A kapitalizmust újra kell formálni – olvashattuk a radikalizmussal semmi szín alatt nem vádolható Financial Times-ban, még jóval a jelenlegi járvány kitörése előtt. A kapitalizmus az ebek harmincadjára jutott, olvassuk ugyanitt, „manipulatív” tartalmakkal telített, fényévnyire eltávolodott az érdemalapú liberalizmus eszményképétől, erőviszonyai szisztematikusan gerjesztenek alantas késztetéseket, éltető eszméje pedig összeroppant.

Még olyan értelmezők is akadnak, akik úgy gondolják, hogy a végbement torzulás olyan méretű, hogy kérdésessé vált, egyáltalán kapitalizmusban élünk-e. Mindenesetre, az a meggyőződés jut érvényre, hogy a kialakult helyzeten már nem tudjuk könnyedén túltenni magunkat, a réseket nem lehet játszi könnyedséggel betömni – mérhetetlenül többre van szükség.

Már régóta ilyen és hasonló gondolatmenetekkel találkozhat az olvasó, és nemcsak az amúgy alkalmasint keynesiánus jelentéseket görgető Financial Times-ban, hanem másutt is. Tartós nyugtalanság hat át megannyi értelmezőt, akik szeretnének új életet lehelni az állítólagosan dekadenciával terhelt kapitalizmusba. Kétségtelen, mondják, hogy a kapitalizmus működik, masinériája továbbra is ontja magából a friss árukat, de a hanyatlás mélyebben rejlik, és ez valójában megfosztja a tőkés világot legitimációs alapjától, valamint eszmei horizontjától.

És alig akad valaki, aki a tisztelet hangján beszélne a kapitalizmusról; a cinizmus a mértékadó, amely tudni véli, hogy a „leleplezett”, „átlátott” és demisztifikált kapitalizmus cáfolja a szabadságot és az egyenlőséget, hogy nem létezhet ismételt erőszak nélkül – mégis a „realizmus” nevében szentesíti a megfellebbezhetetlen kapitalizmust, mint egyetlen valóságalappal bíró világállapotot.

Mármost, a feljebbi lamentációk, amelyek mérsékelt profitot, zsugorított pénzügyi szférát, megszelídített egyenlőtlenségeket, kedélyes, emberarcú és cinizmusmentes kapitalizmust óhajtanak, még véletlenül sem ragadják meg a tőkés rend szerkezeti meghatározottságait. Nem ezekből az eszmefuttatásokból fogjuk megtanulni, hogyan szervezi át a tőke a saját arcához a világot. Nem tőlük sajátítható el a tudás arról, hogy a tőke hogyan képes mértékeket felállítani saját maga számára. A tőkés világ bírálója ugyanis, a jelenlegi világot szemügyre véve, egyáltalán nem észlel semmilyen deformációt, ellenkezőleg, úgy gondolja, hogy

a szükségszerűség övezi azt, ami történik.

Mégis, a sokasodó kommentárok hírt adnak arról a fodrozódó nyugtalanságról, amely keveredik a „nem létezik másik lehetőség, csak a kapitalizmus” érzületével.

Ugyanis egyszerre van itt jelen az a érzés, hogy a kapitalizmus dicsfénye elszürkült, és a „nincs alternatíva” ismert thatcheri meggyőződése.

Ez a nyugtalanság valójában újra és újra felüti a fejét a be nem fejezett válság (2007) kirobbanása óta. Már-már közhelyszámba megy, hogy a kapitalizmus a válságok közvetítésével újítja fel magát, hogy képes a maga javára, önnön erősödésére fordítani a válságfolyamatokat. A válság révén a tőkés rendszer újrafogalmazza magát, és ismételten elkezdi végtelen munkáját.

Ugyanakkor az időben szétterülő válság, amely nem a robbanás képletét követi, nem múlik el, hanem metasztázisok, szövődmények révén mindenütt gyökeret ver. Pontosan ez a fejlemény jellemzi a mai helyzetet: mindenki a következő válságot várja, miközben az előző sem érkezett el a végpontjához.

Vagyis egy intervallumszerű helyzetben egybetömörülnek a válság és a nem-válság folyamatai, a válság pedig normalizálódik. Idevág, hogy megannyi értelmező, borúlátó módon, a rövid távon túlmutató makacs tendenciát rögzíti: eszerint a kapitalizmust hosszú távú stagnáció sújtja, márpedig ez súlyos tény, hiszen a növekedés a tőkés világ reprodukciójának elengedhetetlen hajtóereje.

Ráadásul, az utóbbi időben különféle értelmezők előrelátó módon arra figyelmeztetnek, hogy (különösen a középszintű) korporációk adósságkerete folytonosan duzzad, felelevenítve a 2007-hez kapcsolható, az akkori buborékok felfújódásának emlékét (mellesleg: tavaly a globális adósság 325%-a volt a GDP-nek, ez jól mutatja az exponenciálisan növekvő adóssághalmazt). Nem merítettem ki a válságjelek gyülemlését, csupán felvillantottam néhányat, amelyek magyarázzák az aggodalmak szaporodását.

Mindezt ma két jelenség színezi.

Először is,

az elmúlt évtized fontos történeteit nem a harmónia, hanem az ellenállás formakeresése írta:

a spanyol indignadosoktól a francia sárga mellényesekig feszül az ív, hogy most csak a legismertebbeket említsem. Ugyanis világosan le kell szögezni, hogy a lázadás/ellenállás mozaikja elképesztően gazdag volt^[1] magában foglalva nemcsak a neoliberalizált nyugdíjrendszerrel (contra Macron), vagy az erőltetett takarékossággal (contra EU) szembeni élénk ellenkezést, hanem az affirmatív politika aspektusait, így a szolidaritásra alapuló gazdálkodás különféle alakzatait is.

És ezek nem elvont lázadozások voltak. Vagyis olyan kísérletezésekről is számot adhatunk, amelyek alternatívaszámba mentek. A nyugtalanság hullámzása, az ellenállás érvényesítése együtt létezett az elmúlt évtized tekintélyelvű uralmi módozataival, az autoritárius neoliberalizmus különféle fajtáival, és egyúttal alkalmazkodott a tőkés gazdaság dinamikájához, például a logisztika térhódításához.

Újfajta stratégiák és taktikák rajzolódtak ki így, bizonyítva, hogy a híresztelésekkel szemben nem az apátia és a végzetes lankadtság jutott uralomra.

Márpedig, a válság a forradalom előcsarnoka, hangoztatták egykoron Marx és Engels; voltaképpen mindig a válságtapasztalathoz kötötték a forradalom kibontakozását. Állításaik a válság és az ellenállás viszonylata kapcsán minden bizonnyal finomításra szorulnak^[2], de az bizonyos, hogy olyan ellenállási potenciálok halmozódtak fel az elmúlt időközben, amelyek ismételten átlyuggathatják a poszt-Covid-kapitalizmus erődítményét. Ez nem azt jelenti, hogy minden kérdőjel nélkül magasztalni kívánom az ellenállás kibontott módozatait, minthogy sokszor hiányzott a tisztánlátás, de azt minden kétséget kizáróan mondhatom, hogy

azt a földet, amelyet a 2007-ben kitörő válság következményei barázdálnak, nem sikerült simára boronálni.

Másodszor, a jelenségek jelenségét kell tárgyalnunk, a tomboló koronavírust, amely persze összekuszálja a szálakat, sőt megrendítve az egzisztenciális talapzatunkat, arra kényszerít, hogy megsebzetten újragondoljuk a természet és társadalom viszonylatait.

Nem vitás, hogy a szituáció nemcsak az ismereteinkhez kapcsolódó, hanem az egzisztenciát körbefogó bizonytalanságot teremt, amely nem utolsósorban a test háztartására irányul. Ugyanakkor érdemes néhány pillanat erejéig, akár többfelé irányuló, cikázó mozgással felmérni, hogy a koronavírus jelensége hogyan illeszkedik bele egy már létező társadalmi jelentéshalmazba, és milyen kapcsokra derít fényt a járvány és az önértelmezés képzetei között.

A járvány mint váratlan és elháríthatatlan jelenség?

Ám mindenekelőtt tegyük fel a kérdést: nem futószalagon gyártotta-e Hollywood a járványokkal teletűzdelt, esztétizált, apokaliptikus jellegű katasztrófafilmeket, gazdálkodva a félelemmel? És több mint tünet, hogy e filmekben mindig az „után” volt a legfontosabb, mint afféle ideológiai előrejelző és útmutató: eszerint az elkövetkező katasztrófa utáni újrakezdés ugyanoda fog juttatni bennünket, ahol jelenleg vagyunk, értsd a kapitalizmushoz?

Vagyis, az ideologéma üzenete szerint egy esetleges katasztrófa romjain újra a jelenlegi világállapot tartozékai csíráznak majd, a járvány pedig csak kerülőút a diadalmas újrakezdéshez.^[3]

Következésképpen: nem mindig is erre, mármint a járvány utáni állapotra, készítettek fel bennünket? Nem erre kondicionált bennünket az uralkodó tömegkultúra?

Aztán, ha figyelmesen olvassuk, mondjuk, a sok mondanivalóval rendelkező Rob Wallace biológust, akkor gyorsan arra a megállapításra jutunk, hogy a szóhasználat, amely „sokkról” értekezik a járvány kapcsán, merőben félrevezető: a „sokk” valamilyen külsődleges jelenség, amely kívülről csap be a házba és kiszívja erőinket.

De ha így gondolkodunk, akkor lényeges dimenziókat mellőzünk:

a föld kíméletlen alávetése és kisajátítása („landgrabbing”), amely olyannyira meghatározta a későkapitalizmus dinamikáját, valamint a mezőgazdaságnak a tőkés logika szolgálatába való állítása, szabadjára engedte a látensen létező patogéneket. Mindez párban járt a tőkés minták szerint alakuló urbanizációval, ami a tőke és az agrikultúra „démonikus” ötvözetéhez vezetett.

Egyszóval, az „emberi természeti lény” hozzájárult saját vesszőfutásához.

Továbbá, a járvány sok mindent feltár, arra is erős fény vetve, ami korábban esetleg homályban maradt: például Boris Johnson (kezdeti) tapogatózó, malthusiánus elemekkel átitatott járványpolitikáját ad absurdum gondolta végig Jeremy Warner, a Telegraph újságírója: úgy spekulált, hogy a koronavírus hosszú távon jótékony hatás fejt ki a gazdaságra mert kiselejtezi („culling”)^[4] az államtól függő embereket.

Értsd: végre-valahára felszámolja azt, ami még megmaradt a szétroncsolt jóléti államból, és

előáll a színtiszta, háborítatlan kapitalizmus.

Ez a jóléti állam kiiktatásának malthusiánus fantáziája. Larry Kudlow, a Fehér Ház tanácsadója, aki nem átallja azt sugallni, hogy a gazdagoknak még gazdagabbakká kellene válniuk, arra biztatja a befektetőket, hogy játsszanak rá a járvány idején erősödő félelmekre akár ragadozó-gesztusokkal is – elvégre nincs jobb gyúanyag a félelemnél.

Aztán, értelmezést igényel az Európai Unió bizonytalankodó-tehetetlenkedő magatartása is, amely képtelen felemelkedni a veszélyterhes helyzet színvonalára. Ám a kialakult konstellációt aligha magyarázza a sűrűn ismételt szólam, miszerint a szituáció fényesen és végérvényesen bizonyítja a nemzetállami logika végső diadalát a valósággal dacoló nemzetfeletti konstrukciók felett.

Itt nem erről van szó: az, hogy az EU alkalomadtán megfeneklett a járvány szikláin, inkább abból hüvelyezhető ki, hogy túlontúl sikeresen kilúgozta magából egykori irányelvét, a „szociális Európát”; a legalább 2005 óta büszkén hangoztatott, egykori „jelzet” mintha eltűnt volna a szótárából, vagy háttérbe szorult. Nem véletlenül.

És egy olyan EU, amely a peremre szorította a szociális elkötelezettséget, a szolidaritásnak sem képes erőforrásokat biztosítani járvány idején: a szétfoszladozó európai szolidaritást érzékelő-tárggyá tevő, a kínaiktól és kubaiaktól mégiscsak segítséget kapó olaszok ezt keservesen megtapasztalták.

Más szavakkal, ami krónikus gyengeséget mutat, az a tőkés alapokon nyugvó európai nemzetköziség, és nem más. A tőke logikája és a „szociális” törődés között ellentmondás húzódik, ez tetőzött most.

Összegezve: a világszintű epidémia valóban megváltozott hangsúlyokat kölcsönöz megannyi vonatkozásnak. De csak úgy jelent törésvonalat, hogy jelenségrendszerébe egyúttal belefolynak a már korábban létező tendenciák jelentései is. Ha a jelent a későkapitalizmus ölében érvényesülő neoliberalizált egészségügy botorkálása, csődje jellemzi, akkor mindebbe belejátszanak másfajta, így gazdasági válságformák is.

És szögezzük le: nem az epidémia a válság oka, hanem csak különös természeti-társadalmi feltétele.

Ezek után önként adódik a kérdés: mi áll a rendelkezésünkre a járvány utáni korszak vonatkozásában? Mi az, ami egyáltalán a mából születhet? Mi az, ami meghatározhatja a közeljövő frontvonalait?

Öt egymást keresztező, jövőt szabó tendenciát hozok szóba,

mindenütt rövidítek és egyszerűsítek.

1) Természetesen a status quo újramontírozási lehetőségeit kell figyelembe vennünk, amelyet a közismert logika vezérel, miszerint változtassunk a dolgokon, hogy ugyanazok maradjanak. Átmenteni a járványon a már kipróbált logikát, ez itt a jelszó.

Tegyük fel az egyszerűség kedvéért, hogy a kapitalizmust az utóbbi évtizedben a „progresszív” neoliberalizmustól a „reakciós” neoliberalizmushoz való elmozdulás jellemezte. Képletesen szólva: egy olyan ív feszül itt, amely a Clinton házaspártól a jelenleg is regnáló, narcisztikus vonásokkal karakterizálható, amerikai elnök politikájához vezet. Az előzőt a neoliberalizmus plusz multikulturalizmus, az utóbbit a neoliberalizmus mínusz multikulturalizmus jellemzi. Ezen minták vélhetően nem vegytiszta formában jelentkeznek, hanem egyfajta oszcilláció megy végbe a két lehetőség között.

Ha az imént említett, utóbbi tendencia jut érvényre, akkor marad a kései kapitalizmus ritmikájához hozzáigazított, könnyen fogyasztható neokonzervativizmus, amelynek vajmi kevés köze van az egykori konzervativizmusnak a kapitalizmust kritikusan méregető magatartásához. Ismét csak képletesen szólva: Clarendon gróf, vagy Coleridge helyett Steve Bannon és a híg levű alt-right mint agresszív kulturális ideológia. És marad a perszonalizált, gondolattalan politika, amely a politikát nem eszmék, hanem mediatizált személyek összecsapásának tekinti.

2) Az EU ügyintézői, stratégái előhúzhatják a Wolfgang Schäuble beszédeiben újra és újra hangoztatott ordoliberalizmust, amelyet maga Angela Merkel 2017-ben Freiburgban a mindenkori felelősségteljes német politika kvintesszenciájának kiáltott ki. Figyelembe véve a német manőverezési teret Európában, amely a gazdaság lankadása után sem csökkent számottevően, ezen megnyilvánulásokkal számolni kell.

A lutheránus gyökerekkel bíró ordoliberalizmus, amelynek képviselői a II. világháború után léptek bele a (nyugat-)német politika kereteibe, erőteljesen befolyásolta az alakuló Európai Unió önértelmezését, különösen a jog és a gazdaság viszonylatának taglalását. Voltaképpen az ordoliberalizmus ideológiai készlete ott boltozódik az európai konstrukciók fölött, nélküle az EU nem érthető.

A konzervatív színezetű rend-fogalmat és a liberális piacértelmezést ötvöző ordoliberalizmus aztán a 2007 utáni időszakban különösen középpontba került, még az amerikaiak is serényen értelmezgették: igaz, a német tolmácsolók naphosszat vitatkoztak a kérdésen, hogy a hegemonikus szerepbe került német politika mennyire hűen követte az ordoliberalizmus programját, de ez most részletkérdés. Jellegzetes, hogy 2015-ben a görögök megfegyelmezésben szerepet játszó Schäuble mindig a fegyelmet sugalló és válságoldó ordoliberalizmus katekizmusát tekintette vonatkoztatási pontnak.

Akkor a nádpálcás komisszár szerepét játszó Európai Bizottság a takarékosság normáit erőltette az állítólagos nemtörődömséggel és pazarlással szemben: minden bizonnyal ez a módozat a járvány esetleges lecsengése után, amikor a kiesett jövedelmek, és az elveszített munkahelyek okán felszínre jutó gigantikus negatív következményeket kell kompenzálni, nem lesz működőképes.

Ám az újraindított piac fölött megfeszített módon gyámkodó, azt mederbe terelő állam ordoliberális-európai-német gondolata (esetleg Macron új-neoliberális agresszivitásával karöltve), vagy ennek származéka komoly szerepet játszhat majd.

Az ordoliberalizmus amúgy bármikor érveket szállíthat a „tömegek” úgymond vészjósló diadalával szemben – ez nyilván csak eufemisztikus megfogalmazása a demokrácia feletti uralom igényének, amely valószínűsíthető a poszt-korona állapotban is.

3) Fel lehet melegíteni egy régi gondolatot a XX. század hetvenes és nyolcvanas éveiből, amely a „szervezett kapitalizmust” helyezte előtérbe. Az érvelés szerint a liberális kapitalizmus megroggyant, a tőkés világ egyre inkább elszakad a liberális talajtól, a kormányrudat most az állam veszi át, irányítván a kapitalizmus legfontosabb meneteit – ahogy ezt a Brexithez kapcsolható események is példásan tanúsítják. Mindez a végletekig elhalványítja a hagyományos bal/jobb kontrasztot, és helyébe a globalitásban érdekelt kozmopolitizmus és a nemzeti szervezettségbe kapaszkodó kommunitarizmus ellentétét állítja. A liberális kapitalizmus megmentésén munkálkodók gondolatainak hátterében gyakran előfordul a kérdéskör.

Ezen eszmefuttatás erőssége, hogy magabiztosan utalhat a járvány utáni elképzelt állapotra, amelynek, mint ahogy a történelmi válsághelyzetek tanítják, várható részeleme az etatizált állami tevékenység folytatása lesz (egyelőre persze még azt sem tudjuk, hogy mit jelent az, hogy a járvány „után”; vajon egy újabb töréspontot, vagy egy elhúzódó állapotot).

Ma még a (neo)liberalizmus helytartója, a The Economist is a „nagy állam” elkerülhetetlenségéről értekezik. Ugyanakkor, a kapitalizmus szerkezeti meghatározottságait szem előtt tartó értelmező tetten éri a „szervezett kapitalizmus” gondolatköreinek gyengeségeit.

Először is számára hamis alternatívát jelent a kozmopolitizmus versus kommunitarizmus ellentétpár. Másodszor, a kapitalizmus sohasem nélkülözte a „szervezettség” formáit, legfeljebb fokozati különbségről lehet beszélni az idők folyamán. Létezett-e kapitalizmus valaha a szervezettség mintapéldáját jelentő korporációk nélkül (lásd: Kelet-indiai Társaságok)? Nem éppen az effajta szervezettség formálta a kapitalizmus ösvényeit? Végül is: nem ügyködik a „szervezettség” meta-alakzata, mármint az állam, a különféle gyógymódjaival (pénzfecskendezés, stb.) a tőkés rend körül a 2007 után kibomló állapotban? Mégis, mi számíthat itt újnak?

4) Az EU felülről dirigált takarékosságpolitikájának, és egyáltalán a kortárs kapitalizmus gazdaságvezetésének ellenzői között találjuk a híres J. M. Keynes nyomdokaiban járó baloldali posztkeynesiánusok sorát. Kritikai teljesítményeik közé tartozik az EU-ba beépülő központ/perem asszimmetriájának feltérképezése, az eurozóna válságának kitartó boncolása. A termelékenységgel egybehangolt egységes európai bérpolitika, és a megerősített szakszervezetek fontosságát nyomatékosítják, valamint a pénzügyi szféra szabályozását és egyenesen egy új európai-világszintű pénzügyi rend létrehozását előlegezik.

Nagynevű elődjük, Keynes, az aggregált kereslet közgazdásza, önértelmezése szerint liberális, azaz nem-marxista szocialistának tekintette magát^[5] (noha a harmincas években a válság által sújtott kapitalizmus megmentőjeként tartják számon). Keynes, a kulturális modernizmus jelentékeny alakja is egyszersmind, aki az 1917 után kibomló korszak mértékadó és különös befolyást gyakorló értelmiségi személyisége: gondolataiban vissza is tükröződött a tendencia, hogy a munkásosztály immáron autonóm politikai egzisztenciára tett szert, ehhez igazította gazdasági gondolkodásmódját is. Utódjai most más helyzettel néznek szembe, a hagyományos munkásosztály, tudjuk, szétaprózódott.

A posztkeynesiánusok mélyre hatolnak, elgondolkodtató módon reagálnak gazdasági problémákra, és az európai és nem-európai kapitalizmus folyamatait érintő bírálatuk is roppant értékes. Ebből kifolyóan feltehetjük, hogy a liberális szocializmust megcélzó, a jelent kritikailag mérlegelő gondolataik talajra lelnek a járvány befejezése utáni állapotban is, hiszen kulcsjelentőségű lesz, hogy az elkövetkezőkben az állam milyen módon teljesíti megnövekedett feladatkörét, és hogyan szab irányt a konszolidációnak.

Ugyanakkor örökségüknek találhatók problematikus pontjai is: félretéve a tőke logikája és a jólétet előremozdító állam közötti ellentmondást a Keynes által megrajzolt úton járók túlontúl bíznak az állam válságmeghaladó erejében. Mintha a válság örvénylése nem szippantaná magába az államot is!

Aztán, helyénvaló ugyan, hogy megragadják az EU-ban rögzülő területileg kibomló aszimmetriákat, ezzel sokat mondanak: ám félreteszik a kérlelhetetlen tendenciát, hogy a területi aszimmetriák, az egyenlőtlen fejlődés a kapitalizmus elengedhetetlen részei, legfeljebb más és más szinteken termelődnek újra. Az a kritikai baloldal, amely mind a tőkével, mind az állammal szemben bírálatot kíván gyakorolni a posztkeynesiánusoktól nem kap segítséget.

5) A technológia feltartózhatatlan előrenyomulása felülírhatja a tőkés mércéket, mintegy kiszabadítva a technológiát a tőke logikájának karámjából. A baloldali moralizálás és rezignáció helyett a technológia szerepének újragondolását kell serkenteni, ez revitalizálhatja az ernyedt baloldalt, és lehetővé teheti, hogy a baloldal birtokba vegye saját sorsát.

A technológia amúgy is olyannyira átszőtte a mindennapokat, hogy célszerű a techno-szociális szituációról szót ejteni. Ez hozza majd (akár a járvány befejezése után is) a munkától való végleges megszabadulás esélyét, a munkahelyvesztés félelmének visszavonhatatlan eltűnését, a szűkösség utáni állapotot, amely a napenergia végtelenségére támaszkodva lényegtelenné teszi a környezetpusztító fosszilis erőforrásokat, és mindezzel a hatalmi erővonalak átrendeződését.

Ez röviden a létező techno-utópiák foglalata a baloldalon: ilyen gondolatok fogalmazódnak meg, mondjuk, Paul Mason poszt-kapitalista programjában vagy Aaron Bastiani „automatizált luxus-kommunizmusában”^[6] Persze a jövőt fürkésző techno-baloldal itt egy régi fonalat vesz fel, mondjuk egyes anarchista irányulások is a szűkösség utáni állapotra tekintenek, hovatovább még a nem-radikális Keynes is egy nevezetes előadásában a gazdasági kényszerek eltűnését anticipálta.

Ám mindez kommentárt igényel.

A feminizmus joggal óvatos a technológia mindenhatóságával kapcsolatban, úgy véli, hogy a reprodukció folyamatai olyan munkaformákat is igényelnek, amelyek nem fedhetők le a transzhumán, hipertechnologizált alakzatok révén.

Márpedig valószínűsíthető, hogy az ember/természet metabolizmusba burkolt reprodukció különös jelentőséget kap majd a poszt-Covid helyzetben. Aztán a techno-utópia képviselői minden korbírálat ellenére hajlamosak elfelejteni, hogy az ünnepelt digitális technológiák beleágyazódnak a tőke körforgásába, valamint hogy ellentmondások pillanthatók meg a digitális tőke és digitális munkaerő között. Ráadásul kutatások bizonyítják, hogy a tőke dinamikájába bekapcsolt fél-automatizált technológiák tetemes része a munkaerőt szorítja ki, ami közismert tendencia.

Az említett szűkösség kérdése messzemenő jelentőségű. Valójában szintúgy egy régi kérdéskör éled fel itt újra, amely egybekulcsolja a szűkösség és a bőség jelentéseit. Tudjuk, a modern irányulások egytől-egyig éppen a szűkösség meghaladását, és a bőség megvalósítását, valamint a kivetített vágyak hézagtalan realizációját ígérték: ebben osztoztak nemcsak a kapitalizmust igenlő, de az azt tagadó, meghaladni szándékozó orientációk is.

A tőkés gazdasági ésszerűség kiindulópontja szerint a szűkösség tapasztalata történelemfeletti tény, amely racionalitásra kényszeríti az embert. Ezen ideologikus naturalizációt azonban már régen bírálat alá vetették, kimutatva, hogy a szűkösség társadalmilag átszűrt tapasztalat, jelentésköteg, amely formálja az egyéni és kollektív magatartásformákat. A természeti korlátokat tanúsító ökológia problémahelyzete pedig különös élességgel világította meg a bőség/szűkösség bevett értelmezéseinek álságos voltát, így az ökológiai pesszimisták élen jártak a bőség dekonstruálásában.

Ezidőtájt a jelzett probléma taktikai és stratégiai kérdéseket is felszínre bocsájt a kapitalizmus bírálói számára. A kérdést ugyanis a Covid különösen nyomatékosítja. A járványt követő időszak gazdasági mélyrepülése, a vélhető depresszió szűkösséggel fenyeget, igaz a kapitalizmus ügyintézői idővel újabb bőséget ígérnek. A kritikai baloldalnak azonban a rövid távú kényszerek elismerése ellenére nem szabad lemondania a hosszútávú stratégiáról – ez bírálóan értékeli a kacatokat, a tőkekonform pazarlási formákat, és a kábító vágykielégítéseket tartalmazó, uralkodó bőségalakzatot, mint a kapitalizmus szálláscsinálóit. Ehelyett az elégségesség (suffitientia) jelentéseit kell latolgatnia, méghozzá túl a tőkés logikához idomuló bőségképleteken.

Végül is, a techno-utópia képviselői a gyorsított technológiai dinamika tervezésével meg akarják spórolni a politikával való számvetést. Pedig, ahogy a jelen előttünk feltáruló távlata is tanúsítja, hosszú, bizonytalan, de politikai küzdelmek várhatók. Ki fogja viselni a poszt-Covid konszolidációjának terheit? Pontosabban kik azok, akik terhelhetők? Hogyan fognak eloszlani a költségek?

Amikor ezeket a sorokat írom, az olaszországi Unione Sindacale Di Base egynapos általános sztrájkra hív fel, hangot adván mélységes elégedetlenségének a profitot előtérbe toló kormánnyal szemben; régen ezt osztályharcnak hívták. Malthusiánus fantáziák röpködése, a jóléti állam végleges letörésének óhaja – mindez ugyanide tartozik, csak más előjellel.

A járvány rendkívüli állapot, és a természeti meghatározottságokra való vonatkoztatottsága ellenére társadalmilag közvetített jelenség. Többszörösen kihívja az alkotó rombolás dicshimnuszát zengő kapitalizmust, amely hosszabb ideig azért nem tud profit nélkül létezni – kihívja azt a társadalmi rendet, amely nem vétlen a járvány elharapózásában.