Február 9-én elhunyt Erős Ferenc szociálpszichológus, egyetemi professzor, az MTA doktora, a hazai pszichológiai közélet egyik motorja, központi szervező egyénisége, több generáció számára meghatározó pedagógus, szellemi, szakmai mester, partner, barát. Kollégái, munkatársai és tanítványai visszaemlékezéseinek harmadik, utolsó részét adjuk közre.

Kende Anna: Óriási és tulajdonképpen teljesen megalapozatlan bizalommal fordult felém

Fiatal, az egyetemen éppenhogy diplomát szerzett hallgatóként kezdtem meg a doktori képzésemet az akkor még Janus Pannonius Tudományegyetem Elméleti Pszichoanalízis doktori programjában. Úgy tudom, hogy én voltam az első, aki ennek a képzésnek a sima nappali tagozatán doktori fokozatot szerzett, így a képzés maga még alakulóban volt, amikor oda jártam. Az egész nagyon izgalmasnak és újnak tűnt, világos volt, hogy ez a képzés merőben más, mint amit addig az egyetemen tanultam.

Feri lett a témavezetőm, de ezt a választást nem előzte meg semmiféle egyeztetés, egyszerűen természetes volt, hogy aki hozzá fordult, azt elvállalta, mert nem volt olyan téma, amire ne lett volna maximálisan nyitott, vagy amihez ne tudott volna szakértelemmel hozzászólni.

A felvételi napjától úgy kezelt, mint egy olyan embert, aki tudja, hogy mit szeretne csinálni, vagyis egy óriási, és tulajdonképpen teljesen megalapozatlan bizalommal fordult felém. Lelkesedett a témám iránt, kíváncsi volt, olykor az írásos szövegeimet erősen, és teljes joggal kritizálta, de soha nem próbált valamilyen (más) irányba terelni.

Habár azt hiszem, hogy én erre a szabadságra akkor még egyáltalán nem voltam érett, életre szóló élmény volt ebben a légkörben és ebben a szakmai műhelyben dolgozni mind a doktori képzés alatt, mind utána még három éven át az MTA Pszichológiai Intézetében.

Voltak sikeres és kevésbé sikeres kutatási pályázataink, nagyon sokféle dologgal foglalkoztunk, ami közös volt ezekben, hogy fontos társadalmi problémákról gondolkoztunk, és nem próbáltuk ezeket leegyszerűsíteni egy-két jól mérhető változó összefüggéseire. Ez a megközelítés nagyon sokat jelentett nekem akkor is, amikor sok évvel később a mainstream szociálpszichológia felé fordultam.

Egyrészt otthonosan mozogtam az empirikus és főleg a kísérleti szociálpszichológia kritikájában akkor is, amikor már jól mérhető változók összefüggéseit kezdtem el kutatni, másrészt soha nem tévesztettem szem elől, hogy a tudományos kutatásnak reflektálnia kell azokra a társadalmi kérdésekre, amik igazán relevánsak.

De ha Ferire emlékezem, nem ezek jutnak először eszembe, hanem az, hogy mennyire közvetlen, hétköznapi és szeretetreméltó ember volt, aki egyáltalán nem várta el a tekintélytiszteletet, de aki egy zajos helyiségben is halkan beszélt, ezért mindannyian közelebb húzódtunk, hogy ne maradjunk le arról, amit mondani szeretne.

Indries Krisztián: Szágundelli messze utazott…

„Báruch Dajan Haemet”

Elvesztettünk egy tanárt, egy Mestert, aki igazán fontos volt számunkra. Feri halála után betölthetetlen űr maradt a pszichoanalízissel, Ferenczi Sándor munkásságával, pszichológia- és eszmetörténettel, kritikai elmélettel, kvalitatív pszichológiával, holokausztkutatással foglalkozó szakemberek közösségében.

Feri élő könyvtár volt, hatalmas tudása lélegzetállító volt. Összegzője, újraértelmezője és továbbadója volt pszichoanalízishez kapcsolódó filozófiai, társadalomtudományi és bölcsészeti tudásnak. Mindemellett ő volt Szágundelli, az érzékeny lelkű szépíró és költő, aki önéletrajzi írásában is bravúrosan használta a nyelv játékosságát, az identitások váltogatását, a valóság és fikció elegyét.

Feri személyisége és hatása itt marad közöttünk: beszélgetünk róla, az életművéről, olvassuk és idézzük őt. Kivételes tehetségre és munkabírásra épülő karrieríve, közszereplései és irodalmi munkássága mély tiszteletet ébreszt a humán- és társadalomtudományok művelőiben.

Hatalmas tudásából, nyitottságából és emberségéből tanítványaiban is tovább él valami esszencia. Mi, akik közvetlenül tanulhattunk tőle, hordozzuk magunkban az ő jelenlétének élményét, tekintetét és mosolyát, és így generációkon átível valami Feri lényéből.

Feri a közbeszéd tudattalanjának az analitikusaként, a logikusnak tűnő abszurditások, a megbúvó kódolt fasisztoid, antiszemita utalások elemzője és dekonstruktőre volt. Informális helyzetekben is humoros szarkazmussal zökkentette ki gondolatmenetéből azt, aki politikai, szakmai vagy bármilyen téma kapcsán előítéletes, intoleráns vagy fanatikus volt.

Nagyon sokat köszönhetek a Tanár úrnak, aki kutatói szemináriumokon igyekezett minden doktoranduszában, így bennem is meglátni a csiszolatlan gyémántot, még akkor is, ha épp szamárságokat mondtam vagy írtam. Megismerkedésünk kezdetétől felajánlotta a tegeződést, ami nem mindig ment könnyen, ki vagyok én, hogy a nagy tudású professzort „ferizzem” meg tegezzem… Mikor felvett az Elméleti pszichoanalízis doktori programba, nagyon büszke voltam, hogy belém látta azt, hogy képes vagyok valami olyat hozzátenni a pszichoanalízis tudományához, ami újszerű lesz…

Mint témavezető egyszerre volt türelmes és türelmetlen. Azon mindig felpaprikázódott, ha pongyola stílusban írtam, fogalmaztam. Végül a disszertációmat Szummer Csabánál írtam, Feri is úgy gondolta, hogy az Interkulturális pszichológiában Csabának van a leginkább naprakész tudása. Csaba érdeklődését és átfogó elméleti ismereteit nézve le se tagadhatta volna, hogy „Erős tanítvány”.

Hálás vagyok Ferinek sok mindenért… nélküle nem kerülhettem volna a Kyoto Egyetemre lacani pszichoanalízist tanulni, és nem lehetnék egyetemi oktató. Pszichoanalitikus terminológiával leírva interiorizáltam fontos jegyeket Feri alakjából a felettes énembe, az én-ideálomba, így aztán most is kedves, de kíméletlen kritikusként gondozza, lektorálja az általam írt szövegeket, ambíciót és igényességet vár el és meggondoltságra int a szakmai megszólalásaimban. Utolérhetetlen példaképként szeretettel gondolok Ferire.

Emléke legyen áldott. „Tehé Nismátá Cerurá Bicror Hácháim. Legyen lelke egybekötve az örök élet kötelékével.”

Fehér Tibor Dániel: Megélezni az ember gondolkodását Erős szövegein

Joseph von Spaun szerint Schubert Beethoven halála után arról panaszkodott, hogy igazán sosem tudtak találkozni, és csak fáklyavivőként tudott a temetésén részt venni. Valami hasonló van bennem, mert ellentétben a többi megemlékezőkkel, nekem nem volt személyes kapcsolatom Erős Ferenccel. Csak a szövegeivel. Ami most olyan feleslegesnek hat, hiszen a szövegeivel most is lehet beszélgetni, de vele csak mostanáig lehetett.

Erős Ferenc Szummer Csaba és Kovai Melinda hatására kúszott be az olvasmányélményeim közé. Egy helyütt azt írja: „olvasmányélményeim kíváncsivá tettek, hogy […] a hetvenes évekbeli magyar társadalmat és a politikai rendszert milyen mértékben hatja át a tekintélyelvűség”. Ezt úgy tudnám átfogalmazni, hogy az ő szövegei pedig azok közé tartoztak, amelyek engem tettek kíváncsivá.

A Trauma és történelem esszégyűjteménye, azon belül is a „Lélekgyógyászat a háború szolgálatában” c. tanulmány pedig kifejezetten ilyen szöveg volt. Lehet, más másképp nevezné, de szerintem nagyon önismeretiek a szövegei. Amikor például olyan kérdéseket tesz fel, mint „vajon kinek az oldalán áll a terapeuta?”, akkor nem lehetett tovább haladni az olvasásban. Ott le kellett tenni, és szemlélődni kellett a kérdésein.

Aki kicsit is érdeklődik a kritikai pszichológia és/vagy a szociológiai pszichológia iránt, az meg tudja élezni a gondolkodását Erős szövegein, hogy reflektáltabbá váljon a felvetett kérdésekre, szempontokra. Tényleg szabadságtechnikát nyújt-e a kliensnek, vagy pedig a hatalmat kiszolgáló társadalomtechnikát működtet? Akik ismerték őt, dicsérik tudását, mindazok alapján, amiket mondani tudott, de én azt is kiemelném, hogy miket és hogyan tudott kérdezni.

Amikor mesterképzés végén úgy döntöttem, hogy végül klinikai szakképzésre, nem pedig az Elméleti Pszichoanalízis programba adom be a jelentkezésemet, akkor még nem tudtam, hogy nem fog bejönni az a tervem. Hogy  majd azokat a kérdéseket, melyek a gyakorlati képzés során merülnek fel bennem és nem hagynak nyugodni, azokat vigyem kutatási tervként Pécsre. Hozzá. Ehhez jó előkészületnek gondoltam, hogy addig is elmélyedjek a szövegeiben. Bár a visszaemlékezéseket olvasva, azt gondolom, hogy lesznek fáklyavivői, ezt a tervemet már nem tudom megvalósítani.

De sokak személyes emléke mellett maradnak nekünk a szövegei. Végezetül ezek közül álljon itt néhány sor, melyek kapcsán meg lehet állni és lehet egy kicsit szemlélődni. „A csoportérzelmek […] milyen könnyen instrumentalizálhatók különösen a diktatúrákban vagy a diktatúrára törekvő pártok retorikájában (2015). „A fiatalok, akik most szocializálódnak a társadalomba, azt látják, hogy a problémákat felülről, kívülről kell megoldani. Nem a demokratikus, hanem az autoriter minták erősödnek” (2015). „Az egyénlélektani jelenségek és folyamatok kauzális körökben állnak a társadalmi hajtóerőkkel” (2007). „Freud […] azon gondolkodók közé tartozik, akik azt vallják, hogy a szabadság igenis »kultúrkincs«” (2001).

Lénárd Kata: A „munka” inkább egy folyamatos beszélgetésben levés, közösségi létezés volt

26 évvel ezelőtt találkoztunk Ferivel – akkor még Erős Ferenccel –, a Janus Pannonius Tudományegyetem Pszichológia Tanszékén, a Pszichoanalitikus szociálpszichológia c. tárgyat oktatta nekünk. Mindez a rendszerváltás utáni években történt, amikor a társadalmi folyamatok, a hatalom dinamikájának megértése, a diktatúrák természete mindannyiunkat érdekelte.

Feri olyan kurzust dolgozott ki, amely roppant izgalmas volt: társadalmi és kulturális, antropológiai jelenségeket értelmezett pszichoanalitikus és esetenként kritikai szempontból. A megértést, a szabad gondolkodást, a kérdezés szabadságát támogatta, hihetetlen – akkor még fel sem tűnt – érzékenységgel, hisz olyan mély, személyes történeteket is megmozgató témákkal foglalkoztunk, mint egyéni és társadalmi traumatizáció, holokauszt, identitás, transzgenerációs kérdések. Úgy hozta az élet, hogy jó pár év múlva, mikor már én is tanítottam, Ferivel közösen tartottuk ezt a kurzust, ahol az órákon beindult gondolatok, asszociációk sodrásában néha mi is megleptük egymást.

Ferivel ekkor dolgoztam először, és ezt követték a különböző szakmai-baráti közösségekkel a közösen szerkesztett kötetek, előadások, konferenciarészvételek és -szervezések, közös munka a Thalassa, majd az Imago folyóiratban és az Elméleti Pszichoanalízis Doktori Programban. Ferivel a „munka” elsősorban nem időben, sőt, még csak nem is konkrét teljesítményben volt mérhető: sokkal inkább egy természetes, folyamatos beszélgetésben levés, közösségi létezés volt az, és az ebből valamilyen formában – könyv, tanulmány, új kurzus – megtestesült gondolatok.

Az Elméleti Pszichoanalízis programban végzett tanítványok, Feri kollégái, barátai, családtagjai egy speciálisan szerveződő közösséget alkottak, ahol szinte azok is ismerték egymást, akik nem. Szinte bárhol, bármelyik városban, országban, konferencián, kávéházban voltunk barátokkal, kollégákkal közösen, Feri biztosan talált még pár ismerőst, barátot. Ilyenkor mindenkit bemutatott mindenkinek, az éppen bemutatott felek számára is ismeretlen összefüggéseket mesélt el, és pillanatok alatt egyre több szék került az asztal köré, rendszeresen valamilyen vidám és spontán kavalkádot okozva az adott helyszínen.

A Feriék által szervezett születésnapi, szilveszteri, évzáró, évnyitó stb. házibulikon különböző generációkhoz tartozó, különböző életkorú, érdeklődésű, foglalkozású, elköteleződésű, gyakran különböző nyelveket beszélő emberek, időnként kutyák és macskák zsúfolódtak a konyhába. Ebből a sokféleségből adódóan színes, izgalmas témák, kérdések merültek fel, újabb és újabb nézőpontok, perspektívák megvilágításában.

Ferivel nagyokat lehetett nevetni, ha kellett, kis iróniával magunkon, és néha nagyon komolyan. Legyen lelke bekötve az élet kötelékébe.

Kovai Melinda: Ami magától értetődő – a kritika lehetőségének szentsége, nehéz témákról való őszinte vita és az igazságosabb világ iránti vágy

Erős Ferivel 2004-ben ismerkedtem meg, amikor felvételizni szerettem volna a Pécsi Tudományegyetem Elméleti Pszichoanalízis Doktori Programjára. Frissen végzett szociológus voltam akkor. Az ötlet – miszerint szociológusként pszichológia doktori iskolába jelentkezzek – ha jól emlékszem, Csabai Mártától származott. Ő pszichológus vendégoktatóként tartott egy kurzust az ELTE szociológus képzésén a test és a pszichoszomatikus betegségek társadalmi kontextusáról, amelynek olyannyira lelkes résztvevője voltam, hogy meghívott az akkor még az MTA-hoz tartozó Pszichológiai Kutatóintézetben folyó, hasonló témájú kutatásába. Nagy megtiszteltetésnek vettem ezt akkor.

Így kerültem szociológusként a pszichológusok közé. Ott hallottam naponta többször az Erős Feri nevet. Még magyar szakos hallgatóként, József Attila kapcsán olvastam Erős Ferenc Pszichoanalízis, freudizmus, freudomarxizmus című könyvét, majd kicsit később, szociológus hallgatóként Analitikus szociálpszichológia című tanulmánykötetét. Így tudtam, hogy a sokat emlegetett Erős Feri az az Erős Ferenc, aki ezeket a „fontos és híres” könyveket írta.

Az akkori Pszichológiai Kutatóintézetben sokáig nem tűnt fel, hogy a szociológia és a pszichológia között nagy különbség lenne. Olyan természetességgel és nyitottsággal fogadtak, mintha mindig is odatartoztam volna. Ilyen „természetességgel” alakult, hogy egy alkalommal személyesen is meg kellett ismerkednem a sokat emlegetett Erős Ferivel, hiszen nem is volt kérdés, hogy innen az ő általa vezetett pszichológia doktori programba vezet az út. Rögtön megtaláltuk a közös hangot, így ő lett a doktori témavezetőm, később kollégám, tudományos munkáim egyik legmegbízhatóbb olvasója, az utóbbi években talán mondhattam, hogy barátom is.

Nehéz ma már eldönteni, hogy a tudományok közötti határok, valamint a tudományok és a szépirodalom határainak elmosódása a posztmodernnek nevezett, ma már letűnt korszak egyik divatos sajátossága volt abban az időben, vagy ez kifejezetten Erős Ferihez és környezetéhez kötődött. Valószínűleg mindkettő.

Mindenesetre akkor nem éreztem, hogy bármilyen értelemben is diszciplínát váltottam volna. Magától értetődő volt az a közeg, ahogyan az is, hogy a társadalomtudományos kérdésekre érdemes választ keresni a pszichoanalízisben és fordítva; és az is, hogy a doktori program órái után közös vacsora és sörözés következik, hogy Ferivel mindig adunk kóstolót egymásnak az étteremben rendelt ételből; hogy doktori hallgatóként széles baráti körének részeivé válunk, vendégül lát a nála rendezett szülinapi és más bulikon.

És volt még néhány egyéb, ami magától értetődő. Például könnyesre tudtuk röhögni magunkat szakállas és gyermeteg politikai vicceken („bocs, Masaryk vagyok!”). Hogy soha nem kérdés, hogy a tudományban és a művészetben a minőség az első. Hogy nem a szerző, hanem a kritika lehetősége az, ami szent és sérthetetlen. Abban az esetben is, ha a szerzők éppen mi magunk vagyunk.

Hogy késhegyre menő vitákat lehetett folytatni vele zsidóságról, antiszemitizmusról, ezek morális minőségeiről és politikai jelentőségéről, miközben sehol nincs se kés, se karcolás. Hogy mindkettőnkben élt valamiféle homályos nosztalgia egy olyan világ iránt, amely igazságos, és amelyben az ember felfedezi és ápolja, nem pedig elveszti nembeli lényegét, és ezen a nosztalgián olykor nevettünk is.

Ma már tudom, hogy ezek a dolgok, kivéve a gyermeteg politikai vicceket, korántsem maguktól értetődők. A tudományok határait és érintkezési felületeit szinte szögesdrótként választják el intézmények, diskurzusok, pozíciók, személyek. Nem „természetes” a határterületeken működni. Ahogyan a doktori órák, a vacsorák, a barátivá érő kollegiális és tanítványi viszonyok sem evidensek.

És sajnos a kritika lehetőségének szentsége, a nehéz témákról való őszinte vita, és az igazságosabb világ iránti vágy sem az. Az viszont bizonyos, hogy ezeket a dolgokat lehet magától értetődővé, természetessé tenni, hiszen ő is ezt csinálta. Nagyon nem az a fajta ember volt, aki elvárta, hogy mások példaképként vagy „mesterként” tiszteljék. Nekem se jutott ez soha eszembe. Most viszont valahogy magától értetődő.