Befelé megyünk még a koronavírus járványba, egyelőre itt, Belgiumban, ahol át kell vészeljük. Élelmiszert vásárolni, bankba vagy „szabadban végzett testmozgás” céljából még ki lehet mozdulni, és az egészségügyi rendszer is állja egyelőre a sarat. De lesz ez még nehezebb, és a következő két hónapon belül érdemi javulásra aligha lehet számítani. A koronavírus-járvány egyes hatásai nem csak átmenetileg, de tartósan is át fogják alakítani az életünket, társadalmunkat – hogy milyen mértékben és milyen irányba, azt ma még lehetetlen megjósolni.

Jól látszik azonban, hogy

a koronavírus, mint egy vaku fénye rávilágít társadalmi-gazdasági rendszereink számos válságtünetére, belső feszültségére. A pandémiát lehetőségként is felfoghatjuk, hogy felismerve ezeket a visszásságokat változtatni próbáljunk, mielőtt ennél is súlyosabb bajba kerülünk. Megpróbálhatunk levonni néhány hasznos tanulságot, amelyek rendszerszintű átalakításokra ösztönözhetnek minket.

Az első ilyen tanulság az, hogy – ahogyan Jordán Ferenc hálózatkutató barátom már tavaly szeptemberben előrevetítette – a globalizációval minden feltételt megteremtettünk új kórokozók világméretű elterjedéséhez.

Lehet persze egy valóságtól elrugaszkodott álomvilágban arról értekezni, hogy a globalizációnak ehhez semmi köze, de a fizikai valóság az, hogy az áruk, járművek, emberek korábban elképzelhetetlen mértékű globális cirkulációja olyan szoros fizikai kontaktusba hozta a világ egymástól távoli pontjait, hogy az széles lehetőséget biztosít bármely új kórokozó világméretű terjedéséhez, és ennek kordában tartására még nem áll rendelkezésünkre vakcina, gyógyszer, módszertan.

A globális ökoszisztéma pusztulása is hozzájárult a pandémia kialakulásához, mivel – ahogy az MTA elemzése is rámutat: „Az emberiség lélekszámának növekedésével és a természetes élőhelyek zsugorodásával az emberre veszélyes kórokozók felbukkanásához szükséges ember-állat találkozások száma nő.”

Azaz a globalizációnak mind a kórokozó felbukkanásához, mind pedig a gyors szétterjedéséhez igencsak sok köze van. Ideológiai alapon meg lehet próbálni tagadni ezeket az egyszerű fizikai tényeket, de csak magunknak ártunk vele.

Mint ahogy az is világos, hogy ebből a szempontból, tehát a globális léptékű szociális kontaktusok számának nézőpontjából nem az ENSZ által becsült 270 millió, mozgásában amúgy a menekültügyi szabályok miatt erősen korlátozott menekült–  képviseli az elsődleges kockázatot, hanem a Turisztikai Világszervezet szerinti 2019-es 1,5 milliárd turista jelentette érintkezések.

Megint csak: a számokkal és a tényekkel lehet vitázni, csak nem segít sokat, ha a tranzitzónákban szigorítjuk tovább a feltételeket, és iráni diákokkal töltjük meg a médiát, miközben elit osztrák síparadicsomokból hordják szét a vírust Európa-szerte.

A globalizált világ ilyen kockázatokat hoz magával, annak inherens velejárója – aztán, hogy ebből mire következtetünk, mit áldozunk be miért, az már valóban lehet értékválasztás vagy politikai nézőpont kérdése. Az, hogy lehet olyan globalizációt csinálni, amelyben a tőke, az áruk, a szolgáltatások, az üzletté formált kulturális minták szabadon áramlanak, de az emberek (migránsok) és például a kórokozók maradnak a fenekükön – nos, ez az illúzió odaveszett a 2015-ös menekültválságban és a 2020-as koronavírus pandémiában.

Másodsorban: a dolgok fontosságáról is sokat megtanulunk most. Mi az, amire valóban szükségünk van? A jelek szerint a vécépapír áll a sor élén. De a viccet félretéve, a világgazdaság belassulása, a mobilitás csökkenése újraértékeltetheti velünk a fogyasztási, viselkedési mintázatainkat is. Ennek akár jótékony hatása is lehet.

Ne felejtsük, ez egy relatíve ártalmatlan járvány. Eddig nagyjából 350 000 megbetegedéssel és 15 000 halálos áldozattal járt a világban (de már ez is próbára teszi az egészségügyi rendszereink kapacitásait), és bár ez nyilvánvalóan és sajnálatos módon növekedni fog az elkövetkező hónapokban, de a másfél milliárdos Kínában például lényegében már véget is ért.

Képzeljük el, ha a klímaváltozás révén az olvadó permafrosztból kiszabaduló, sokkal durvább kórokozók idéznének elő ilyen elterjedésű járványt.

Most voltaképpen kevésbé drámai körülmények között tudjuk a társadalmi, gazdasági, egészségügyi, politikai rendszereink stressztűrő képességét tesztelni.

Szélsőséges helyzetekben mennyire leszünk képesek gyorsan és hatékonyan reagálni? Mit tudunk elvárni a társadalomtól? Mennyire rugalmas extrém helyzetekben? Persze úgy, hogy most egy átmeneti helyzetet kezelünk, a klímaváltozással pedig tartósan kell berendezkedni a rendszert kikezdő változásokra.

És olyan körülményeket képzeljünk el, amikor valóban alapvető szolgáltatások szűnnek meg vagy kerülnek veszélybe. Ivóvíz, élelmiszer-ellátás, áram, gázszolgáltatás. Ez most egy relatíve olcsó figyelemfelhívás arra, hogy mennyire sérülékenyek a társadalmi-gazdasági rendszereink, és semmi okunk nincs pökhendien vagy magabiztosan nézni a globális ökoszisztéma eróziója nyomán várható, ennél sokkal súlyosabb stresszhelyzetek elé. Sokallják a közgazdászok és/vagy politikusok a klímaváltozás elleni küzdelem költségeit, aránytalanul nagy tehernek látják a Frans Timmermans által szükségesnek tartott 1000 milliárd euró klímacselekvésre fordított befektetést a következő hét évben? Ó, tényleg? Az ENSZ becslései szerint a koronavírus járvány egyetlen év alatt okoz ekkora kárt a világgazdaságban.

Pedig ez egy relatíve ártalmatlan, „olcsó” járvány. Tényleg annyira aránytalan teher az ilyen rendszerszintű társadalmi-gazdasági stresszhelyzetek valószínűségének szignifikáns csökkentése a Párizsi Klímamegállapodásban foglalt cél, a 1,5-2 fokos átlaghőmérséklet emelkedés teljesítése révén?

Harmadsorban: ebben a helyzetben egyértelműen megnő a helyi közösségek, autonómia jelentősége. Olyan korábban zöld ügyek, mint az élelmiszer-önrendelkezés vagy az energetikai autonómia most hirtelen felértékelődnek, fősodrú témákká válnak, és biztonsági keretezésben értelmezzük őket újra.

Ha a vacsoraasztal kellékei öt kontinensről érkeznek, sokszor még a legegyszerűbb összetevők is, az bizony kockázatot hordoz, és kiszolgáltat minket a globális kereskedelemnek. Minél alapvetőbb fogyasztási javak érkeznek minél messzebbről, annál inkább.

Jelenleg úgy áll a dolog, hogy miközben – megint csak az MTA szerint – „A világ legtávolabbi pontjait összekötő gazdasági kapcsolatok megszakadása beláthatatlan következményekhez, akár a civilizáció összeomlásához is vezethet”, addig épp ezek a kapcsolatok segítik elő hatékonyan a fertőzés szétterjedését. Jelenleg kétséges, hogy meddig tudjuk működtetni ilyen kereskedelmi kapcsolatokra építve a társadalmainkat.

Elemi erővel tör fel a vita arról is, hogy milyen rendszerek hatékonyabbak egy ilyen krízishelyzet kezelésében. Népszerű vélemény, hogy a központosított, autokratikus rezsimek eredményesebben tudnak szembeszállni a koronavírussal. Én óva intenék az ilyesfajta következtetésektől.

Ha a súlyosabb koronavírus járvánnyal szembenéző országokat vesszük górcső alá, és azt nézzük, mennyire sikeres a fellépésük, akkor egyelőre – és tegyük hozzá, messze még a járvány vége! – a relatíve sikeres és a látványos nehézségekkel küzdő országok között is találunk demokráciákat éppúgy, mint autokratikus rezsimeket. A példaszerű védekezés mintaországai – pl. Japán, Dél-Korea, de az eddigi korai szakaszban Németország is nagyon alacsony halálozási mutatókkal rendelkezik – történetesen épp demokráciák. A legkatasztrofálisabb helyzet pedig egy tankönyvi vallási autokráciában, Iránban alakult ki.

De közben kiemelkedően jó eredményeket ért el az erősen központosított demokráciát felmutató Szingapúr, viszont nagyon súlyossá vált a helyzet Olaszországban és Spanyolországban is. Fogalmunk sincs mi a helyzet Oroszországban – már persze leszámítva azt a helyzetet, ha elhisszük a példátlanul alacsony hivatalos adatokat.

A kínai diktatúra pozitív és negatív példát is mutatott. A korai szakaszban a diktatúrákra jellemző összes hibát elkövették (információk elhallgatása és az informátorok – köztük az elsőként figyelmeztető orvos – elhallgattatása, a tények tagadása, kozmetikázott adatok, helyi szintű félelem a döntésektől, illetve a valóság kommunikációjától), hogy aztán a későbbiekben nagyon határozott lépések történjenek a járvány sikeres visszaszorítására. A koronavírus járvány nem dönti el a demokrácia kontra autokrácia vitát.

Érdekesebb kérdés a járvány hatásainak társadalmi szétterülése. Hogy a szegényebb, rosszabb egészségi állapotú, az USA-ban 50 milliós nagyságrendben egészségbiztosítás nélküli társadalmi rétegek számára maga a betegség is nagyobb kockázatot jelent, az valószínűsíthető.

Azt is látnunk kell viszont, hogy sok országban masszívan alulfizetett és alulfinanszírozott rendszerekre nehezedik a járvány és a válsághelyzet kezelése: egészségügyi dolgozókra, bolti eladókra, a szociális ellátórendszer működtetőire. Ezeken a kivéreztetett ágazatokon, anyagilag kiszolgáltatott embereken múlik a sorsunk, ez egy nagy tanulság.

Kérdés, hogy ezt a kényelmetlen következtetést levonjuk-e, vagy marad minden a régiben?

A magyar kormány néhány, fideszes léptékkel mérve is különösen tenyérbemászó képviselőjének pökhendiskedése az Orvosi Kamarával vagy a pedagógusokkal nem a helyzet megértéséről tanúskodik, hanem arról, hogy a Habony-művek logikáján kívülre az elméjük nem képes tovább terjeszkedni.

Pedig jelenleg annak vagyunk szemtanúi, hogy a közszolgáltatások jelentősége világszerte nyilvánvalóvá válik, a válsághelyzetben végül is mindenhol az állam (és az önkormányzatok) által fenntartott közszolgáltató rendszerektől várják a megoldást.

Ironikus, hogy az egészségügyhöz való méltányosabb hozzáférést a programja középpontjába állító Bernie Sanders néhány héttel azelőtt látszik elbukni a demokrata előválasztást, hogy élesben tesztelnék, a hiányos amerikai egészségbiztosítási rendszer hogyan tud megbirkózni egy olyan epidémiával, amiben a minimális ellátásra jogosultak várhatóan súlyos helyzete nem csak őket sújtja, de közvetlen kockázatot jelent a jómódúakra is. (Ha ugyan lesz egyáltalán az idén elnökválasztás, mert a Trump-féle vezetők a válsághelyzeteket mindig hajlamosak a demokrácia korlátozására kihasználni.)

Fontos kérdés az is, hogy a járvány gazdasági következményei, illetve a gazdasági mentőintézkedések miként érik el a társadalom különböző csoportjait? A gazdaság ledermedése nagyobb mértékben sújtja a tartalékokkal nem rendelkező, és nagy arányban a most leállt szektorokban dolgozó prekárius, alsó jövedelmi tizedekbe tartozó munkavállalókat, ez nem kérdés. A gazdasági visszaesést ellensúlyozó intézkedések azonban többnyire nem őket célozzák.

A magyar kormány által bejelentett könnyítések, intézkedések is elég vegyes képet mutatnak ebből a szempontból, és ahogy Komkoly Thege Júlia rámutat, a hiteltörlesztési moratórium, a szerencsejáték, a filmipar, a turisztikai ágazat célzott megsegítése, a taxis adómentesség, a járulékok csökkentése elsősorban a középosztálytól felfelé nyújt segítséget. Az eddig is hitelképtelen, minimálbéres, reménytelen helyzetben élő milliókhoz ebből aránylag kevés szivároghat le.

Érdemes visszatekinteni a 2007-2008-as pénzügyi válság kezelésére: a néhány év alatt válságkezelés címszóval elégetett felfoghatatlan mennyiségű pénz java a pénzügyi szektorban, a nagyvállalatoknál, az eliteknél és a (felső) középosztálynál landolt, megnövelve a meglévő jövedelmi különbségeket.

Ebben semmi meglepő nincs, a válságok természetszerűleg mindig a kiszolgáltatottabbakat, a szegényebbeket sújtják jobban. Éppen ezért kulcsfontosságú, hogy a válságkezelés hangsúlyosan őket célozza, mert sokkal kevésbé rugalmasak és ellenállóak a válság hatásaival szemben, és rájuk szabott segítségnyújtás nélkül a lecsúszásuk elkerülhetetlen.

A koronavírus tehát próbára fogja tenni a szociális kohéziót éppúgy, mint a nemzetközi szolidaritást: közösen, vagy egymás ellen játszunk? Donald Trump például a hírek szerint kizárólagosságot próbált szerezni Amerika számára egy, részben német közpénzekből finanszírozott kutatás eredményeként fejlesztett vakcinára. Majd gondosan kínai vírusként kezdte emlegetni a kórokozót, hogy a pandémiát a nemzetközi feszültség fokozására használja fel. Ez már nem szimplán a multipoláris, a nemzetközi jog uralmán alapú világrend feladása, amihez már hozzászoktunk. Ez egyszerű rablólovag-mentalitás: minél rosszabb másoknak, annál jobb nekem.

És lássuk be, az EU sem teljesít túl jól a koronavírus kapcsán. A járvány kezelésében a tagállami intézkedések dominálnak, alapvetően két okból. Az egyik a bezárkózás, a nemzetállami határok mögé való visszahúzódás a nemzetközi szociális kontaktusok csökkentése céljából.(Persze itt joggal merül fel, hogy tulajdonképpen ebből a szempontból a 80 milliós Németország és a 400 ezres Málta bezárkózása mennyire hasonlítható össze?) A másik ok igencsak prózai: az Unió hatáskörének hiánya. Az egészségügy az alapszerződések szerint szinte teljes egészében tagállami hatáskör.

Az EU egyszerűen nincs felhatalmazva, hogy közös, európai egészségügyi intézkedéseket hozzon. Így azt csinálja, amire lehetősége van: gazdaságvédő csomagokat ajánlgat. Ezzel csak

részben az a baj, hogy a javasolt intézkedésekkel kapcsolatban jogos az aggodalom, hogy hatásaik éppúgy aránytalanul fognak szétterülni a társadalomban, mint a magyar kormány lépései esetében, illetve hogy a kormányoknál hagyott, vagy oda irányított pénzek éppolyan korrupt csatornákon fognak szétáramlani, mint az eddigi EU-s finanszírozás.

De ezen túl megerősíti azt a meggyőződést is, hogy az Európai Unió egy gazdasági célú projekt, azon túli problémák kezelésére nem sokat ér. Ebből kétféle következtetés származhat: megerősítjük az EU-t, és hatásköröket biztosítunk neki olyan területeken, ahol összehangolt, európai cselekvésre volna szükség, vagy elengedjük azt az ábrándot, hogy az egységes piac projektjén kívül másra jó lenne. Azaz visszalépünk az évtizedes brit „egységes piac, és nem több”, illetve az orbáni „nemzetállamok Európája” koncepció irányába.

Van tehát bőven tanulság, amin érdemes rágódni, de a legfontosabb talán mégis a sebesség, amivel keresztülrohantak ezek a változások a világon. Néhány hete a koronavírus valami távoli, kínai ügy volt, most itt ülünk egy brüsszeli lakásban, és kvázi kijárási tilalom van egy sor EU-s tagállamban.

Amit amúgy túl későn, és túl kevéssé vettek sokan komolyan, és sok helyen elég jelentős csúszással vezették be, és kényszerítették ki a szükséges intézkedéseket, amikor már nem tudták kézben tartani a fertőzés terjedését. A klímaváltozás, az ökológiai válság hatásai is váratlanul gyorsan szakadhatnak a nyakunkba, is mire mindenki belátja végre, hogy cselekednünk kell, már késő lesz.