2019 novemberében helyezkedtem el az önkormányzatnál referensi, azaz döntéselőkészítő pozícióban. Előtte évekig szociális munkásként tevékenykedtem, dolgoztam hajléktalanokkal, menekültekkel és romákkal is. Alapvető motivációm segíteni az embereknek, azonban a szociális szférában a „tűzoltáson” és a kríziskezelésen túl manapság sajnos nem sok lehetőség van. Gondoltam, az önkormányzatban többet tudok tenni, legalább települési (kerületi) szinten.

Teltek a hónapok, kezdtem hozzászokni az új munkakörömhöz és a hivatali rendszerhez. Az önkormányzati munka is kezdett jobban beindulni, nagyjából kialakultak a közpolitikai irányok, és elkezdtünk haladni a megvalósításuk felé. Számomra ez egy kicsit lassú folyamatnak tűnt, de a lényeg, hogy úgy éreztem, hamarosan vége ennek a kicsit bizonytalan átmeneti állapotnak, és nemsokára sínen lesz az önkormányzat és vele együtt én is.

Ekkor jött a koronavírus.

Alapvetően elmondhatom, hogy több szempontból is szerencsés helyzetben vagyok. Köztisztviselőként a munkahelyem eléggé biztosnak tűnik, páromnak is biztos értelmiségi munkája van. Anyagi helyzetünk elfogadható és a munkahelyeink is támogatóak.

A munkám megmaradt a veszélyhelyzet kihirdetése után is, azonban a tevékenységem jelentős mértékben átalakult. Jelenleg az önkormányzatokban szünetelnek a bizottsági és testületi munkák, a hivatali irodákban is főleg alapvető ügyeket intéznek. Azt a lecsökkent munkát, amit el kell végeznem, otthonról is megtehetem és ebben partner az önkormányzat is. Maradék időmben önkénteskedem.

Az utóbbi 3 hétben heti 3-4 napot önkénteskedem „házon belül”, tehát a kerületi idősellátásban segédkezem. Bevásárlás, gyógyszerkiváltás, esetenként egyéb ügyek intézése. Napi 5-7 cím, felvesszük a rendelést, adminisztráció, majd beszerzés és szállítás, végül ismét adminisztráció. Eközben pár érdeklődő szó az idősek felé és egy kis beszélgetés, sajnos többre nincs idő. Védőfelszerelésünk van, de azért óvatosan kell bánni vele. Sokat kell lépcsőzni, ez Budapest belvárosának sajátossága, de legalább a napi mozgás megvan.

Ismételten szociális munkás lettem. Ismételten krízist kell kezelnem, csak most nemcsak nekem, hanem az egész országnak. Ez egyszerre tölt el nosztalgiával és frusztrációval. Jó érzés embereknek közvetlenül segíteni, de közben más feladatok meg nem haladnak, és itt ez az átkozott bizonytalanság.

A bizonytalanság a legrosszabb. Minden nap változhat valami. Milyen lesz a járvány terjedése? Mit lép erre a kormány? Mit fog csinálni az önkormányzat és mire van kapacitásunk? Már az idősek ellátása is nagy feladat és akkor a rászorulókról és a kialakuló gazdasági válságról nem is beszéltünk. Megteszünk minden tőlünk telhetőt, de kevés az erőforrásunk, és közben arra buzdítjuk a lakosságot és az önkormányzat alkalmazottait is, hogy maradjanak otthon. Ha mindenki otthon marad, ki fog segíteni a rászorulókon? Nem könnyű kérdések ezek.

Legnagyobb félelmem, hogy ennél csak rosszabb lesz és hogy ha vége, akkor sok idő lesz, mire talpra állunk.

Abban viszont biztos vagyok, hogy talpra állunk. A kérdés az, milyenek leszünk utána? Szolidárisabbak vagy ellenségesebbek? Együttműködőbbek vagy versengőbbek? Elnyomottabbak vagy szabadabbak?

Alapvetően optimista vagyok, most is bizakodom. Az emberek segítenek egymásnak a bajban, amit jól mutat a sok különböző kezdeményezés országszerte. Én is több szervezetet támogattam az utóbbi hetekben. Az önkormányzatban is alapvetően jó a hangulat. A közösen megélt nehézségek összehozzák az embereket. A keménymag, aki még mindig bejár a hivatalba, egyre jobban ismeri egymást, és egyre jobban összekovácsolódik ez a friss, pár hónapos csapat. Az idősek, akiknek segítek, szintén nagyon hálásak, és az önkéntesek is lelkesek.

A válság alkalmat ad arra, hogy szolidárisabbak legyünk. Középosztálybeliként megtapasztalhatjuk a bizonytalanságot. Kóstolót kaphatunk a krízisből. Nem jó érzés, ugye? Gondoljunk bele, hogy sokan hazánkban „békeidőben” is ilyen élethelyzetben élnek nap mint nap. Ne feledkezzünk el róluk se most, se a válság után!