Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke bocsánatot kért az olaszoktól, mivel az európai országok túl lassan nyújtottak segítséget Olaszországnak a járvány kezdetén. Ezzel a bocsánatkéréssel két probléma is van.

Az egyik, hogy valójában neki magának, illetőleg a brüsszeli székhelyű EU-intézményeknek nincs miért bocsánatot kérniük, mert az olaszok nem Brüsszelhez fordultak, hanem egyes tagországokhoz. Egészségügyi kapacitásokkal, segítségnyújtási képességgel nem a brüsszeli székhelyű intézmények rendelkeznek, hanem az EU tagországai, amelyek viszont a válság korai szakaszában – tehát mielőtt a járványt hivatalosan is pandémiává nyilvánították volna – a fülük botját se mozgatták. Sőt, inkább olyan jellegű intézkedéseket tettek, amelyekkel nehezítették a kölcsönös segítségnyújtást (exporttilalom, határzár stb.).

A másik ok, ami miatt von der Leyen bocsánatkérése problémás, az, hogy Olaszország számára csak az elmúlt 6-8 hét során volt az a fő kérdés, hogy a járványügyi válsághoz, a kórházi kapacitások kiegészítésével kap-e segítséget. A neheze ezután jön.

A következő időszakban ugyanis az EU-nak létre kell hoznia egy olyan pénzügyi keretrendszert, amely minden tagország számára lehetővé teszi a válságból való kilábalást. Mivel pedig az egészségügyi rendszerek teherviselő képessége miatt a lakosság a munkahelyekről haza lett küldve, és így a gazdasági tevékenység jelentős része leállt, a járványból óriási gazdasági válság lesz, az azt követő fellendülést viszont egy minden korábbinál nagyobb rekonstrukciós alapból kellene finanszírozni.

Az európai közgazdászok döntő többsége úgy látja : ez most csak az eurózóna tagországainak közös kötvénykibocsátásából tud összejönni, ami egyben az egyetlen lehetséges módja annak is, hogy a válság után egy megszorítási hullám ne okozzon megint drámai polarizációt, és végül szakadást az eurózónán belül.

Az eurózónán belüli Észak és Dél vitájából már kaptunk ízelítőt 2011-13-ban. Ahhoz képest mára a határvonalak elmozdultak. Franciaország, amely 2012-ben a gyáva oroszlán szerepét játszotta el, most élére állt a közös kötvényt követelő kórusnak, míg a korábban hanza jelmezbe öltözött északi országok tömbje fellazult.

Igazi áttöréshez azonban – legalábbis az eurózónán belül – konszenzusra van szükség, viszont Hollandia pénzügyminisztere (aki a következő választások után szívesen venné át a miniszterelnöki posztot is akár), keményen ellenáll. A német kormány kompromisszumot keres, és valószínűleg hálás az intranzigens holland miniszternek, hogy ezúttal nem nekik kell elvinniük a balhét a hatékony és egyben humánus megoldás megakadályozása miatt.

Bocsánatkérők hosszú sorának készülődéséről nincs hír ; arról sincs, hogy Görögországtól és más, a legutóbbi válság során értelmetlenül meggyötört országoktól vajon valaha kér-e valaki bocsánatot.

Ha a nagy kérdésekben nincs is áttörés, azért kis lépések történtek, és ezeket értékelni kell. Például, amit von der Leyen bejelentett, mint jelentős új segítséget, az a SURE névre keresztelt program, amely lényegében a munkaidő-rövidítést (német kifejezéssel Kurzarbeit) támogatja. A SURE programhoz egy nagy összeget kapcsoltak, ami pontosan 100 milliárd euró, de tudni kell, hogy egy évben ennek csak egytizede folyósítható, mégpedig nem segélyként, hanem kölcsönként.

A Kurzarbeit, amelyet a SURE támogatni kívánna, jó dolog, de nem mindenhol járható út, hiszen már most, a program elfogadásakor elmondható, hogy milliók kerültek az utcára, akik után senki nem fog nyúlni azért, hogy rövidített munkaidőben visszahívja őket. Mint ahogy nem fog segíteni ott sem, ahol a cég egyszerűen megszűnik, vagy ahol a szakszervezet nem elég erős vagy tapasztalt ahhoz, hogy ilyen programokról gondoskodni tudjon.

A mai helyzetből kitűnően látszik : egy védőháló (tehát pl. egy biztosítási mechanizmus) csak akkor ér valamit, ha a káresemény bekövetkeztekor már helyén van. Emiatt is terheli nagy felelősség Jean-Claude Junckert, aki több szempontból is ellinkeskedte a neki megadatott öt évet az Európai Bizottság élén.

Az EU előző válságban megroggyant építményén akkor kellett volna a generáljavítást végrehajtani, amikor a gazdaság föllendülőben volt. Juncker azonban se a betétbiztosítás, se a munkanélküli biztosítás ügyét nem tudta előre vinni (az utóbbi helyett egy ún. beruházás-biztosítási eszközt próbáltak elhelyezni a 2021-től induló hosszú távú költségvetésben, de erről sem sikerült konszenzust kialakítani). Az EU új hétéves keretköltségvetése sem ment át Juncker alatt, aminek persze most örülhetünk : adva van a lehetőség, hogy a COVID-19 utáni fellendülést segítő pénzügyi keretet alkossanak a következő hónapokban.

Amivel megint csak szembe találkoztunk 2020-ban – most éppen a vírusválságnak köszönhetően – az nem más, mint az EU hitelességi szakadéka. Egyrészt mindenki mindent elvár az Uniótól, főleg azt, hogy egyfajta stabilitást adjon – anyagiakat és értékeket tekintve egyaránt. Érdekes módon azonban éppen azok az eszközök hiányoznak az EU arzenáljából, amelyek segítségével ezeknek az elvárásoknak eleget tudna tenni.

Az integráció olyképpen fejlődött, hogy nagyobb szabadságot hozzon a polgároknak (legfőképpen a gazdasági szereplőknek), de ennek biztonsági infrastruktúráján a tagországok mindig spórolni akartak. A mindenkori brüsszeli vezetés emiatt sokszor csak botladozni tud; minél vérzivatarosabb a helyzet, annál inkább szerencsétlenkedésnek tűnik mindez.

Már most lehet bocsánatot kérni például azért, mert akkor, amikor az EU a saját költségvetésének egy részét megnyitotta a vírusválsággal küzdők számára, akkor a járvány által – ez idáig legalábbis – mérsékelten érintett Magyarország számára több mint kétszer annyi támogatás lett kirakatba téve, mint a koronavírus által letaglózott Olaszországnak, amelynek népessége egyébként meghaladja a miénk hatszorosát.

Itt persze egy kommunikációs malőrről van szó, mivel egyszerűen az történik, hogy a kohézióra már beütemezett összegeket programozzák át, és Magyarország, amely az EU egyik legszegényebb tagországa, értelemszerűen többet kap, mint a nettó befizető Olaszország. Ez a malőr azonban menetrendszerűen érkezett meg, mivel a brüsszeli kommunikációs gépezet olyképpen van trenírozva, hogy bármilyen helyi dráma vagy segítségkérés esetén azt tudja mondani : de hát ott vannak a strukturális alapok (amelyekre csak egyes országok esetén igaz, hogy « az pedig felér egy Marshall-tervvel »).

Nagy szerencse, hogy a koronavírus-válság miatt a labdarúgó Európa-bajnokság is elmarad. Ha ugyanis ennek valamely szakaszában Olaszország-Hollandia meccsre került volna sor, az nagyon heves érzületeket korbácsolt volna fel, igazi botrányt kockáztatva. Ha pedig az európai válságkezelés úgy megy tovább, ahogy az elmúlt hetekben, akkor még 20-30 évig jó lesz elkerülni az olasz-holland rangadókat.

Emlékezetes, hogy az 1982-es angol-argentín háború, amely a Falkland-szigetek birtoklásáért folyt, még 2002-ben is beárnyékolta a foci vébét (David Beckham tizenegyes góllal vett elégtételt stb.).

Bár most nem szólnak a fegyverek Európában, de egyfajta gazdasági hadviselés zajlik a szemünk előtt, ami hosszú távra megágyazhat a nemzetek közötti lelki és politikai antagonizmusnak. Egészen pontosan arról van szó, hogy tavaly nagy szerencsével sikerült csak elkerülni, hogy a két évtizede szinte csak stagnáló Olaszországban egy posztfasiszta vezetésű kormány alakuljon, és ha nem következik be minőségi ugrás az európai szolidaritás tekintetében, akkor csak idő kérdése, hogy ez mikor következik be, szó szerint beláthatatlan következményekkel.

Az európai kormányok vezetőinek alig néhány napjuk maradt arra, hogy újragondolják ezt a helyzetet. Ahogy a neves francia közgazdász, Jean Pisani-Ferry mondja : az EU-nak most kell eldöntenie, hogy a probléma vagy a megoldás része akar lenni.