Hogyan érdemes küzdenünk a klímaváltozás ellen? A Green New Deal támogatói szerint egy hatalmas mértékű állami jóléti beruházásra van szükség, ami a környezetvédelmet és a társadalmi igazságosságot is elősegítené. Vajon a programjavaslat hatásos ellenszere a klímaválságnak, vagy csak „zöldkapitalista” látszatmegoldás?

A klímaválság 2020-ra az egyik legfontosabb politikai kérdéssé vált a világban. A téma főáramba kerülésével párhuzamosan számos kezdeményezés, mozgalom született, mely a klímaválsággal szembeni kollektív fellépést, illetve a politikai döntéshozók és a gazdasági szereplők számonkérését sürgeti. A londoni központú Extinction Rebellion például radikális figyelemfelhívásokat és polgári engedetlenségi akciókat szervez, de ugyanígy ismerősen hangozhatnak helyi és a globális klímasztrájkok, melyek a Fridays for Future-höz köthetők. E két új mozgalom mellett egyre szélesebb körben terjednek el az olyan egyéni felelősségre alapuló kezdeményezések is, amik vegánságra, a zero waste életmódra, vagy a repülésről való lemondásra buzdítanak a klímaválsággal vívott küzdelem során. Ezek az újonnan megjelenő mozgalmak kiterjedtebbek, mint más korábbi szerveződések, emellett pedig a klímaváltozást a civilizációnkat fenyegető problémaként tematizálják, aminek megfékezéséhez hatalmas politikai és társadalmi változásra van szükség.

Vajon megfelelő válasz-e az ökológiai válságra a Green New Deal? Írásomat a Green New Deal elképzelésének és történetének bemutatásával nyitom, majd ismertetem a már elfogadott EU-s Green Dealt és annak kritikáit. Ezt követően az antropocén és a kapitalocén fogalmainak segítségével körbejárom azt a kérdést, hogy mi okozza valójában a klímaváltozást. Ezek után felvázolom, hogy mik lehetnének egy antikapitalista klímapolitika alapvetései, és e szempontok szerint elemzem a Bernie Sanders-féle Green New Dealt.

A Green New Deal koncepciója

A klímatüntetéseken, figyelemfelhívó akciókon és egyéni életmódváltásért való kampányoláson túl számos konkrét politikai javaslat, reformötlet is felmerült az elmúlt időszakban a klímaváltozásra adható reakcióként. Azon megoldási javaslatok közül, amik jelenleg megjelennek a centrumországok politikai diskurzusaiban, egyértelműen kiemelkedik a Green New Deal ötlete. A Green New Deal egy olyan átfogó társadalmi beruházás, ami egyszerre kívánja megakadályozni az ökológiai válságot és próbál megteremteni egy egyenlőbb, jólétibb társadalmat.

Hasonlósága a New Dealhez nem véletlen, az 1929-es gazdasági világválságra válaszként adott amerikai gazdaságélénkítő és jóléti programra építkezik annak 90 évvel későbbi zöld változata is.

A Green New Deal ötlete a 2008-as világgazdasági válság környékén bukkant fel először. A nemzetközi pénzpiaci összeomlás ugyanis rávilágított arra, hogy a kapitalizmus jelenlegi, neoliberális formája – ami az állam szerepének visszaszorulásával, a bankszektor deregulációjával és általános megszorítópolitikával jár – valójában igen törékeny. A gazdasági válság hatására számos közgazdász, társadalomtudós és zöldaktivista jutott arra a következtetésre, hogy szakítani kell a ’70-es, ’80-as évek óta uralkodó, társadalmi egyenlőtlenségeket növelő piacpárti gazdaságpolitikával – és ennek legjobb eszköze a Green New Deal lehetne.

Az első komolyabb zöld gazdasági csomagot 2008 nyarán adta ki egy közgazdászokból, zöldpolitikusokból, civil szervezeti vezetőkből és újságírókból álló brit munkacsoport: ez a pénzpiacok szabályozására, a tőkejövedelmek megadóztatására és a megújuló energiába való beruházásra buzdított. Ezt követően számos hasonló nemzetközi programjavaslat látott napvilágot, melynek részeként 2011-ben született meg a „Zöld Fordulat” néven az LMP alternatív költségvetési programja is Magyarországon. A közgazdászok által szerkesztett zöld költségvetésterv alapvetése volt, hogy szakít a rendszerváltás óta eltelt 20 évben jobb- és baloldali kormányok által is képviselt neoliberális paradigmával, vagyis a szociális állam leépítésével és a jövedelmi egyenlőtlenségeket növelő gazdaságpolitikával.

A javaslat többek között beruházott volna a humántőkébe, a zöld munkahelyekbe és a megújuló energiaforrásokba, emellett pedig a társadalom sérülékeny csoportjainak (romák, idősek, inaktívak) társadalmi kirekesztését is csökkenteni kívánta.

Az áttörést a 2019-es év hozta el: a Green New Deal koncepciója bekerült az euroatlanti politikai diskurzus főáramába és az év során megkerülhetetlen programjavaslattá vált. A koncepció akkor került politikai reflektorfénybe, miután két amerikai demokrata párti politikus, Alexandria Ocasio-Cortez alsóházi képviselő és Ed Markey szenátor hivatalosan is bemutatták a zöld átállást és társadalmi igazságosságot követelő törvényjavaslatot. Ezt követően a centrumországokban számos politikai párt és klímamozgalom emelte pajzsára a koncepciót, több részletes, megvalósítható változatot is kidolgoztak.

Bár az Egyesült Államokban jelentős társadalmi támogatottsággal rendelkezik a koncepció és Európában is egyre elterjedtebb a gondolat, a legtöbb országban egyelőre csak vágyálom a Green New Deal bevezetése. Ám annak ellenére, hogy nemzeti szinten megvalósult programról nem beszélhetünk, az Európai Bizottság mégis kiadott egy úgynevezett Európai Zöld Megállapodást (European Green Deal). A javaslatcsomag célja, hogy olyan módon alakítsa át az Unió gazdaságát, hogy 2050-re Európa a világ első klímasemleges földrésze lehessen, illetve ezzel párhuzamosan a gazdaság és az európai polgárok jóléte is növekedjen. Kérdés, mennyire tesz e célnak eleget a program?

A Föld Barátai nemzetközi környezetvédelmi szervezet szerint a javaslat, ha meg is valósul, messze túl későn húzza be a féket a klímaapokalipszis felé robogó vonaton. A megállapítások alapján a 2030-ra kitűzött 50%-os kibocsátás-csökkentés nem elég radikális, a 2050-re kitűzött klímasemlegesség pedig már fájóan késői időpont a klímakatasztrófa elkerüléséhez. Az EU-s Green Deal változatban nincsenek biztosítékok arra, hogy a tervezet hogyan fordítaná vissza a földi ökoszisztéma egyensúlyát fenntartó biodiverzitás csökkenését, és nem elég ambiciózus a fenntartható mezőgazdaság kialakításának részletezésében. A dokumentumban továbbá nincs garantálva, hogy a zöld gazdaságra való átállásra elkülönített 100 milliárd eurót nem a fosszilis energiaipar kimentésére költenék, illetve a kibocsátás-csökkentés jórészt nem a szennyezés kiszervezéséből állna a világrendszer periférikusabb területeire.

A piaci megoldásokra bátran hagyatkozó tervezetet olvasva felmerülhet bennünk a kérdés: vajon a természetvédelem és a környezeti fenntarthatóság mennyire fér össze a folyamatos gazdasági növekedés és a tőkefelhalmozás logikájával?

Mi okozza valójában a klímaváltozást?

A bevezetőben említett kortárs klímamozgalmak egyik legfontosabb célja a figyelemfelhívás és a klímatudatosság növelése. Bár ez logikus és fontos irány, önmagában mégsem elég.

Tudjuk, hogy pl. a magyar társadalom túlnyomó többsége kiemelten fontos problémának tartja a klímaváltozást, és tisztában van annak fenyegető voltával.

Ám ennek ellenére mégis – és egyre inkább – tehetetlennek érezzük magunkat, mintha egyfajta bénultság telepedne ránk. Ezt a jelenséget egyesek klímaszorongásnak is nevezik, mivel elterjedt az a nézet, hogy az emberiségnek kollektív felelőssége van a klímaváltozásban, a legtöbben mégis eszköztelennek és tanácstalannak érzik magukat a folyamatos ökológiai válságban.

Az a gondolat, hogy a klímaváltozásért az emberiség egésze, az emberi faj a felelős, az antropocén-narratívához köthető. Ez az elképzelés úgy beszéli el az emberiség történetét, miszerint az emberi faj felemelkedése a tűzhasználat felfedezésével kezdődött, és a fosszilis gazdaság 19. századi elterjedése tette egyeduralkodó fajjá az embert a Földön (Malm & Hornborg, 2019). E narratíva képviselői amellett érvelnek, hogy már nem a holocénben, azaz a közel 12 ezer éve tartó földtörténeti korban élünk: eljött az antropocén, vagyis az ember kora. Az antropocén-narratíva szerint a homo sapiens a saját képére formálta a bolygót: elég a tengerekben úszó szemétszigetekre vagy az évmilliók óta örök fagy uralta permafroszt felolvadására gondolnunk (Malm & Hornborg, 2019).

Ha viszont valóban az emberi faj felelős a klímaváltozásért, ha valóban a természetünkből következik a környezetpusztítás, akkor nem látszik más út számunkra, mint a felperzselődő bolygó és a tömeges kipusztulás.

Ha nem tudunk cselekedni, ha nem tudjuk a társadalom valós törésvonalait és érdekellentéteit megtalálni, ha nem tudunk a közös céljaink érdekében erőforrásokat mozgósítani, akkor – ahogy ezt a kortárs klímadiskurzus kapcsán is gyakran felfedezhetjük – marad a tehetetlenség, a szimbolikus önpozicionálás és a morális ítéletek osztogatása (Gagyi, 2018). E mechanizmusok végső soron megerősítik és újratermelik azt a hiedelmet, hogy az emberi természet alantas, és közösen juttatjuk pusztulásba a saját otthonunkat (Malm & Hornborg, 2019).

Ám arra a kérdésre, hogy mi okozza a klímaváltozást, nem csak az antropocén-narratívának van válasza. Vannak, akik megkérdőjelezik azt a nézőpontot, hogy az emberi természet lenne felelős a klímaválságért (Malm & Hornborg, 2019). A kapitalocén koncepciója szerint nem az emberi faj formálta át a környezetet és engedett utat a környezetszennyezésnek, hanem egy konkrét gazdasági-társadalmi rendszer, amit kapitalizmusnak nevezünk. Ha kicsit szétszálazzuk az adatokat, rögtön feltűnhet, hogy nem minden ország és nem minden ember egyformán felelős a környezetterhelésért. Egy átlagos amerikai kb. 500-szor annyi kibocsátásért felelős, mint egy „etiópiai, csádi, afganisztáni, mali, kambodzsai vagy burundi” lakos (Malm & Hornborg, 2019: 9). De nemcsak a világrendszer centrum- és periférikus országai között vannak óriási különbségek, hanem egy-egy országon belül is óriási az eltérés pl. a szegényebb állampolgárok és a leggazdagabbak környezetterhelése között (Jorgenson et al. 2016).

Látható tehát, hogy messze nem igaz az a kijelentés, hogy minden ember hasonlóan felelős a klímaváltozásért, hiszen a kibocsátások rendkívül egyenlőtlenül oszlanak el társadalmi osztály és a világgazdaságban betöltött pozíció szerint. Ezek az egyenlőtlenségek azonban nem csupán következményei a természet kiszipolyozásának, hanem előfeltételei is (Malm & Hornborg, 2019). Ahhoz, hogy ezt az állítást megértsük, érdemes megvizsgálni azt a történelmi fordulópontot, ami az antropocén-narratíva szerint az emberiség uralkodó fajjá válását biztosította: a gőzgép elterjedésének pillanatát.

Andreas Malm elemzéséből kiderül, hogy Angliában a 19. századig a vízerőműveket egyszer csak kiszorította a gőzgép, mely végül alapja lett a következő két évszázad ipari termelésének. De miért tudta kiszorítani a gőzgép a sokkal hatékonyabb és termelékenyebb vízerőművet? Azért váltottak a gyártulajdonosok fosszilis energiára, mert így a termelést be tudták vinni a folyópartról a városba, ahol jobban tudták kontrollálni a termelést és olcsón jutottak bőséges munkaerőhöz (Szigeti, 2019).

Vagyis a klímaváltozásért felelős fosszilis gazdaság elterjedése nem szükségszerű történelmi fejlődés következménye, hanem a társadalom egy maroknyi tagjának, egészen pontosan a termelőeszközökkel rendelkező fehér brit férfiak gazdasági döntésének köszönhető (Malm & Hornborg, 2019).

A nyereséges termelés kulcsa tehát a munkaerő olcsósága volt, ám a tőkés termelés nemcsak a munkaerő olcsóságára épül, hanem három másik erőforrás is az alapját képezi: az olcsó energia, az olcsó nyersanyagok és az olcsó élelmiszer (Moore, 2019). A kapitalizmus ezeket az erőforrásokat nem csak felhasználja, hanem folyamatosan olcsón is tartja őket, hiszen így maradhat nyereséges az árutermelés. Ez volt a szénre (majd a 20. században a kőolajra) való átállás mozgatórugója, és ez áll a természet áruvá tétele és a természeti erőforrások hatalmi-erőszakos kisajátítása mögött is (Moore, 2019; Szigeti, 2019).

Egy antikapitalista klímapolitika felé

A fentiekből látható, hogy valójában nem az emberi természet esendőségével vagy a homo sapiens uralkodás-vágyával áll szemben, aki a klímaváltozás ellen akar küzdeni, hanem a tőkeviszonyok globális és totális rendszerével, amiben az emberek és a természet kizsákmányolása a tőkefelhalmozásnak rendelődik alá.

Azt, hogy a kapitalizmus okozza a klímaváltozást, nem csak azért fontos kimondani, hogy azonosíthassuk a válság valódi okait, hanem mert így nyomban világossá válik, hogy igenis van tér cselekedni.

Ha a kapitalizmus uralma nem szükségszerű – hiszen kialakulása is nagyrészt esetleges volt – az azt jelenti, valószínűleg létre lehet hozni egy olyan társadalmat, ahol a tőkefelhalmozás helyett az élet újratermelése kerül középpontba, és ami az „Olcsó Természet” paradigmáját is meg tudja haladni.

Hogyan tesszük ezt, milyen klímapolitika szükséges ahhoz, hogy valóban megfékezzük az ökológiai válságot és meghaladjuk azon társadalmi viszonyokat, amelyek kialakították azt? Valószínűleg nem elég az elektromos autó (Buchal et al., 2019), mert nem kérdőjelezi meg az olcsó nyersanyag és az olcsó energia paradigmáját. Nem elég vegánná tenni az élelmiszertermelést, mert ettől még nem szűnik meg a termőföldet tönkretevő ipari mezőgazdaság. És nem elég a „zöldkapitalizmus”, mert a környezetvédelem és az ökológiai törekvések nem válhatnak a tőkefelhalmozás eszközévé (Holgersen & Malm, 2016).

A kapitalizmus alapműködéseit kell felülírni: a gazdaságot a tőkefelhalmozás helyett az alapvető társadalmi igények szolgálatába állítani, a termeléshez szükséges eszközöket közösségileg tulajdonolni és a munkafolyamatot demokratizálni (Szigeti, 2019).

Meg kell szüntetni az osztálykülönbségeket újratermelő társadalmi struktúrát és a tőkefelhalmozás nyereségességét biztosító hatalmi viszonyokat, mint például a nők alávetettségét, a faji elnyomást vagy az informális munka kizsákmányolását (Szigeti, 2019).

Emellett természetesen meg kell szüntetni a természet külsődleges, olcsón elsajátítható végtelen erőforrásként kezelését: át kell térni a nem fosszilis alapú, környezetbarát energiahasználatra és energiahatékonyságra, valamint el kell kezdeni a monokulturális ipari mezőgazdaságról egy fenntartható változatra való áttérést (Szigeti, 2019).

Egy ambiciózus Green New Deal-változat: Bernie Sanders javaslatcsomagja

Teljesen egyértelmű, hogy az EU-s Green Deal nem az ideális antikapitalista klímapolitika irányvonalait követi. És bár az amerikai kongresszusba benyújtott Green New Deal határozat-javaslat elég ambiciózus, meglehetősen kidolgozatlan és csak irányelveket tartalmaz. A tavalyi évben megélénkülő klímamozgalmak és az elnökválasztási kampány különösen megnövelte a főáramú Green New Deal-javaslatok számát, és van egy konkrét javaslatcsomag is, mely számos tekintetben túlszárnyalja a konkurenciát.

Ezt Bernie Sanders jegyzi, a demokratikus szocialista szenátor, aki 2016-ban majdnem elnyerte Hillary Clinton elől a Demokrata Párt elnökjelöltségét, és aki 2020-ban is pályázottik az elnöki székre.

Bár miután Sanders április elején bejelentette, hogy felfüggeszti elnökjelölti kampányát, így nem ő fog a demokrata előválasztás jelenlegi állása szerint nem valószínű, hogy Sanders mérkőzhet meg a klímaválságot „Kínából importált kamunak” nevező Trumppal megmérkőzni, mégis érdemes áttekinteni a javaslatát, mivel rendkívül átfogó és radikális programcsomagról beszélhetünk.

A Sanders-féle Green New Deal nem esik abba a hibába, hogy a jelenlegi szennyező fosszilis gazdaság által kedvezményezett osztályok érdekeit védje, vagy a zöldenergiára csupán a tőkefelhalmozást pörgető iparágként tekintsen. A javaslat 2030-ra az energiaszektor teljes egészét fenntarthatóra állítaná át, és 2050-re teljesen karbonsemlegessé tenné az Egyesült Államok gazdaságát – ez megfelel az IPCC (Éghajlat-változási Kormányközi Testület) által javasolt viszonylag szigorú elvárásoknak. Az ország infrastruktúrájának energiahatékonnyá tétele, a nukleáris energia kivezetése és az üvegházhatású gázokra vonatkozó szabályozás is része a csomagnak. Ám a terv ennél még tovább is megy: a megújuló energiahálózat köztulajdonban lesz – vagyis az energia nem válik teljesen áruvá, és demokratikus kontrollal elkerülhető lesz, hogy olcsó erőforrásként a tőkefelhalmozás szolgálatába állítsa (Moore, 2019).

A javaslat felismeri, hogy a távolsági kereskedelem és a közlekedés az egyik legjelentősebb szennyezési forma az Egyesült Államokban – és természetesen globálisan is. A jelenlegi közlekedési rendszer megújulókra való átállítása mellett e közpolitikai javaslatcsomag hangsúlyozza a megfizethető és kiépített tömegközlekedési infrastruktúra szükségességét is, amely elengedhetetlen részei kell, hogy legyenek a zöld átállásnak (Szigeti, 2019).

A K+F szektor, vagyis a kutatás-fejlesztéssel foglalkozó terület kérdése megkerülhetetlen a klímaváltozás szempontjából. A fenntartható jövő érdekében mindenképpen el kell kerülni, hogy a „zöld innováció” csupán a tőke nyereségességének fenntartását szolgálja (Holgersen & Malm, 2016). Emellett számba kell venni azt is, hogy a modern tudomány, a kutatás és az innováció valójában hozzásegítették a termelőeszközök tulajdonosait a „Természet” külsődlegesként kezeléséhez, felosztásához és kizsákmányolásához (Moore, 2019). A Sanders-féle javaslat az energiatárolás olcsósításába, a repülés és a hajózás karbonsemlegességébe és az újrahasznosítás felpörgetésébe fektetne be állami forrásokat.

A szocialista szenátor Green New Dealjének egyik legfontosabb programpontja az amerikai infrastruktúra (út- és vasúthálózat, hidak, gátak, köz- és magáningatlanok) zöld felújítása, mely az 1933-as New Dealhez hasonló infrastruktúra-fejlesztő munkahelyteremtő program keretében valósulna meg. Kérdés, hogy a keynesiánus ihletésű, gazdasági növekedést ösztönző terv és az így generált 20 millió jó vásárlóerejű munkahely mennyire pörgetné fel azt a gazdaságot, melynek növekedése alapvetően a munkaerő és a természet kizsákmányolására épül, illetve hasonló lépésekkel mennyire tudná letéríteni erről az útról (Szigeti, 2019).

A Green New Deal e verziója nemcsak támogatja az amerikai természetvédelmi területek ökológiai fejlesztését, hanem ki is jelenti, hogy a környezetvédelmi közterületeket tilos privatizálni.

A javaslatcsomag ökológiai és organikus mezőgazdálkodást javasol a nagyvállalati földművelés helyett, egyúttal családi, kisközösségi és szövetkezeti kézbe adná a termőföldeket. Ez pedig jó lépés lehet, ha az élelmiszertermelést ki kívánjuk vonni a globális tőkeáramlás alól (Moore, 2014).

Megmenthet-e minket a Green New Deal?

A javaslat legnagyobb erőssége, hogy a zöld átállás kérdésében nem áll meg a „gazdaságélénkítés” és a „beruházásösztönzés” jelszavaknál, hanem továbbmegy, és valódi fenntarthatósági fordulatot, illetve a tőkelogikán részben túlmutató gazdasági rendszert ígér.

A közpolitikai javaslatcsomagban külön fejezet szól a dolgozók védelméről, jogairól és jólétéről, sőt, minden egyes intézkedésnél szempont a dolgozók érdekeinek figyelembevétele, illetve rendkívül gyakran merül fel a gazdaság feletti demokratikus kontroll és a szövetkezeti formák terjesztése is.

Jellemző a tervezetre, hogy kézzelfogható kapitalizmuskritikával él: a dokumentum át van itatva a természet és a dolgozók kizsákmányolásának tematizálásával és ellenzésével. Ugyanígy erénye a szövegnek, hogy figyelmet fordít azokra a hatalmi-uralmi viszonyokra, amik összefonódnak a tőkefelhalmozással: így a nemi, a faji és az országon belüli regionális társadalmi egyenlőtlenségekre (Szigeti, 2019).

Lehet bármilyen progresszív és átfogó egy amerikai klímajavaslat, tény, hogy az Egyesült Államok köztudottan csak kisebb részét teszi ki a globális kibocsátásnak.

Ha nem születik világméretű összefogás a klímaváltozás ellen, ez az erőfeszítés édeskevés lesz a globális porondon.

Szerencsére a Sanders-féle Green New Deal hangsúlyt fektet a nemzetközi klímaügyi együttműködés erősítésére. Míg az EU-s Green Dealtől nem nagyon várhatunk ilyesmit, addig az amerikai Green New Deal-tervezet a Globális Dél országainak intenzív pénzügyi támogatását is tervezi klímacéljaik elérésében, miközben otthon jócskán visszafogná a hadiipari komplexumot – ami így együtt egy egészen reménykeltő antiimperialista kezdeményezésnek mondható.

A Bernie Sanders-féle Green New Deal figyelemreméltó válasz az ökológiai válság által támasztott kihívásra.

E közpolitikai csomaggal bekerült a főáramba egy olyan politikai javaslat, mely átfogó és radikális alternatívát nyújt a klímaválságra és a kapitalizmusra, és ez mindenképpen bizakodásra ad okot.

A cikk eredetileg az Új Egyenlőségen jelent meg.