Azt írja az újság, hogy Európa egyik legnagyobb fővárosában olyan polgármestert választottak, aki a „szabad, zöld és szolidáris várost” szlogenjét tűzte zászlajára. Megtudhatjuk róla, hogy egy rendszerkritikus párt jelöltje, amely a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetéséért kampányolt éveken át. Jó kapcsolatot ápol a helyi civilekkel és velük együttműködve egyik központi témája a lakhatási válság felszámolása. A napokban közleményt adott ki, amelyben elítélte a Rodzsava elleni török inváziót. Meghirdette a teljesen átlátható város koncepcióját, a korábbi korrupciós ügyek leleplezését ígéri és első intézkedésként bevezeti városában a klímavészhelyzetet. Támadja a gyanús gigaberuházásokat és első lépésként elrendelte, hogy a metropolisz önkormányzati cégeinél ne vezessék be a globális tőke érdekben hozott, a munkások kizsigerelését fokozó törvényt. Mi – ahogy ilyenkor szoktuk – álmélkodva és álmodozva nézzük a róla szóló híreket és a lelkünk mélyén valamennyien tudjuk, hogy ilyen nálunk sose lesz. De azért a biztonság kedvéért megosztjuk a Facebookon és lájkoljuk is, hogy másoknak is feljöjjön az idővonalán.

Nos, akkor ezen a ponton ez a cikk véget is érhetne. Ugye mindannyian tudjuk, hogy miért. Azért, mert kutya kötelességünk ugyanígy reagálni akkor is, ha mindez nem egy távoli helyen történik, hanem itt és most – velünk. Ezek a napok az örömről és a felszabadulás érzéséről kell, hogy szóljanak a rendszerkritikai oldalon is.

És hát mit is lehetne hozzátenni ahhoz, ami egyszerűen elképzelhetetlen és felfoghatatlan – mégis igaz?

Sikerült. Bejött a taktika, amit évekkel ezelőtt választottatok. Rendszerkritikus zöld-baloldali főpolgármestere van Budapestnek.

Hogyan sikerült Karácsonyéknak?

A meglehetősen szűk bázisú hazai rendszerkritikus oldal (vagyis elsősorban az antikapitalista, ökológiai, feminista, civil és szociális mozgalmak és értelmiségi csoportok) nagy dilemmája kezdettől fogva az volt, hogy hogyan lehetnének többek intellektuális és/ vagy morális pozíciók hordozóinál, vagyis hogyan válhatnának valódi mozgalommá, hogyan tehetnének szert politikai befolyásra. Kezdettől vita tárgya volt, hogy egyáltalán be szabad-e lépni a pártpolitikai küzdelmekbe, vagy céljaiknak és elveiknek más szerveződési formák felelnek meg inkább. A kérdés 2006 után került elő újra. Ekkorra az alterglobalizációs mozgalmakkal kapcsolatos remények nagyban szétfoszlottak, a rendszerkritikus mozgalmak újra perifériára szorultak. Erőforrásaik leapadtak, az őszödi beszéd után úgy tetszett, hogy a küzdelmek terepe hosszú időre a nagypolitika világába helyeződött át. Ráadásul egyre többen úgy érezték, hogy az akkor regnáló, velük teljesen ellenséges, korrupt és elnyomó neoliberális-harmadik utas szociáldemokrata koalícióval és a feljövőben lévő populista jobboldallal szemben egyszerűen muszáj felmutatni valamiféle alternatívát a pártpolitikai harcok során kivéreztetett magyar társadalom számára.

A rendszerkritikai baloldal képviselői a nagypolitikába lépve alapvetően két stratégiát követtek.

Voltak, akik abban bíztak, hogy a neoliberális és korrupt elitekkel szembeni társadalmi mozgalmak megszervezésén, az önmagukat baloldalinak nevező pártok nyomás alá helyezésén és „helyrebillentésén” keresztül nyílhat út a rendszerkritika számára – vagyis, hogy lehetséges még idejében egy Gyurcsány ellenes lázadás a baloldalon, amely „helyzetbe hozza” a baloldali szereplők széles körét. A „baloldal legyen baloldali” gondolata 2010 után is visszatért a szakszervezetek, vagy az MSZP kapcsán időről időre. Botka populista kísérlete is ezt tűzte ki célul, legutóbb pedig Hegyi Gyula, az MSZP Baloldali Tömörülés vezetője tette közzé szocialista kiáltványát.

A másik utat azok választották, akik egy nulláról felépített rendszerkritikus „harmadik pólus” megteremtésében látták a megoldást, mint az LMP, a 4K!, vagy később a Balpárt tagjai. Őket az a meggyőződés vezérelte, hogy nincs esély változásra, ha nem szabadulunk meg a balliberális és jobboldali elitektől egyaránt, hiszen ezek már bebizonyították, hogy mit várhatunk tőlük – szakítani kell a „kisebbik rossz” politikájával. Ma már látható, hogy mindkét irány kudarcba fulladt. A balliberális oldallal szembeni társadalmi ellenérzéseket a jobboldalnak sikerült meglovagolnia (nem pedig baloldali ferforrmozgalmaknak), a harmadik pólus képviselői pedig szépen lassan felmorzsolódtak a szembenállásban, amely 2010 után a NER és az antiorbánista blokk között egyre inkább élet-halál harc formáját öltötte. Mára nem csak a baloldali kísérletek véreztek el, de a zöld LMP, a radikális jobboldali Jobbik és a liberális Együtt is halvány emlék csupán, ahogy Puzsér ellenzékváltó centruma is megbukott.

A rendszerkritikai gondolatokat az egyre ellentmondásosabbá váló és belső küzdelmekbe süllyedő LMP-ből dezertált Párbeszéd is életben próbálta tartani – de valójában azt gondolom, hogy ők is csak valamikor 2016 körül fedezték fel a siker új receptjét. A Párbeszéd és Karácsony Gergő taktikáját – vasárnap óta ez senki számára nem lehet kérdés – végül siker koronázta. A Párbeszéd jól mérte fel azt a helyzetet, hogy a 2010 utáni ellenzék mérhetetlen igényt mutat egy olyan politikai innovációra, amely nem bolygatja meg a szereplők körét és nem fenyegeti a 2010 előtti világból visszamaradó érdekcsoportok további működését, de mégis képes választókat mozgósítani és eredményt felmutatni Orbán ellen.

Ebből a szempontból is érdemes újrahallgatni a kiszivárgott Karácsony-hangfelvételt. Akár elnökségi ülésen készült, akár máshol, teljesen világos: Budapest azóta győztes főpolgármester-jelöltje arról beszél, hogy hogyan érdemes lavírozni az ellenzéki fertőben, ha az embernek nincs más választása, és ha hajlandó elfogadni bizonyos kompromisszumokat – remélhetőleg átmenetileg.

A felvétel Karácsony taktikáját nyilván leleplezte – de legnagyobb értéke, hogy nagyszerű látleletet ad azokról a viszonyokról, amelyek között valakinek mozognia kell, ha nagypolitikára adja a fejét a hazai balliberális oldalon, ahol mindenfelé a Trónok harcából ismerős gátlástalan zombik nyomulnak, és ha átváltoztatnak, neked is véged.

A Párbeszéd úgy döntött, hogy ebbe az „erős szereplők” által megfogalmazott térbe lavírozza be magát és saját javára fordítja annak gyengeségeit, ahol csak lehet. Nem tisztem eldönteni, hogy a megkötött kompromisszumok és vállalt taktikai húzások mindegyike elfogadható-e – ehhez nem rendelkezem elegendő információval. Ami azonban bizonyos: Karácsony Gergely és csapata jól érzékelte azt a vezetői vákuumot, amelyet az okoz, hogy Gyurcsány Ferenc személye miatt senki nem lehet az ellenzék elsőszámú vezetője (ezt a pozíciót GYF magának tartogatja, ha eljön az ideje) – így az előválasztás, az összefogás és a főpolgármesteri rivalizálás kapcsán bejelentkezett a második számú vezető pozíciójára. Egy kétmilliós város vezetésének elnyeréséhez ez most elégnek bizonyult. Kezdetnek megteszi.

Előrehozott kormányzás

Valójában nem tudhatjuk, hogy Karácsony és csapata fel van-e készülve azokra a mérhetetlen feladatokra, arra a hatalmas felelősségre, amit a nyakába vett ezzel a győzelemmel.

Az LMP, aminek annak idején prominense volt, nem volt felkészülve, pedig akkor sokkal kisebb volt mind a lehetőség, mind a tét. Annak a történetnek nagyon rossz vége lett. Remélhetőleg – a rendszerkritikai oldal és annak céljainak szempontjából – most máshogy végződik a történet.

Véleményem szerint négy területen vár Karácsonyra és csapatára sorsdöntő feladat – és anélkül, hogy ünneprontó lennék: lehet, hogy ezek nehezebbek lesznek, mint legyőzni Tarlós Istvánt.

1. Megújulás: megtörni az ellenzéki érdekcsoportok és háttéralkuk rendszerét, elindítani a létező pártok megújulását, anélkül, hogy az összefogás taktikai fegyverét feláldoznák.
2. Intellektuális innováció: megtörni a hegemón helyzetben lévő liberális gondolatok egyeduralmát és felépíteni egy rendszerkritikai alapú Orbán-ellenes gondolkodásmódot és értelmiségi-kulturális-politikai hátországot.
3. Budapest felpezsdítése: Megteremteni egy olyan széles társadalmi bázist, amelynek kapcsolata a politikával a civil részvételen, a döntésekbe történő bevonáson, a pluralizmuson, a szolidaritáson és az autonóm szereplők sokszínűségén alapul.
4. Országos alternatíva: meg kell oldani azt a feladatot – amit Zugló vezetése során nem sikerült teljesen – hogy egy „kisebb” egység vezetésével kikristályosodjanak azok a keretek, amelyek szükségesek egy „nagyobb” egység vezetéséhez. Vagyis Budapestről kell megszervezni azt az alternatívát, amely képes elérni a vidéki Magyarország ingerküszöbét és támogatását a kormányzati médiadömping ellenére is.

A helyzet ezekkel kapcsolatban annyiban változott meg 2010-hez képest, amikor az LMP rendszerkritikai (öko)pártként bekerült a parlamentbe, hogy míg akkor hasonló célokat elsősorban politikai mozgalomként lehetett (volna) kitűzni – most földi halandó számára beláthatatlan erőforrások állnak rendelkezésre mindehhez. Karácsony noteszében most bizonyára hirtelen megszaporodnak majd az előjegyzett találkozók. Az ellenzék túlnyerte magát, a pozíciók, intézményi státuszok, források sokaságáért elindul a tülekedés. Nem elég, hogy a Párbeszéd főpolgármesterének támogatása már eleve a „régi balliberális oldal” több szereplőjétől is függ majd (olyanoktól, akiket jól megismert Zuglóban), de nyakába kapta a főváros intézményeinek és cégeinek összes belső harcát is vasárnap. Végül a kormánnyal is számtalan vérre menő összecsapás várható az egészségügy, az oktatás, a közlekedés, a nagy beruházások vagy  klímavédelem kérdéseiben.

Meggyőződésem, hogy ezekben a harcokban csak úgy tud majd erőt mutatni, ha kiépíti saját mozgalmi, intellektuális és politikai hálózatait. Ha megtalálja azokat a civil, értelmiségi, szakmai és politikai szövetségeseit, akikben megbízhat.

Ebben a szövetségben nem a feltétlen lojalitásnak, a félelemnek, az érdeknek, az informális viszonyoknak és a parancsteljesítésnek kell lennie a szervezőelvnek – minden nap tapasztalhatjuk azt a fullasztó és elnyomó világot, ahova ezek vezetnek a Fidesz országlása alatt. Az alternatív szellemi műhelyek, kutatóintézetek, médiák, közösségi terek, kulturális formák, civil szervezetek, lokális egyesületek, szakmai szervezetek stb. sokaságára van szükség, amelyek – miközben sok tekintetben anyagilag „függnek” a Fővárostól – képesek autonóm „grassroot” alapot jelenteni egy politikusi garnitúra számára, biztosítva a társadalmi beágyazottságot is. Új kapcsolatokra a budapesti cégek és intézmények szakszervezeteivel és bizony a 21. századi globális szereplőkkel és mozgalmakkal. És nyitott kapukra a közélet azon szereplői felé, akik korábban más keretek között politizáltak, vagy a végsőkig kitartottak a „harmadik pólus” elgondolásánál – félretéve a régi sérelmeket, ha ezt egyébként „érdemes”.

Az elmúlt időszakban számtalan kritikát fogalmaztam meg az összefogás politikájával kapcsolatban. Úgy láttam, hogy az összefogásnak a jelen formában egy olyan „üres antiorbánizmus” jelenti az ideológiáját, amelynek egyetlen célja van: múltjától, értékrendjétől és céljaitól függetlenül egy táborba terelni mindenkit a NER ellenében. Márpedig ennek két kellemetlen következménye lehet hosszú távon egy Orbán utáni kormányzás időszakára nézve.

1. Az új kormány olyan vállalhatatlan szereplőket és attitűdöket örökít tovább, amelyek miatt pillanatok alatt botrányok és elvtelenségek sorozata tör ki (a korrupciótól a raszizmusig) és postafordultával jön is vissza a Fidesz. Az ellenzék bizonyos része jelen formájában vállalhatatlan.

2. A hazai politika erőforrásait, a nemzetközi beágyazottsági viszonyokat és a jelen lévő szervezetek teljesítőképeségét ismerve a DK és a Momentum szép lassan domináns pozícióba kerül az ellenzéken belül, így a kormányváltás az „emberarcú neoliberalizmus” visszatérésével lesz egyenértékű, ami szintén túl könnyen hozhatja vissza adott helyzetben a jobboldali populistákat. Tehát az összefogás egyenértékű a rendszerkritikai baloldal (és egyáltalában: minden baloldal) hazai felszámolódásával. Ráadásul egy olyan antidemokratikus forma, amelyben a pozíciók „füstös hátsó szobákban” dőlnek el. Be kell valljam, hogy ezekben a kérdésekben továbbra sem vagyok bizakodó – az ellenzék maga önveszélyes időzített bomba, főleg most, a remélt „szabadrablás” időszakában, amikor mindenki megkapta a saját kis szemétdombját, ahol arany után kutathat.

De talán van most egy kedvező, vissza nem térő kegyelmi pillanat. Karácsonynak ebben az értelemben „előrehozott kormányzásra” kell készülnie, vagyis minden probléma és küzdelem lejátszható most Budapest szintjén, ami majd előkerülhet az esetleges későbbi összefogás által megnyert országos választások után – mondjuk 2022-ben. Előrehozott kormányzás ez abban az értelemben, ahogyan az előrehozott választásokra szoktunk tekinteni. Azok célja, hogy a „rendes időpont” előtt számot adjanak az erőviszonyokról, esélyekről és szándékokról, tehát feloldjanak egy hosszú ideje tartó patthelyzetet.

Karácsony előrehozott kormányzásának fel kell oldania azt a patthelyzetet, hogy bár tudjuk, a NER-t el kell zavarni valahogyan, nem tudjuk, hogy szabad és érdemes-e ezt a formálódó pártpolitikai ellenzék helyzetbe hozásával megtenni.

Az előrehozott kormányzás ebben a tekintetben az összefogás próbatétele lehet: megmutatja, hogyan működik az antiorbánizmus ellentmondásos és anakronisztikus társasága a hatalomban – mielőtt kipróbálnánk őket élesben.

Bele kell állni, menni kell az úton

Karácsony így – ha akarja, ha nem – belekényszerül, hogy Budapest miniszterelnöke legyen, ne csak főpolgármestere. A Párbeszédnek mint „kormánypártnak” pedig egyetlen esélye van, most húznia kell egy váratlant, amire nem számítanak az elsöprő győzelemből a régi módon nyerészkedni akaró mohó mohikánok: most bele kell állnia, mostantól nem mindenkinek politizálni, nem népszerűséget hajhászni, nem taktikázni, nem kötni alkukat, mert most döntésre kell vinni a dolgokat. Tudni kell, hogy Karácsony győzelmében nagy szerepe volt annak, hogy a fővárosban el akarták kergetni Orbánt, Tarlós pedig úgy viselkedett, mint akinek nyűg ez az egész. És annak is, hogy bár szinte milliméterre megismétlődtek a korábbi választások szavazati arányai (tehát nem jelentek meg új tömegek az ellenzéki oldalon) – az összefogás ténye miatt ez sokkal jobb eredményt hozott.

Ám azért az mindenképpen nagy legitimitást jelent az ellenzéken belüli harcokhoz, hogy mégiscsak Karácsony Gergelyre szavaztak, az ő programját választották, számtalan helyen az ő szövetségesei dolgozták végig a kampányt.

Bele kell állni és menni kell az úton. Ha most nem jön létre a megtisztulás, ha nem vizsgálják ki a kényes ügyeket Kispesttől a Belvárosig, ha nem kerülnek új arcok és eszmék a politikai térbe, ha nem jönnek új szereplők a kulturális-szellemi életbe, ha a régi struktúrák megbénítják és kirakattevékenységre kárhoztatják a Főváros új vezetését, ha nem épül új politika – akkor nem hiszem, hogy lenne valódi esély a változásra.

Még a kormányváltásra se nagyon. A jelenlegi ellenzéki összefogásban ugyanis ennyi van, kihozta magából a maximumot, ez országos választási sikerhez csak nagyon szerencsés pillanatban lenne elegendő.

Hogy is írta Büttl Ferenc, Karácsony Gergely egyik tanácsadója, a Párbeszéd alapítványának vezetője itt a Mércén a 2019-es EU választási fiaskó és liberális előretörés után?

„Nem azt mondom, hogy meg kell tagadni a Bokros-csomagot, vagy Gyurcsány Ferencet. Nem kell megtagadni, de szakítani kell ezekkel a rossz hagyományokkal. Ha pedig megvan a szembenézés és az elhatárolódás, akkor ki lehet jelölni az új utat. Olyan utat, ami baloldali, ami szocialista. Ki kell mondani, hogy demokratikus szocializmust (de minimum korlátozott kapitalizmust) szeretnénk, ki kell mondani, hogy korlátozni akarjuk a tőkét, hogy köztulajdonba akarjuk venni és klímatudatos módon működtetni a természeti erőforrásokat, hogy államosítani akarjuk a NER-tőkét, hogy társadalmi mobilitást akarunk (az alul lévőknek esélyt adni a felemelkedésre), hogy erősen szabályozni akarjuk a piacokat (ökológiai és szociális szempontok szerint), hogy nem tűrjük a kizsákmányolást, viszont preferáljuk a gazdasági demokráciát és egyebek. Mindezt ki kell mondani, le kell írni és ragaszkodni kell hozzá – már persze, ha erre van szándék, erő és akarat.”

Jelenleg minden szereplőnek tudatosítania kell: az antikapitalista, zöld, feminista és szociális „rendszerkritikai oldalnak” lett egy főpolgármestere, lett néhány polgármestere és helyi képviselői – a már meglévő parlamenti helyei mellé. Az élen járt a Fidesz „kisöprésében” Budapesten. Fontos lépést tett, de még hosszú út áll előtte. Hiszen nincsenek, vagy nagyon gyengék saját jogon életképes pártjai, mozgalmai, hálózatai, intézményei. Ezeket még meg kell csinálni. Hiszen erős rendszerkritikus szereplő nélkül az Orbán-ellenes küzdelem sem rendelkezik további növekedési potenciállal. Budapest megszerzésével kaptunk egy nagy esélyt. Ez nem kevés, nagy munka van mögötte – de a jelszó nem lehet más:

„Győztünk – de még alig létezünk.”