Bár az ellenzéki összefogáson belüli erősebb intézményes pozícióinak köszönhetően a látványos polgármesteri győzelmek még feledtetni tudták a megyei listás eredmények történelmi mélypontját október 13-án, a Magyar Szocialista Párt önkormányzati választások óta bejárt útja könnyen leírható egy szóval: vérveszteség.

A pártja által cserben hagyott Botka Lászlótól, a nem világos, hogy mivel fedezett „újbaloldali” ambíciókkal fellépő Szanyi Tiboron át a DK-ban feltehetően több politikai vitalitást meglátó Szaniszló-Kiss párosig, több prominens szereplő kilépése is újabb lendületet adott az MSZP elkerülhetetlen haláláról szóló diskurzusoknak.

Hibát követ el, aki lebecsüli az MSZP-t – reagált minderre Tóth Bertalan pártelnök, miközben épp egy villám-országjárás konklúzióit ismertette. Az országjárás, amely a tömörülés március 14-i tisztújító kongresszusának felvezetője, kiegészült egy másik előkészítő munkával is: egy új politikai-ideológiai stratégia kidolgozásával.

A párton belül két ilyen stratégiai vitaanyag is készült az elmúlt időszakban, az egyik a jelenlegi pártvezetés manifesztójaként, a másik pedig a párton belüli Baloldali Tömörülés nevében.

Az elmúlt években csak az MSZP háza tájáról már több hasonló programadó dokumentummal találkozhattunk, de úgy általánosságban is jellemző a magyar ellenzéki politizálásra az ilyen típusú anyagok iránti szimpátia. Az ige erejével való teremtésnek igenis megvan a helye 21. századi poszt-truth politikában, de az elmúlt évek azért azt is megmondták, egyedül a mondatok erejével egész világokat megváltani nem fog egyetlen politikai szereplő sem.

Az anyagokat átolvasva az ember túl sok kivetnivalót nem talál: egyes értékvállalásokkal vagy szakpolitikai javaslatokkal persze lehet személyes szimpátiát vállalni, vagy épp egyet nem érteni, de a bennük lévő tényállítások, diagnózisok és elemzések teljesen helytállónak tűnnek.

Persze, ha az ember politikai publicisztikát akar olvasni.

Ha stratégiát, akkor már nagyobb bajban van.

De még egy pillanatig maradjunk a publicisztika részénél. A Közös Jövőnkért, Magyarországért! névre hallgató, a pártvezetés által magáénak vallott vitairat felvázolja a kortárs világunk nagy problémahalmazait, a társadalmak széttöredezettségétől, a növekvő egyenlőtlenségeken, illetve a közszolgáltatások leépülésén át, a közteherviselés összeomlásáig és a klímaválságig.

Ennek fényében a dokumentum egy „modern, zöld értékekre is építő szociáldemokrata ideológia” intézményesítését javasolja az MSZP számára, illetve szakítást a „neoliberális gazdasági elveket elfogadó, az elitek érdekeit képviselő, Európa szerte válságba került úgynevezett harmadik utas szociáldemokrata politikával”.

A Baloldali Tömörülés Demokratikus Szocializmust! című kiáltványa mindezeknél sokkal sarkosabban és fókuszáltabban beszél a magyar valóságról, felvillantva a posztszocialista évtizedek társadalomromboló folyamatait és ezek szerepét a 2010 utáni kurzus kiépülésében. A szöveg beszéli a nyugati országokban felfutóban lévő új szociáldemokrácia kapitalizmuskritikus fogalomhasználatát, ami kétségtelenül intellektuálisan frissebbé teszi a másik dokumentum gyámoltalan macronizmusánál.

És itt lassacskán át is térhetünk a stratégiát érintő kérdésekre, mert végső soron mégiscsak ez a dokumentumok tétje.

A gyámoltalan macronizmus azért is találó az MSZP vitairatának leírására, mert bár ideológiai szempontból kétségtelenül baloldalibb, mint a francia elnök kormányzása, ugyanaz a fajta progresszív közhelyesség, politikai mirelitstílus érhető tetten benne, amely Macron kampánybrandjét jellemezte, és amely alapvetően nem alkalmas a pártpolitikai szereplők megkülönböztetésére.

Az erősebb szakszervezetek, igazságosabb közteherviselés, zöldbefektetések, jogállamiság helyreállítása a szociális jogok erősebb kodifikációjával egyetemben – ezek mind olyan programelemek, amelyek látványos javulást hoznának jelen viszonyainkhoz képest, de lássuk be, olyan dolgok, amelyek ugyanúgy elhangozhatnak egy kampányoló momentumos vagy DK-s politikustól, mint egy MSZP-stől.

Ami nem biztos, hogy a világ legnagyobb problémája, ám ha ez párosul egy évtizedes stabil szervezeti leépüléssel és támogatottság-csökkenéssel, akkor nem biztos, hogy elegendő politikai felhajtóerőt ad ahhoz, hogy a párt kocsiját vissza tudja rántani a lejtőn.

A DK vagy épp a Momentum megengedhetne magának ilyenfajta semmitmondást, mert szervezeti erejük növekvőben, brandjük pedig erősödőben van, és ezeknek mind tudatos stratégiai cselekvés ágyazott meg a részükről.

És milyen stratégiai cselekvést javasol az MSZP-s vezetés vitairata?

–          Ideológiai tisztázást,

–          a pártvezetés operatív mozgásterének növelését,

–          választókerületi alapszervezeteket, és

–          digitális részvételiséget.

Emellett pedig hangsúlyozza a teljeskörű ellenzéki összefogás szükségességét.

Ha maradnánk a publicisztikai szinten, akkor ezek persze mind jól hangzanának, a probléma csak az, hogy valójában az MSZP előtt álló egyetlen stratégiai dilemmára sem reflektálnak érdemben, és ezért minden, amit a dokumentum leír, csupán légüres térben lebeg.

A teljesség igénye nélkül említek pár problémát.

Egy párt esetében az „ideológiai koherencia” kérdése nem csupán arról szól, hogy mit gondolunk a világról és mit javaslunk a jövőre nézve. Hanem jelenti a saját múlttal való számvetést, vagyis az ideológiai hitelesség kérdését. Míg a Baloldali Tömörülés vitairata utal a rendszerváltás utáni MSZP hiábira, a pártvezetésé szemérmesen hallgat a múltról, egy „harmadik utas szociáldemokráciával” való szakítást nagy általánosságban meghirdető részt leszámítva.

De még ha nagylelkűen fátylat is borítunk a múltra, a jelen mégsem megkerülhető az ideológiai hitelesség szempontjából. A Közös Jövőnkből bárhogy is meresztjük a szemünket, nehéz kiolvasni bármiféle cselekvési tervet arra nézvést, hogy Molnár Zsolt, Gajda Péter, Horváth Csaba vagy épp Puch László pártja hogyan is válik az elit érdekképviseletén túllépő, a bérből és fizetésből élők képviseletét hitelesen ellátó szereplővé.

Más szóval: mitől lesz hitelesebb egy baloldali fordulat most, 2020-ban, mint lett volna 2017-ben, amikor részben épp a párt vettette ki magából a baloldalibb fordulat lehetőségét?

Találunk egy szemérmes utalást a párt „megalvadt struktúráira”, és erre szolgálhat gyógyírként a szövegben a párt tagságának kinyitása és a digitális részvételiség. Ami kicsit eszünkbe juttatja a NER elmúlt évtizedének megannyi „mozgalmát”, amely a társadalom megszervezését egy Facebook-oldal létrehozásában kimerítve látta, majd csodálkozott a siker elmaradásán.

De a viccet félretéve: a párt tagsága, annak nyitottsága valóban egy lényeges kérdés egy halódó pártstruktúra esetében. Az MSZP tagjává ma úgy lehet válni, hogy leadsz egy online jelentkezési ívet, majd egy alapszervezet felveszi veled a kapcsolatot, szükséged van két párttag ajánlására, és mindezek után még egy személyes interjú lefolytatására is sor kerül.

Ez egy olyan párt beléptetési kritériumrendszere, ahová alapvetően áramlanak az új tagok, és a pártszervezet feladata, hogy megszűrje őket, majd pedig feladatot adjon nekik, megtalálja helyüket a politikai gépezetben. Ez kétségtelenül nem a 2020-as MSZP.

Tehát akkor hogyan lesz az MSZP-nek olyan tagsága, amely képes felrobbantani a megalvadt struktúrákat és feltölteni élettel a pártot? Erre a vitairat nem reflektál.

Ahogyan arra sem, hogy ha könnyebb is lenne belépni, miért akarna bárki belépni az MSZP-be? Vagyis kezeletlenül marad mind a toxikus brand kérdése, mind pedig az, hogy a harminc alatti fiatalok körében már hosszú ideje mérhetetlen a párt támogatása. Ennek a két területnek – de főként a toxikus brand leküzdésének – konkrétan nulladik stratégiai prioritásként kellene szerepelnie, ha a pártvezetés valóban jövőt szeretne adni a projektnek.

És épp ezekből látszik, hogy az ideológiai mondások miért nem elegendők: az európai és észak-amerikai trendek szerint épp az újbaloldali és zöld mondások mozgatják meg leginkább a fiatalokat, ők adják a radikálisabb baloldali kezdeményezések egyik fő bázisát.

Ehhez képest itthon – a térség posztszocialista országaihoz hasonlóan – a langymeleg és globális viszonylatban korszerűtlen liberalizmus az, amely fiatalokat tud bevonzani: mert van rá szervezeti kapacitása, stratégikus terepmunkája és vonzó brandje.

És van itt még egy kezeletlen ellentmondás, mégpedig az ideológiai koherencia és az ellenzéki összefogás kérdése között. Nem derül ki ugyanis, hogyan képzeli közös nevezőre hozni a kettőt az MSZP. Hogyan akar karakteresen baloldali lenni, hogyan akar szakítani a neoliberalizmussal, ha közben benne akar maradni egy olyan szövetségben, amelynek közös nevezője vaskosan támaszkodik a NER előtti félperifériás neoliberalizmus reflexeire. Lehet, hogy van feloldás, de az a pártvezetés vitairatából ez nem derül ki.

Ezen a ponton érdemes rámutatni, hogy ugyanennek a dilemmának a másik oldala viszont a Baloldali Tömörülés anyagában marad megoldatlanul. Az MSZP balszárnya ugyanis sokkal erősebb választóvonal meghúzását szorgalmazza a „neoliberális erőkkel” szemben, ami azért jelentős kibeszélés az összefogáspárti konszenzusból – még ha a közös indulás szükségességét ők sem vonják kétségbe.

A probléma csak az, hogy az MSZP ma az összefogáson kívül semmi. Az Orbán-ellenes együttműködésből való kibeszélés, vagy az együttműködésen belüli önálló pólusképzési kísérlet olyan sokkal kevésbé toxikus branddel megáldott formációkat is teljesen felőrölt, mint az LMP. Képzeljük el, hány százalékon maradna az MSZP, ha hirtelen elkezdene kibeszélni az összefogás akolmelegéből! (Elárulom: Nulla)

Azon belül viszont teljesen elképzelhetetlen bármiféle kapitalizmuskritikus, legalább valamicskét karakteres szociáldemokrácia. Két hét alatt darálná le a tisztelt kommentariátus, a kiérdemesült közéleti értelmiségiek és technokraták kórusa. A párt pedig nem rendelkezik elegendő számú meggyőződéses baloldali, de egyúttal politikusi készségekkel is megáldott prominenssel ahhoz, hogy ezzel a cunamival szembe merjen és tudjon szállni.

Ennek a dilemmának a megválaszolása nélkül pedig minden csak halott betű marad. Amivel vitatkozni, egyetérteni, nem érteni egyet igazából elég tét nélküli.