Becsület napja néven emlékeznek a kitörésre neonáci szervezetek, de még az ennél szoftosabb Kitörés Emléktúra is hősi halottakról beszél, pedig valójában itt csak áldozatok vannak. Emlékezni persze kell, mindazon magyarokra és külföldiekre, akik a kitörésben haltak meg, akik a Don-kanyarban vesztek oda, sőt azokra a szovjet katonákra is, akik felszabadították az országot (hogy aztán meg is szállják azt), nem beszélve a partizánokról, az ellenállókról és a háború civil áldozatairól.
Őszintén, engem mindig meglep, amikor az értelmetlen halálra, a barbár pusztításra, az elitek és fantazmagóriájuk érdekében végzett módszeres gyilkolásra úgy tekintenek emberek, mint valami hősies dologra.
Azokra, akik a kitörésre úgy emlékeznek mint a magyar történelem hősies részét képző bátor cselekedetre, nem nagyon lehet mást mondani, mint hogy buták. Vagyis ezt kell mondani, mert iszonyatosan veszélyes az ilyen történetek romanticizálása.
A kitörésben körülbelül 20 ezer főt öltek meg, és csupán pár száznak sikerült a szovjet ostromgyűrűből kitörnie. Akiket foglyul ejtettek, azokat kivégezték. Míg azok a csapatok, akik nem vettek részt a kitörésben, nagyrészt hadifogságba kerültek. Hogy lehetne abba a mészárlásba bármilyen hősiességet belelátni, amelyben a náci parancsnokok magukat is meggyilkolva kergették a magyar és német honvédokat a halálba?
A második világháború történelme nehéz. Rossz oldalon álltunk, egy olyan oldalon, ahova nem kéne többé visszatérni. A magyar vezetés a mindent vissza céljával vezényelt a Donban, német szövetségeseik pedig a kitörésben és más alkalmakkor a vágóhídra küldték az embereket. Teljesen értelmetlen halálok.
A becsület napi események ellen több tiltakozás is készül, egy a Városmajorban, ahol a náci megemlékezés is lesz, egy a Bécsi-kapunál, ahol a Kitörés Emléktúra résztvevőinek fognak beolvasni, és az I-II-XII kerületek közösen szerveznek megemlékezést Budapest ostromának áldozataira.
Ha emlékezni akarunk a második világháború vagy bármely háború halottjaira, azt csak úgy érdemes tennünk, ha az értelmetlen halálra és a rossz politikai döntésekre emlékezünk.
A halálban nincs semmi szép, semmi hősies, főleg, ha egy pék, egy bolti eladó, egy pincér, egy egyszerű munkás halálára emlékezünk, akinek valójában az ég egy adta világon semmi haszna nem is lett volna egy háborús győzelemből.
Szerintem fontos emlékezni a kitörésre. Emlékezni, mint a nácizmus, a fasizmus, az irredentizmus, a sovinizmus egyik legdurvább, emberéletekben mérhető magyarországi következményére. És emlékezni, mint az elitek háborújának egy újabb pontjára, amikor ártatlan emberek kerültek a mészárszékre, tervasztaloknál jónak tűnő, a mindenkori hatalom érdekében és céljai szerint végrehajtott háborúk következményeként.
Vagy talán van olyan olvasat, ami szerint megérte a semmiért feláldozni ezeknek az embereknek az életét?
A szerző a Mérce volt főszerkesztője, jelenleg Kiss Ambrus általános főpolgármester-helyettes munkatársa, de véleménycikkeiben nem a hivatal álláspontját, hanem a magánvéleményét írja le.
