Az Európai Néppárt (EPP) és a Fidesz válásának jelei egyre szaporodnak. A folyamat már évek óta tart és fokozatosan romlott a mostani helyzetig.
Az első komoly nyilvános figyelmeztetést az EPP elnöksége 2017. április 29-i ülése után kiadott közleménye küldte: addig nem ismert, példátlanul határozott hangon szólította fel a beidézett (!) Orbán Viktort személyesen az uniós szerződések, az alapvető szabadságjogok, az akadémiai szabadság, az egyetemi autonómia tiszteletben tartására – néhány héttel a CEU-t elüldöző jogszabály elfogadása után. Elfogadhatatlannak minősítették az unió elleni kampányt („Állítsuk meg Brüsszelt!”), a civil szervezetek működésének jelentőségét hangsúlyozták. Az EPP azóta várt valamilyen módosulásra a Fidesz politikájában – mi itt Magyarországon tudjuk, hogy ilyesmi nem lehetséges.
Aztán tovább romlott a helyzet. 2018 szeptemberében az Európai Parlament nagy többséggel, köztük az EPP képviselők nagy többségének szavazataival elfogadta a magyar jogállamiságot kritizáló Sargentini-jelentést. Manfred Weber néppárti frakcióvezető is a jelentés mellett voksolt. Ezt követően az EPP 2018 novemberi helsinki kongresszusán a 2019-es EP választásokra Webert az EPP csúcsjelöltjének választották – egyebek mellett Orbán szavazatával is. Érdemes figyelni az időrendre: Orbán a Weberrel való szakításkor azt hozta fel egyik indokként, hogy megszavazta a Sargentini-jelentést.
Nyilván a romló viszony hatására Orbán már a 2019 januári sajtókonferenciáján felvázolt egyfajta menekülő utat a Fidesz számára. Itt ugyanis kifejtette, hogy a Néppárttól jobbra álló erőkből („Róma-Varsó tengely”) és a Néppárt „bevándorlásellenes erőiből” álló politikai alakulat létrejötte „nagyszerű fejlemény” lenne. Itt tehát már a Néppárt kettészakítását is elképzelhetőnek tartotta.
Ezek után következett a Jean-Claude Juncker, a Bizottság akkori néppárti elnöke elleni kampány nyomán az EPP 2019 márciusi döntése a Fidesz tagságának felfüggesztéséről vagy az „önfelfüggesztésről” – a fentiekből láthatóan nincs lényegi különbség: a viszony folyamatos romlása vezetett a kialakult helyzethez. Azóta csak időhúzás zajlik, hogy eldőljön a „ki veszíti el jobban az arcát” kérdés.
Orbán még reménykedhetett abban, hogy a 2019 májusi EP választásokon létrejöhet az általa kívánt, jobbra tartó Néppártnak (vagy egy részének) és a többi jobboldali, szélsőjobboldali erőnek valamilyen befolyásos csoportja, de csalódnia kellett. Sőt, a csalódás még nagyobb lehetett, mert egyenesen az integrációt erősíteni kívánó politikai csoportok erősödtek meg, kialakult egy informális pro-Európa frakció. Ennek az EP szociáldemokrata, liberális és zöld frakciói mellett legnagyobb frakcióként az EPP is tagja.
Orbán számára nem kínálkoznak jó megoldások. Az EPP nem fordult jobbra, sőt a Fidesz tehertétellé vált a számára, hiszen a pro-Európa frakcióban (amely a Fidesz értelmezésében „bevándorláspárti” tömörülés) aligha maradhatnak tagok, de ők is aligha akarnának maradni. Ráadásul a csütörtöki EP-vita során egyértelművé vált, hogy az eddig rendre a Fideszt támogató német konzervatívok szavazataira sem számíthat többé a magyar kormánypárt, hiszen az EP határozatát a CDU/CSU európai képviselői is vagy megszavazták, vagy tartózkodtak a voksolás során.
Az euroszkeptikus Konzervatívok és Reformisták frakcióba (ahol az Orbán-szövetséges, kormányzó lengyel Jog és Igazságosság (PiS) a meghatározó erő) nyilván befogadnák őket, de ez egy kevéssé befolyásos csoport, az unió most induló reformvitáiban nem fog meghatározó szerepet játszani. Ezért próbálkozik a miniszterelnök ebben az EU jövője-vita szegmensben a V4-ek előtérbe tolásával. Nem érdektelen itt megjegyezni, hogy az EPP-ből távozó Fidesz után a V4-ek között nem lesz kormányon EPP tagpárt.
Másik lehetőség egy új jobboldali tömörülés, esetleg frakció létrehozása a PiS, a Matteo Salvini-féle olasz Liga, néhány szélsőjobb párt és a Néppártból esetleg a Fidesszel távozó kisebb pártok részvételével. Ezek azonban csak szükségmegoldások. A következmény: szűkülő befolyás az európai politikában, az Európai Parlamentben, a pálya széléről való bekiabálás lehetőségével.
A Fidesz távozása az EPP-ből azonban több, mint politikai játszma, amit valaki megnyer, egy másik meg elveszít. Az Európai Unió nehéz helyzetben van, komoly reformokat kell keresztülvinnie egy romló, geopolitikai feszültségekkel teli környezetben. A belső kohézió kulcsfontosságú. Magyarország számára sem mindegy, hogy ki és milyen motívumok által vezetve fogja érvényesíteni ebben a helyzetben a magyar érdekeket.
Kérdéses, hogy milyen hatása lesz az esetleges szakításnak Magyarországon. A Fidesz hátország hajszálrepedései közepette a konzervatív értelmiségi holdudvar egy része biztosan szívesebben látta a Fideszt az európai főáramú konzervatívok között, mint egy olyan alakulatban, amelyben például az olasz újfasiszták örökösei is ott ülnek.
Hab a tortán, hogy az örökösen az európai kettős mércéről panaszkodó fideszes politikusok az Európai Parlamentben éppen olyankor akarnak vagy kényszerülnek frakciót váltani, amikor a magyar Országgyűlésben a decemberben elfogadott házszabály-módosítás kizárja a ciklus közbeni frakciócserét.
Ami pedig ezek után a Fidesz-kommunikáció számára marad, az Woody Allen poénja: „Sose szeretnék olyan klubhoz tartozni, amelyik engem elfogadna tagnak.”
