Három párhuzamos folyamat zajlik az elmúlt hónapokban az antiorbánista ellenzék különféle csoportjaiban. 

Az egyik a konvergencia, azaz az egyes csoportok közötti együttműködés szorosabbá válása, amiben különösen fontos szerep jut a tavaly októberben megszerzett önkormányzati pozícióknak, hiszen mostantól számos különböző karakterű ellenzéki szereplőnek kell együttműködnie. De egyébként is ez az, amit az Orbán-rezsim keretei kikényszerítenek: három egymást követő parlamenti választás sodorta az ellenzéket a megsemmisülés határára, a választási szabályok nem nagyon adnak teret a külön indulásnak, erőforrások sincsenek, és a választók is, úgy tűnt, 2018 áprilisa után kifejezetten jutalmazni kezdték ezt a fajta magatartást és büntetni az akadályozását. 

A második folyamat a versengés. Nem lehet például nem észrevenni a DK nyomulását az MSZP rovására: két kerületi MSZP-s polgármester átlépése a DK-ba a fővárosi erőviszonyok átrendeződésének jele volt.

Ugyanakkor az is tény, hogy az így értett versengés ma sokkal lefojtottabb ezen az oldalon, mint öt évvel ezelőtt volt, s ez nem is lehet másként, mert a konvergencia kényszere olyan erős, hogy minden olyan hang, amely az antiorbánista oldalon a többi szereplő rovására jelent be nyíltan valamilyen igényt, elkerülhetetlenül falsnak hangzik némiképp. 

Ezzel együtt is jelen van egy harmadik folyamat, amely viszont táplálja a versengést, és ez az egyes szereplők útkeresése. Ennek a jele minden valószínűség szerint a Momentum feltűnően szorosabb együttműködése a magyar konzervatív és liberális értelmiséggel és azok szerveződéseivel, ami egyszerre erősítheti a Momentum jobboldali karakterét, jelent kitörést a generációs párt-jelleg korlátai közül, és csillapíthatja ennek a konzervatív körnek a párt- és mozgalomalapítási igényét, becsatornázva azt a Momentumba.

De nagyon hasonló útkeresési igénynek a jele az MSZP újradefiniálására, demokratikus szocialista fordulatára tett javaslat a Baloldali Tömörülés részéről, a Jobbikban Jakab Péter elnökké választása és az annak nyomában elindult kilépési hullám és több más, a Mérce olvasói számára ismerősebb fejlemény, így egyebek között a kitörés napján megjelenő antifasiszta ellentüntetők tömege és a mögötte álló szervezési erőfeszítések is. Igen, az útkeresés része az ideológiai tisztázó munka, a belső szervezeti erőviszonyok rendezése és a mozgalomszervezés is.

A lényeg az, hogy valakik igyekezzenek a saját önálló nézőpontjuk, érdekeik képviseletét megerősíteni. Nagyon is érthető, ha az efféle tevékenység bizonyos mértékig a konvergencia ellenében, a versengés felerősítése irányába mutat, habár elsődleges célja nem ez, hanem hogy ne vesszenek el a politikai küzdelmek zűrzavarában, a politikai szükségszerűségek követése közben azok a dolgok, amik igazán fontosak számunkra, amikért érdemes egyáltalán politizálni.

Némi rezignációval látom, hogy ezeknek a folyamatoknak a magamfajta baloldali liberális érzületű emberek nem igazán aktív résztvevői és célközönségnek sem mondhatóak. Különösen nem az útkeresésnek.

A jelenlegi politikai palettán a baloldali liberális értékeknek nemigen van képviselete a saját jogán. A mostani kínálatból a DK és a Momentum centrizmusa más és más módon persze vonzó lehet egyeseknek, míg másoknak  inkább taszító, de egyiknek sem igazán a baloldali liberálisok az ideális célközönsége. A Jobbik nyilván szóba sem jöhet.

A Párbeszéd annál inkább, de alapjában véve mégiscsak egy zöld baloldali szerveződésről van szó; az LMP-ről nehéz lenne bármi karaktereset mondani, így jobb híján esetleg még vonzó lehet számukra. Viszont az MSZP elvileg mégiscsak egy szociáldemokrata párt lenne, ha csak nem fordul élesen még inkább balra, tehát megint nem a természetes otthonuk. Az apróbb-nagyobb markánsan baloldali szerveződések pedig nagyrészt valamiféle liberalizmussal szemben határozzák meg magukat. 

Mindezt nem  elsősorban személyes okból említem, hanem egy tágabb probléma részeként: azzal kapcsolatban ugyanis, hogy a mostani hármas politikai folyamatnak nagy veszélye, hogy a politikai szereplők elfeledkeznek megint egy tényezőről, a tagságról. Tagság alatt nem csak a párttagokat, de a politika iránt aktívan érdeklődőket értem, azt a tömeget, amely mozgalmi formában szívesen bekapcsolódna a politikába és különféle cselekvési formákon keresztül szeretné felvenni a küzdelmet a jelenlegi politikai berendezkedéssel szemben.

A konvergencia kapcsán különösen könnyű az így értett a tagságról megfeledkezni, mert az inkább a szűk pártelitek és a szavazók közötti kapcsolatról szól, s ennek megfelelően a mércéje is az, hogy sikerül-e a Fideszével összemérhető ellenzéki szavazói tömböt létrehozni. Nem pedig az, hogy e szavazói tömbnek milyen nagyságú mozgalmak alkotják a hátterét. 

A versengés esetében egy fokkal már problémásabb, ha elfelejtjük a tagságot, mert a pártok relatív súlyát nem csak a szavazói támogatottságuk, de részben a szervezettségük is adja.

Ha például Győrben nem tudott előválasztásra sor kerülni, az azért is lehetett, mert egyszerűen nem voltak a pártoknak emberei. Ezzel együtt, az elmúlt években a magyar ellenzéki politizálás megmaradt a szűk elitek szintjén, a szélesebb tömegmozgalmak program, vezetés és szervezettség híján gyorsan elhaltak, s azok a pártok – mint a Momentum -, amelyek nagy energiákat fektetnek a tagságuk szélesítésébe, összességében legfeljebb ellentmondásos eredményeket tudnak felmutatni. 

De ami igazán tragikus, hogy az útkeresés sem feltétlenül mutat a tagság növelésének irányába. Az ideológiai tisztázó viták könnyen fordulhatnak inkább bezárkózásba, hiszen sokkal könnyebb olyan álláspontokat megfogalmazni, amivel öt, addig többé-kevésbé egymással megférő ember közül csak kettő fog maradéktalanul egyetérteni, a maradékból pedig legalább egyet a megfogalmazás vérig fog sérteni – mint olyan álláspontokat, amelyek elég karakteresek, lelkesítőek és előremutatóak ahhoz, hogy a már egymással szót értő öt mellé további három, négy, öt embert magukhoz vonzzanak.

Ugyanígy a profiltisztító, párteliten belüli leszámolások sem kifejezetten alkalmasak rövidebb távon újabb emberek megszólítására, még ha szükségesek is lehetnek a cselekvőképesség megőrzése szempontjából, hiszen külső megfigyelők számára a leszámolások minimum zavarba ejtőek és óvatosságra intenek. 

Egyedül a mozgalomszervezés jelenthet egyfajta kiutat, de ebben viszont nem nagyon látni érdemi előrelépést; nemigen tudnék olyan pozitív példát mondani, amely meghaladja a (jó esetben) néhány tucat fős szervezkedés méreteit.

Mindezért igazán kár. Ahogy a fővárosi előválasztások megmutatták, az ellenzéki választók mobilizálása képes érdemben megváltoztatni a status quo-t, felülírni a pártelitek közötti erőviszonyokat, semmissé tenni zárt tárgyalószobai alkukat. Ahogy a nyolcadik kerület esete azt is megmutatta, hogy szorgalmasan építkező helyi civilek idővel ideológiailag karakteres politikai platformot tudhatnak szervezni, amely drámaian fel tudja forgatni a politikai erőviszonyokat. Én úgy gondolom, hogy ezeknek a tanulságait nagy vétek lenne elfelejteni.

A kiáltványírás és a doktrinális hűségről folyó viták, a párteliteken belüli küzdelmek mellett legalább olyan fontos kellene legyen annak felismerése, hogy nem szabadna hagyni tovább élni a 2010 előtti magyar köztársaság legkárosabb örökségét, a tagság nélküli pártokat.

Sem valódi demokrácia, sem szabadság nem lesz a politikai szervezetek tagságának jelentős kibővítése nélkül. Nincs semmi demokratikus abban ugyanis, ha az ember képes a saját véleményével tökéletesen összhangban lévő politikai álláspontot megfogalmazni, s alig valamivel demokratikusabb maroknyi mások emberrel összefogni.

Ha van tanulsága az elmúlt évek olyan baloldali projektjeinek, akkor az az, hogy egyik sem boldogult a tagság és a részvétel jelentős kibővítése nélkül. Az is fontos tanulság, hogy a tagság bővülésének nem kell felhígulással járnia, és egy unalmas, semmitmondó centrista üzenetre szorítkozással sem feltétlenül.

A politizálás keretfeltételei (és nem csak a közösségi médiának köszönhetően, de a grassroots politizálás iránti igény megerősödésének is köszönhetően) az elmúlt években olyannyira megváltoztak, hogy az éles hangú, szenvedélyes, markáns üzeneteket megfogalmazó politikai álláspontokra (ennek persze megvannak az igazi veszélyei is) is van igény. Ebben a tekintetben tehát az ideológiai tisztázásra törekvőknek sem feltétlenül van félnivalója a tagság kiszélesítésétől. 

De a forma, a műfaj nagyon nem mindegy. A zárt körökben zajló ideológiai tisztázás nem ugyanaz, mint mondjuk a Sanders-kampányokban látott, a demokrata establishmentet támadó, széles tömegeket megmozgató politikai küzdelem.

A kettő közötti látszólagos tartalmi hasonlóságok ellenére a tényleges formai különbségek lényegiek (ez, tudom, meglepőnek hangozhat: de néha a forma tényleg fontosabb a tartalomnál). 

De talán még ennél is nagyobb veszélyt látok a tagság nélküli politizálásban a szabadságra nézve. Nem csak azért, mert pár fős párteliteket sokkal kevésbé köt a közvélemény figyelme, s ezáltal sokkal kevésbé van korlátok közé szorítva a hatalmuk, de azért is, mert ahogy Montesquieu mondta, hatalomnak csak hatalom szabhat határt.

Márpedig ma Magyarországon a Fidesz hatalmának nem csak az állam (és az EU) erőforrásai jelentik az alapját, de az a 2002 után szisztematikusan kiépített civil háttér is, amely ezrek és ezrek számára kínált -nem demokratikus és nem a szabadság mellett elkötelezett – tagsági élményt és politikai részvételi lehetőséget.

Ezzel az elsöprő erejű hatalommal szemben nem lehet elég hosszabb távon egy törékeny szavazói koalíció létrehozása még akkor sem, ha esetleg választásokon a Fideszt még le lehetne győzni. Egy választási vereség nem szünteti meg a Fidesz mögött álló, szervezett politikai tömeg túlsúlyát az ellenzéki pártok szűk pártelitjeivel szemben.

Így pedig a szabadság megvédhetetlen lesz hosszú távon.