükségképpen valakinek a hitelpénz-kiadása volt, tehát adósság is egyben. Ha ez a Nagy Költekező az állam, akkor a megtakarításaink felhalmozásának a másik oldala az állam adóssága, ez tehát 100%-os „államadóssághegy” felépülését is jelenti egyidejűleg, voilá: 100%-os az „államadósság/GDP” hányados. E gyakorlatot folytatva 24 év alatt 240%-os „államadósság/GDP” hányados alakul ki, ami másfelől „megtakarítás/GDP”.  A 320 kilométeres óránkénti sebességgel száguldozó, állami tulajdonú vonatokkal és vasúthálózattal rendelkező Japán államadósság/GDP hányadosa éppen 240% körüli.

Persze egy ország esetében a belső megtakarítóin túl bejátszhat a külső adósság is, illetve szüksége van a külfölddel szembeni követeléseszközökre, tehát devizatartalék felhalmozására, főleg akkor, ha a saját pénze nem globális tartalékvaluta, nem dollár vagy euró. Ha a magyar kormány kiadásnövekedése a lakosság és a cégek fogyasztásán keresztül az importot hajtja, akkor a forinteladás túlsúlya rontja a devizapiaci árfolyamot, romlik a külső mérlegegyensúly, ez további devizaspekulációs támadásokat motiválhat. Ezért a magyar kormány valóban nem ugorhat fejest egy mindenkit lenyűgöző fiskális stimulációba anélkül, hogy ne biztosítaná be magát a forintárfolyamot védő eszközzel, ami viszont az Európai Központi Bankkal való kooperációt igényelné.

Elvileg korlátlan euróhozzáférést biztosíthatna az EKB hazánknak árfolyamvédelemre (ilyen együttműködési logika esetén nem kéne nekünk egy cent EU forrásért sem koldulni – kikerülhetnénk a gyalázatos színvonalú forráselosztás vitákat az Európai Parlamentben), ahogy a nagy jegybankok is néha megállapodnak egymással rendkívüli eszközökben a devizapiacok stabilizálása céljából. És akkor nem kéne az IMF készenléti keretén filózni… Mert a Nemzetközi Valutaalaphoz fordulni „spekulánselriasztó” készenléti keretért hiába lenne több, mint logikus, idehaza cikinek számít…

Ha a magyar kormány jó kapcsolatokat ápolna az EU szakapparátusaival, az EKB-val és a többi ebben érdekelt tagállammal, a mostani történelmi helyzetből lendületet véve talán sikerrel kezdeményezhetne reformokat a jegybankok és a kormányok kapcsolatát befolyásoló szabályzók életfontosságú területein.

Ezzel a Brüsszellel szintén finanszírozási konfliktusba keveredett tagországok, pl. az olaszok, franciák, spanyolok, portugálok, görögök ügyén is segítene (például Merkelék nem tudnák olyan könnyen a déliek által javasolt koronakötvény-kibocsátások majdani törlesztési szükséglete miatti adóemelések rémével már most, a baj közepén a német választókat a déliek ellen hergelni), és bölcs kormányunk egy felvilágosultabb, szerethetőbb Unió felé terelné az európai országokat, ráadásul anélkül, hogy elhagyná  a „nemzetek Európája” politikai pályaívét.

Az infláció ellen meg akkor kell küzdeni, ha az válik a fő problémává… Ahogy a folyón is akkor lehet átkelni, ha elérünk a folyóig.