Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Hat film, hogy a karanténból is bejárhasd Argentínát

Aki szeret utazni, nem annyira vakációzni vagy turistáskodni, sokkal inkább úton lenni, az bizonyára szereti a vándorfilmeket.

Jobb ötlet hiányában adtam ezt a magyar nevet a road movie kifejezésnek : nem útifilmek, hanem mozik, amikben a hősök főképp úton vannak, céljuk felé haladva vagy csak vagabundok módjára, random tekeregve kalandoznak. Sztorijuk az utazás története is egyben – ősi allegória: út = fejlődés, változás, ki- és beteljesedés, összekovácsolódás és magány. Kaland. A  helyszín persze sosem érdektelen, unalmas háttér, ellenkezőleg. A néző mozizik, és világot is lát, 2in1. Íme, hat argentin road movie, utazzuk be Argentínát!

Miért épp Argentína?

Ez a világ egyik legszerencsésebb országa, ami a természeti adottságokat illeti. Szubtrópusi őserdős vegetáció északon, sarkvidéki jéghegyek, gleccserek délen, az Andok hegycsúcsai, kristálytiszta tavak, végtelen pampák, ötezer kilométer óceánpart.

Az amerikai kontinens egyébként is tálcán kínálja magát a műfajnak: a hatalmas távolságok, a metropoliszokon kívüli gyér lakosság úgyszintén helyváltoztatásra ösztönöz. Nem véletlen, hogy a vándormozi műfaja észak-amerikai eredetű: a filmtörténet az 1939-ben készült Hatosfogat című westernt mondja az ős-road movie-nak. Míg az irodalmi elődnek egészen Homérosz Odüsszeiáját és Cervantes Don Quijotéját szokták citálni, nem elfeledkezve itt sem az amerikaiakról: John Steinbecktől Jack Kerouac-ig.

Argentína már csak azért is, mert egészen kiválóak az argentin filmek. Márpedig ez sajnos még a moziínyencek között sem alap Európában. A latin-amerikai országok összesen 4 Oscar-díja közül kettőt is begyűjtöttek: a katonai diktatúra egyik legádázabb szokását, a likvidált ellenzékiek gyerekeinek elrablását és rezsimhű családokba csempészését bemutató La historia oficial (1985, rendezte: Luis Puenzo), illetve a remek, törvényszéki krimibe ágyazott történelmi példázat és romantikus dráma, az El secreto de sus ojos (Szemekbe zárt titkok, 2009, Juan José Campanella) vitte el a szobrocskát, utóbbi főszerepében az argentin mozi első számú exportcikkével, a mára méltán világsztárrá vált Ricardo Darínnal.

A kelet-európai nézők otthonosan érezhetik magukat az argentin filmvilág témaválasztásában és megközelítésében is. A fő topikok, mint a diktatúra, a gazdasági válságok, ezekre adott túlélési stratégiák, a kivándorlás/bevándorlás okozta egyéni és társadalmi krízis ismerősek.

Argentína a migráció mindkét ágán érintett: befogadója európai történelmi viharok hajótöröttjeinek éppúgy, mint a latin kontinens országaiból ilyen-olyan okokból menekülőknek, és kibocsájtója a katonai junták és a hiperinfláció áldozatainak.

A déli rendezők nem maradnak adósok az újabb korok szociális dilemmáinak feldolgozásával sem: remek filmek szólnak a környezetpusztítás következményeiről és a szexuális, identitásbeli, genderkisebbségek elfogadásának problémáiról. A filmek hangulata: pikareszk-szerű, hosszú utazások, zseniális képek, máskor pedig éppen ellenkezőleg – vaskos, vidám hangoskodások. Mindez nagyon is komfortos a kelet-európai nézőnek. Mintha Nyikita Mihalkovot, Jiří Menzelt, Emir Kusturicát, máskor Mészáros Mártát néznék.

Az sem lesz csalódott, aki „csak” szórakozást vár a mozizástól: térdcsapkodós vígjátékokban és körömrágósan borzongató krimikben is erősek az argentinok.

Akárcsak a totálisan lila művészfilmekben: a nemrég elhunyt Eliseo Subiela mozijait például biztos, hogy van, aki értékeli Bódy Gábor országában. (Akinek sikerült felkelteni az érdeklődését, ezen a blogon talál magyar nyelvű filmismertetőket – általában – a teljes filmekre vezető linkekkel. A filmek eredeti nyelvűek, ahol elérhető felirat, az angol nyelvű.)

És akkor végre utazzunk. Az első két film a varázslatos Patagóniába kalauzolja a nézőt, három az észak-nyugati Misiones tartományba, a paraguayi-brazil-argentin hármashatárhoz. Az utolsó pedig a kakukktojás: nagyvárosi, Buenos Aires-en belüli vándorlást ígér. [A filmek a megosztott linkeken csak spanyol nyelven érhetők el; a szerk.]

Historias mínimas (Minimálsztorik)

Biológus kutató, a kutyáját kereső demens öregúr, jobb napokat látott utazó ügynök és egy fiatal anyuka, aki elhitte, hogy a gagyitévé gagyiműsorában rámosolygott végre a szerencse. Egymástól függetlenül, gyalogosan, autóval, buszon tartanak ugyanoda: Puerto San Julián kisvárosba. Hétköznapi figurák, hétköznapi drámákkal, nem szívszaggatóan szomorú sztorik, de melankolikusak, bármelyikünk történetei lehetnének.

Hogyan nem veszi észre a poros mellékút melletti, halálraítélt kávézót működtető rokonság, hogy a papa éppúgy elkódorgott, mint a kutyája, akit szeretne megtalálni? Mi a nagyobb becsületsüllyesztő egy negyvenes férfiember számára: teljesen fölösleges háztartási kütyükkel házalni pénztelen embereknél, vagy beleszeretni az egyik kuncsaftba, egy csinos, fiatal özvegyasszonyba?

Hogyan alázza porrá a legkiszolgáltatottabb rétegeket, jelen esetben egy mélyszegénységben élő őslakos amerikai nőt a kereskedelmi szennymédia? – ezt feszegeti Carlos Sorín 2002-es filmje.

Caballos salvajes (Vadlovak)

Hetvenes anarchista együtt menekül a fiatal, meglehetősen előnyös külsejű banki alkalmazott juppival, miután az öreg – szigorúan meggyőződésből – kirabol egy bankot, és a fél ország őket kergeti, nem csak a zsaruk, de a trashmédia, sőt, a bankvezetők által felbérelt bérgyilkosok is.

Mi sül ki ebből? A banktisztviselő meddig túsz, mikortól lesz bűn- és bajtárs? Hogyan érik el, hogy a nép ne feldobja, hanem bujtassa, segítse őket, a modern Robin Hoodokat? Szabadságról, barátságról és szolidaritásról szól Marcelo Piñeyro 1995-ös mozija. A teljes film itt elérhető:

El camino de San Diego (Maradona-zarándokút)

Fordított vándorfilm, amennyiben, szemben a szokásos szcenárióval, nem a városi zajból indul és tart az út a megnyugtató természet irányába.

Ignacio őserdei favágó, egy dolog érdekli, a labdarúgás, közelebbről pedig Diego Maradona. Aki szívrohammal kórházban fekszik Buenos Airesben. Ignacio egy fillér nélkül nekivág a több ezer kilométernek, hogy saját készítésű szoborral lepje meg a bálványt. Ennyi a történet, a szokásos road movie-szabályok szerint: a random ismeretségek, egyszerű, jó emberek: brazil kamionos, útlezáró agrártüntetők, vak sorsjegyárus, néhány pap és egy-két prostituált segítenek, ahogy tudnak.

A rendező szintén Carlos Sorín, az Historias mínimas direktora, a film 2006-ban készült és itt nézhető meg:

Familia rodante (Família négy keréken)

A 84 éves hölgyet váratlanul felkéri távoli rokonsága, hogy asszisztáljon az egyik unokahúg esküvőjén: kísérje oltárhoz a menyasszonyt. Megtisztelő a felkérés, a fővárosban élő asszony azonban semmiképpen sem menne maga: a kiterjedt pereputty Buenos Aires-i ága elkíséri a messzi Misionesba egy rozoga lakókocsin.

Pablo Trapero 2004-es vígjátéka rettenet jó szórakozást ígér, és megmutatja, hogy a művészeknek néha érdemes sutba vágni a rájuk szabott sémát: a direktort ugyanis jórészt szintén remek, de halálkomoly, az élet lehető legsötétebb bugyraiba – nagyvárosi nyomornegyedekbe, börtönkörletekbe, véres alvilági akciókba – elkalauzoló sztorik alkotójaként ismerhettük.

Jó, hogy tett egy kivételt, itt te is meggyőződhetsz felőle két euró kölcsönzési díj ellenében, a trailer pedig:

Pies en la tierra (Két lábbal a földön)

Juan számára nincs opció, muszáj útnak indulnia. Koraharmincas férfi, paradicsomi környezetben él a Paraná folyó torkolatánál. Kerekes székben él egy baleset következtében, nappal halat árul egy gyér forgalmú főút mellett, a mindennapokban édesanyja segítette, amíg élt.

Halála után meg kell találja maradék hozzátartozóit, unokanővérét és annak lányát. És meg kell találja önmagát is – lássuk mennyire sikerül neki, miközben letekeri a 200 kilométert. Mario Pedernera filmje 2012-ben készült.

Anita

Mit élhet át egy súlyos Down-szindrómával élő fiatal nő, aki egy merénylet következtében veszíti el az egyetlen biztos pontot az életében, az édesanyját, és rosszarcú, még rosszabb indulatú, de jobb esetben is csak közömbös embertömeg közepette bolyong egy nagyvárosban?

Anita sztorijához az 1994-ben valóban megtörtént merénylet adta az apropót: a Buenos Aires-i zsidó közösségi központot támadták meg iszlám szélsőségesek, 84-en vesztették életüket. Anita végül (spoiler!) megtalálja a fivérét, pontosabban a fivére találja meg őt, de a mozi nem csak attól kakukktojás, hogy a fiatal nő egy városban, ha nem is céltalanul, inkább tudattalanul halad, de attól is, hogy hiányoznak az eddig megismert vándormozis klisék, az úton lévők segítői.

Épp ellenkezőleg, az úgynevezett társadalom a lehető legellenszenvesebb arcát mutatja. Marcos Carnavale 2009-es filmje egyre aktuálisabb: hiába hápogunk a terroristák szörnyűségein, ha a mindennapokban magunk is szívtelenül viselkedünk azokkal, akiknek pedig lehet, mi vagyunk az utolsó esélyük. A teljes mozi itt nézhető:

 

A szerző blogja itt követhető.