A cím persze kissé túlzás. Karácsony Gergely fővárosi kampánya, majd meglepetésszerű október 13-i győzelme a főpolgármester-választáson sokakat arra indított, hogy a Párbeszéd által kínált baloldali ökopolitikai alternatívában igyekezzenek felismerni legalább nyomokban egy újfajta, radikálisan baloldali politikai irány kibontakozása felé vezető út lehetőségét (lásd például Kiss Viktor vagy Schultz Nóra cikkét), míg másokat éppenséggel elhatárolódásra ingerelt (lásd például Antal Attila cikkét), és voltak meglepően tárgyszerű reflexiók is (lásd például ezt).
És mégis, úgy tűnik számomra, hogy ennek a mostanra hatodik évébe lépett politikai vállalkozásnak, amely persze megérthetetlen elődje, az eredeti LMP megalakulásának, első sikereinek és szétesésének a története nélkül, még nem vontuk le a tanulságait.
Holott ez annál indokoltabb lenne, mivel mára már egyértelműnek látszik, hogy az önkormányzati választás egy nem lényegtelen korszakhatár a NER és ellenzéke történetében. Vagyis, mindenképpen érdemes visszatekinteni erre a történetre: azoknak is, akiket a Párbeszéd jövője érdekel, azoknak is, akik a maguk terveinek megvalósításához keresnek kapaszkodót és azoknak is, akiket a rezsim ellenzékének esélyei érdekelnek.
Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy amit mondani fogok, azt nem semleges megfigyelőként, klasszikus politikai elemzőként, hanem a Párbeszéd számos tagjával személyesen rokonszenvező, a párt általános politikai és eszmei karakterét jóindulatú semlegességgel figyelő, ugyanakkor a Párbeszéd működését és potenciálját illetően súlyos kétségeket tápláló, baloldali és liberális magyar állampolgárként fogom megfogalmazni. Ez azért fontos szerintem, mert a Párbeszéd megítélése szempontjából nagyon nem mindegy, milyen elvárásokhoz mérjük.
Egy egykori schifferista LMP-s vagy egy mai puzsérista nézőpontjából egészen mások a Párbeszéd kanyargós politikai útjának a tanulságai, mint egy, az előzőektől eltérő igényeket megfogalmazó rendszerkritikus baloldali vagy egy mérsékelt baloldali, esetleg egy antiorbánista jobboldali szerint.
Ami az egyiknek túl sok, az a másiknak esetleg túl kevés, ami az egyiknek tiszteletreméltó elvhűségnek látszik, az a másik szemében még képmutató ravaszkodásnak tűnhet. Számomra, akinek nincs „saját” pártja, s ideológiai alapon nem is az első választása lenne a Párbeszéd, de bőven benne van a számomra tolerálható, sőt, rokonszenves politikai álláspontokat képviselő szervezetek körében, az igazi tét az, hogy felismeri-e az Orbán-rendszer működéséből fakadó politikai kényszereket (így mindenekelőtt azt, hogy ma az egyetlen releváns politikai törésvonal az orbánisták és antiorbánisták közötti konfliktus), és ha igen, miféle politikai válaszokat ad rá, s mivel járul hozzá, hogy az antiorbánista ellenzékiség vonzó és kívánatos politikai alternatíváját jelentse az orbánizmusnak.
Innen nézve az első fontos tanulság a Párbeszéddel kapcsolatban, hogy eredetileg nem arra a szerepre készültek létrehozói, amiben végül viszonylag sikeressé vált ez a párt. 2009-ben az LMP-t még egy egészen másik politikai helyzetben, egészen másfajta politikai kihívásokra választ keresve, egészen másfajta jövő reményében hozták létre alapítói, akik között a későbbi Párbeszéd tagjai szép számmal fordultak elő.
Még létezett a kétblokk-rendszer (az MSZP és a Fidesz közötti kartell), s az ökopolitika felé utat kereső politikusok nagyrészt a civil szférából, az akadémiai világból és kisebb részben más pártokból érkeztek, túlnyomóan egy új (1970 után születettekből álló) generáció tagjai voltak, és a fennálló társadalmi-politikai keretek felforgatására törekedtek (ahogy ezt az általuk választott pártnév: Lehet Más a Politika is sugallta), kétfelé is irányuló, de elég erőteljesen a létező és regnáló baloldalra célzott kritikát megfogalmazva.
Ha az MSZP és az SZDSZ nem omlik össze olyan dicstelenül, ha a Fidesz nem kap korlátlan politikai felhatalmazást 2010-ben, és nem él vele vissza olyan gátlástalanul 2010 után, s ha a Jobbik nem nyer még nagyobbat, mint az LMP szintén új belépőként a magyar nagypolitikába, akkor az LMP története egészen másról is szólhatott volna.
De a kétblokk-rendszer összeomlott, létrejött a NER és vele egy újfajta politikai szerkezet, amelyet a rezsim hívei és ellenfelei (utóbbiak nem mindig értve, miről is beszélnek) centrális erőtérnek hívtak. Ilyen körülmények között pedig az LMP eredeti célja értelmetlenné vált, s csak az volt a kérdés, hogy milyen új célt találjanak maguknak.
Ássák be magukat az eredeti pozíciójukban, és igyekezzenek türelmesen kivárni, amíg a Fidesz meggyengül, az MSZP megsemmisül, és a Jobbikról kiderül, hogy vajon megszelídíti-e őket kellőképpen az országos politika élvonalába kerülés – nevezhetjük ezt a schifferi stratégiának. Vagy fogadják el, hogy nincs idő várni és kompromisszumos megoldásként egy antiorbánista ellenzéki egység megteremtésére és annak saját képükre formálására összpontosítsák figyelmüket. Utóbbi stratégia az, amiből végül, Bajnai Gordon 2012-es színrelépésekor a LMP szétszakítása és a Párbeszéd megalapítása következett.
Sokáig azonban egyáltalán nem volt világos, hogy melyik stratégia sikeresebb. A schifferi hosszú éveken át egyben és (mindmáig) a parlamentben tartotta az LMP maradékát, vagyis a szavazóknak mindig volt egy viszonylag elég nagy csoportja, amelynek jobban megfelelt ez a különutasság, mint az antiorbánista egység. A Párbeszéd pedig kudarcról kudarcra tűnt bukdácsolni: mint szervezet mindig is aprócska maradt, sem a Bajnai-féle összefogás nem működött, sem az MSZP-vel és DK-val való összefogás nem volt elég a kétharmad megakadályozására, Karácsony Gergely 2018-as miniszterelnök-jelöltsége sem volt épp sikertörténet, ahogy zuglói polgármestersége sem.
Sőt, mivel a Jobbik 2018-ra a legnagyobb ellenzéki párttá vált, mára a DK is jelentősen felerősödött, új szereplőként pedig megjelent a Momentum, könnyű lett volna amellett érvelni, hogy néhány politikus egyéni túlélésén kívül az égegyadta világon semmire sem alkalmas a Párbeszéd politikai létezése (e szempontból érdemes emlékeztetni Jávor Benedek feláldozására az EP-választások közös listáján). Nemhogy a régi baloldal megújítása nem sikerült, de ráadásul a Párbeszéd beszorult a hajdani LMP főellenségének tűnő gyurcsányisták és a kétblokk-rendszer maradványaként létező MSZP mellé, miközben ennek az egész heterogén régi-új baloldali blokknak a helyzete gyengülőben van.
Hogy ma mégsem állhatunk meg ennél a következtetésnél, annak részben a Párbeszéden kívüli okai vannak. Mindenekelőtt az, hogy a 2018-as választások két szempontból is teljesen átrendezték a magyar pártpolitikát. Először is, a választók széles tömegei számára az antiorbánista ellenzéki egység elfogadhatóvá, sőt, alapvető elvárássá vált.
Ez azt jelenti, hogy 2019 ősze után az „összefogósdi” mint a régi baloldal és a Párbeszéd politikájának kritikája sokkal kevésbé tűnik megalapozottnak, mint korábban. Ha többre nem is, de a meglévő ellenzéki szavazatok összeadhatóvá tételére elegendőnek bizonyult az a gondolat, hogy a magyar politikában jelenleg az egyetlen releváns törésvonal a rezsim híveinek és ellenfeleinek szembenállása. Korábban is voltak ilyen igények persze, de közben olyan kibékíthetetlen konfliktusok voltak a Jobbikot elfogadhatónak és nem elfogadhatónak, a 2010 előtti baloldali kormányzást mentegethetetlennek vagy a Fidesznél még mindig jobbnak tartók álláspontjai között, hogy ez szinte lehetetlenné tette az egységes antiorbánista ellenzékiség létrejöttét.
Ahogy azonban a Fidesz egyre inkább a maga képére formálta Magyarországot, és az ellenzék körül egyre inkább fogyni kezdett a levegő, úgy vált egyre kevésbé fontossá a többi konfliktus jelentősége. Ehhez jött hozzá másodikként az a szempont, hogy korábban soha nem látott válságba került az a politikai alternatíva, amely még 2010 előtt született, és a kétblokk-rendszerre volt kitalálva. 2018-ban hiába szerepelt mindkét párt kifejezetten jól a választásokon, mind a 2006-os alapítású Jobbik, mind a 2009-es LMP olyan éles belháború áldozata lett, hogy ez teljesen lejáratta az általuk képviselt politikai irányvonalat, ráadásul éppen az ellenzéki politizálás válságának mélypontján, a Fidesz harmadik kétharmados győzelmét követő hónapokban. Ebben a helyzetben
a Párbeszéd által követett politikai irány: az MSZP-vel és a DK-val való, akár súlyos áldozatokat, demoralizáló kompromisszumokat követelő együttműködés útja, a saját baloldali ökopolitikai arculat megtartásával, váratlanul erős legitimációt kapott.
Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a Párbeszéd csupán haszonélvezője egy tőle teljesen független politikai folyamatnak. A Párbeszédnek van számos nehezen vitatható értéke: van egy világos, beazonosítható ideológiai arculata, van programja, néhány ügy kapcsán az érdeklődők könnyen rájuk gondolhatnak először; van néhány, immáron hosszú politikai múlttal rendelkező politikusegyéniségük; nem jellemzőek rájuk a belső politikai botrányok; nem idegen tőlük a politikai akcionizmus, ami például a rabszolgatörvény parlamenti vitájában vagy a főpolgármesteri kampányban igen hasznosnak bizonyult; többszörösen demonstrálták, hogy nem doktriner módon, hanem megegyezésre készen közelítenek súlyos politikai vitahelyzetekhez.
De mindezek mellett szerintem messze legfontosabbnak mondható az a tulajdonságuk, hogy rendkívül reziliensek. Lehet, hogy az elmúlt öt évben kudarcról kudarcra haladtak, de ez alapjában véve az egész ellenzékre igaz. Viszont kiderült, hogy ezekből a kudarcokból fel tudnak állni és tovább tudnak küzdeni.
Sőt, Karácsony Gergely esetében – aki zuglói polgármesterként lényegében partvonalra volt állítva a helyi szocialista-fideszes politikai kartell által, majd miniszterelnök-jelöltként is inkább tűnt pofozógépnek, mint esélyes jelöltnek, olyannyira, hogy Kálmán Olga előválasztási indulásával még puszta főpolgármester-jelöltsége is veszélybe került – csodaszámba menő változást hozott az október 13-i siker. Hiszen ekkor a személyes kitartásának köszönhetően hirtelen olyan közhatalmi szerepben találta magát, amely messze fölötte áll presztízsben, befolyásban, napirend-alakító képességben a többi ellenzéki szereplőnek, s ez teljesen felforgatja a Párbeszédnek a párt méretéből adódó jelentőségét. Magyarán: a Párbeszéd egyáltalán nem érdemtelenül vált a politikai szerencse kegyeltjévé 2019 őszén.
Más kérdés, hogy mit lehet ebből tanulni. Az, hogy a hosszabb távon valamennyire is sikeres politizálás sine qua nonja az átlagember számára elképzelhetetlen szintű kudarctűrő képesség, nem egy kivételesen eredeti meglátás, de ettől még igaz, és a Párbeszéd története csak újabb példával igazolja e tétel helyességét. Hogy ebből mindenkinek érdemes tanulni, az nem lehet kérdés. Hogy lehetséges összeegyeztetni a sajátos, első pillantásra nem népszerű és nem közérthető ideológiai karaktert és a kompromisszumkészséget, szintén triviális, de ettől még fontos tanulság.
Igaz, nem mindegy, mennyi és milyen kompromisszum egyeztethető össze a sajátos ideológiai arculat megtartásával, de másfelől, aki sosem alkuszik, az valószínűleg sosem jut előre. A Párbeszéd történetének legérdekesebb tanulsága meggyőződésem szerint nem ez a néhány fontos közhely, hanem az, hogy sikerük egyik titka és egyúttal a legfőbb korlátja is, hogy ez a kis párt alapvetően nem lépett ki a saját komfortzónájából működése során.
A politikai akcionizmus eleve nem idegen a civilségtől, és a Párbeszéd kis pártnak maradása is alighanem azzal magyarázható, hogy a tagok számára az ismerős közegben maradás előnyei fontosabbak voltak, mint a komfortzónából kilépés várható előnyei. Az, hogy a Párbeszéd nem egy belső botrányairól ismert párt, nyilvánvalóan ebből következik.
Viszont az elmúlt hónapokban a Párbeszéd egy váratlan új kihívással szembesült: önkormányzati választási sikerei azt jelentik, hogy rengeteg pozícióhoz kell ember találniuk, s ezt nem lehet úgy megúszni, mint a tagság toborzását vagy egy aktivista hálózat kiépítését. Hogy a választások után meghökkentően vegyes társaság kapott meghívást a főváros vezetésébe, s ebben nagy szerepet kaptak a régi szocialista-liberális városvezetés mellett a hajdani Gyurcsány- és Bajnai-kormányok emberei, nem csak azért érdekes, mert ismét csak egy kompromisszum, ami a régi LMP két irányban zárt jellegével való szakítást követeli meg, hanem azért is, mert másfelől segít a pártnak a komfortzónájához közel maradni: ideológiai értelemben talán távol állnak a Bajnai-kormány egykori emberei a párbeszédesektől, de kulturális értelemben mégsem egy egészen más világ tagjai.
Mindez persze bővíti és át is alakítja a Párbeszéd politikai karakterét és egy nagyobb párttá válás esélyét kínálja. Kérdés viszont, hogy mindez mire lesz elég 2022-ben. Mert ez a fajta növekedés a nagyobb hatalmi erőforrásokon alapul, és nem következik belőle egy országos politikai infrastruktúra kiépülése, viszont a helyi kormányzásban való részvétel minden bizonnyal hatalmas tehertétel is lesz a párt számára.
S mivel eddig a Párbeszéd sikere nem kis részben azon múlt, hogy az MSZP részben pótolni tudta ezt a hiányzó országos hálózatot számukra, a DK-val pedig egyfajta kölcsönös bizalmatlanságon alapuló semlegesség, modus vivendi állt fenn, egyáltalán nem magától értetődő, hogy a Párbeszéd megnőtt mozgástere ellensúlyozni lesz képes azt a tényt, hogy az MSZP zsugorodása tovább tart és megállíthatatlannak tűnik (tartósan 10 százalék alá beragadt népszerűséggel), és hogy a DK pedig maga szeretne a „baloldal” fő ereje lenni, és aligha tart igényt erős riválisokra (ha rajtuk múlik, ma Kálmán Olga és nem Karácsony Gergely lenne a főpolgármester).
Innen éppúgy vezethet út egy egységes ellenzéki pártszövetségbe integrálódás, mint egy válsághelyzet felé, amelyben radikálisan újra kell gondolni a komfortzónában maradás előnyeit és hátrányait.
Annak, aki ezt a történetet nem a Párbeszéd szurkolójaként vagy nem az egységes antiorbánista ellenzékiség nézőpontjából, hanem egy saját politikai projekt lehetőségeit mérlegelve figyeli, annak számára alighanem éppen az a legfőbb kérdés, hogy szeretne-e egy ilyen úton végigmenni, amelyen lehet ugyan haladni, de nem nagyon lehet a megsemmisülés kockázata nélkül a többi baloldali ellenzéki párt közeléből eltávolodni. Ha nem, akkor nagyon sok mindent alapvetően másként kell csinálniuk, mint a Párbeszédnek, ez nem is lehet kérdéses.
