Látszólag minden egy telefonos interjúval kezdődött, amit az addig rettegett Orbán-közeli fő oligarcha, a régi szobatárs Simicska Lajossal készítettek 2015. február 6-án. A halhatatlan mondatokkal például, amelyek szerint:

„Orbán Viktor áll a hátbatámadás mögött. Ez így elég önnek? De mennem kell, ki kell basznom embereket…

[…]

Az Orbán Viktor is geci. Az is geci. Azt is leírhatja.”

A mondatokkal pedig, úgymond betetőződött az akkor már ötödik éve tartó Orbán-rezsim egyik legizgalmasabb és legeseménydúsabb napja, amely az inkriminált szó miatt a G-napként vonult be az azóta eltelt rövid történelembe.

Mágikus órák, és napok teltek el ezek után, amelyeknek varázsát nem kifejezetten csak a trágárság adta. Ma már furcsának tűnhet, de a Fidesszel a Bibó Kollégium óta eleven kapcsolatot ápoló Simicska Lajosról nemhogy évekig, hanem évtizedekig szinte semmit nem tudtunk. Miután az első Orbán-kormány 1998 és 2002 közötti időszakának egy részében az akkor még APEH-nak címzett adóhivatalt elnökölte, sokáig még egy épkézláb sajtófénykép sem jelent meg róla.

Ezen pedig még a 2010 utáni helyzet sem változtatott: hiába hízott lassan gigantikusra az EU-s állami megrendelések alatt cége, a Közgép, hiába falta fel óriási étvággyal az egyre kíméletlenebbül működő jobboldali médiabirodalma a hirdetési piacot, Simicska olyan ember volt, akinek a médiában soha még a hangját sem hallotta senki.

És ugyan 2013 óta már rendszeresen röppent fel annak a híre, hogy a ifjúkori barátok, Orbán Viktor és Simicska Lajos egyre több elszámoláson vitatkoztak össze, és viszonyuk megromlott.

Az, hogy közel 13 év után mégis egyszerre lett tele az összes független sajtó Simicska arcával, hangjával, szavaival, ráadásul mindenféle addigi, kormányközeli oligarchákat borító máz nélkül, válogatott trágárságok kíséretében, kisebb csodának számított.

Olyannyira, hogy amikor a következő pár hónapban valóban ellenzéki médiává vált a Magyar Nemzet, a Hír TV és a Lánchíd rádió, a magyar újságírók, politológusok és válogatott megmondóemberek folyamatos kommentárjából úgy tűnt:

Eljött a megváltó! Simicska előbb-utóbb hatalmával, és Orbánról rendelkező információival bizonyosan bedönti majd a rendszert!

Egy ideig valóban minden „a terv” szerint haladt. Simicska a médiáját nem mellszélességgel de egyértelműen Vona Gábor „cukisodó” néppártosodásának szolgálatába állította, és egyre többen hangoztatták: a Jobbik lesz majd az a „mérsékelt jobboldali” erő, amely leválthatja a jelenlegi kormányt.

Mindezek az elméletek aköré a gondolat köré csoportosultak, hogy ha két nagy vagyonnal rendelkező tőkés érdekcsoport szembefordul egymással, akkor beindul a demokrácia kereke, újra váltógazdaság lesz majd Magyarországból, és napról napra bomlik majd szét az addig megismert, monolitikus és jól záró Nemzeti Együttműködés Rendszere.

Maga Simicska az utólagosan, tanúk által elmesélt történet szerint nagyon is tudatosan számított Vonára és a Jobbikra, mint váltópártra: egy alkalommal például egy beszélgetésen még rá is mutatott Vonára, mint aki „legyőzheti” Orbánt.

Azután jött 2018 februárja, és az immár olajozottan együttműködő Simicska és a Jobbik teljes apparátusa, például Szabó Gábor pártigazgató, hathatós segítségével el is vették a Fidesztől Hódmezővásárhelyt Márki-Zay Péter független jelölttel.

Ekkorra az azóta kiderült információk szerint azonban Simicska már meggyőződhetett arról, hogy túl késő neki a politikai harcot folytatnia Magyarországon, és elég megalázó különalkuval vásárolta meg szabadságát: a Magyar Nemzetet és a Lánchíd Rádiót a valóban kétharmados Fidesz-győzelmet eredményező választások utáni napon, és azonnal megszüntette, a Hír TV pedig régi emberén, Nyerges Zsolton keresztül az év augusztusában került vissza kormánykörökbe. Ő ezzel teljesen párhuzamosan pedig végleg kivonult a magyar közéletből, és 2018 után többet nem is hallott róla jóformán senki.

Az a döbbenet, keserűség és harag, amely a cinikus pénzember felé ezután áradt, némileg érthetetlen is volt. Hiába ugyanis G-nap, és a nagy ambíciók, az jóformán már az év folyamán teljesen világos, sőt látványos volt, hogy a Fidesz egykori pártpénztárnoka, és a Közgép Orbán nélkül sehol, semmiféle megbízáshoz nem jut hozzá Magyarországon: irgalmatlan vagyonából csak költekezni fog, de hozzá nem épít semmit. És hiába tűnt vonzónak sokak számára a gondolat, hogy amerikai típusú küzdelem indul a nagyhatalmú miniszterelnök és az ugyancsak jelentős „pénzember” között, ez teljességgel illúzió volt.

Hiszen a történelem ismer ilyen eseteket is. A hatvanas évek derekán a brit Munkáspárt reformer, milliárdosokkal és az angol elittel szembeszálló és szociáldemokrata miniszterelnöke, Harold Wilson is végleg összeveszett az őt hatalomra segítő Daily Mirror urával, Cecil Kinggel.

King, mivel nem kaphatott örökletes nemességet Wilsontól, ez ugyanis a miniszterelnök elveivel ellenkezett, és mivel tőzsdei barátai folyamatosan azt sugdosták a fülébe, hogy gazdasági katasztrófa várhat Nagy-Britanniára, ha Wilson marad, végül úgy döntött, teljesen Wilson ellen fordítja sajtóbirodalmát. Napról napra íratta az újabb rémhíreket a kormányról, bukásukat azonban mégsem tudta egyedül elérni. (A teljes történetről és arról, King önpusztító háborúja és a baloldali bulvársajtó emiatti meggyengülése után hogyan emelkedett fel a jobboldali médiacézár, Rupert Murdoch Londonban, Adam Curtis Every day is like Sunday című dokumentumesszéje számol be.)

King ugyan valóban félt a Munkáspárt baloldaliságától, és valóban össze is veszett a miniszterelnökkel. Mégsem vethető teljesen össze a két eset egyetlen egyszerű okból.

Míg Cecil King a hagyományos brit pénzarisztokrácia tagja volt, és anyagilag egyáltalán nem függött Wilson kormányától (a viszony inkább fordított volt), addig Simicska Lajos és holdudvara hiába játszotta azt évekig, hogy ő is csupán egy pénzember, és megáll a saját lábán is, ez nem volt igaz. Ezzel szemben, akármilyen független, ügyes és rátermett kincstárnoka is volt ő a kormánypártnak, csak azt a tételt húzta alá, hogy Orbán Viktor nélkül ma nincs, és nem is lehet hatalmas, és befolyásos ember Magyarországon.

Ha van tehát hosszabb távon is érvényes tapasztalata a G-napot övező, felbolydult időszaknak, az az illúziókról szól, és arról, hova is kerülnek, ha végleg búcsúznak tőlünk. Az illúzióról, amit 2015-ben itthon még sokan gondoltak, hogy elég két milliárdos hatalmi harca ahhoz, hogy itthon helyreálljon a demokrácia.

A valódi konfliktus, mint azóta a rabszolgatörvény-ellenes tüntetések során ki is derült, nem itt rejlik, és hiába vadászik az ellenzék a mitikus „mérsékelt fideszesre” is. A valódi konfliktus ugyanis továbbra is a rendszer javait kitermelő többség, és az azt bármilyen lényegi ellenszolgáltatás nélkül lefölöző, uralkodó kisebbség között feszül.

És bár a kontúrok ma már élesebbek, mint akkor, ez az eljövendő években csak egyre világosabbá fog válni.