Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A francia miniszterelnök „ideiglenes” engedménye meghátrálás vagy csalétek?

Van-e kiút Macron nyugdíjreform terve következtében kialakult közel másfél hónapja tartó válságból? A miniszterelnök január 11-én bejelentett engedménye előrelépés-e, vagy az egy helyben topogás jele? Egyelőre folytatódik a szkander, az újév kölcsönös pofonokkal kezdődött. Először Macron adott kettőt a forrongó népnek, majd az adott neki néhányat.

Az első két macroni pofon a december 31-i szokásos elnöki beszéd volt, amelyben politikájának sikereiről és reformjának kitűnő perspektíváiról számolt be, anélkül, hogy megemlítette volna az akkor majd egy hónapja tartó sztrájkokat. A baráti hangvételű beszéd egyetlen üzenete az volt, hogy a nyugdíjreformot tűzzel-vassal keresztülviszi. Akik hallgatták – eltekintve a hozzá legközelebb álló politikusoktól, médiairányítóktól és pártjának tagjaitól – azt latolgatták, hogy ez a beszéd szándékos provokáció-e, vagy a politikai vakság jele.

A második a január 1-jei, a BlackRock biztosítási multi francia igazgatójának a francia állam legnagyobb megbecsülését tanúsító Becsületrendjével (Légion d’honneur) való kitüntetése. Az előző tudósításokban sok szó esett Macron és a BlackRock közötti érdekkapcsolatokról, és ezek összefüggéséről a jelenlegi nyugdíjreform tervvel. Ezzel a kitüntetéssel is olajat akart önteni a tűzre az elnök? Némelyeket Macron azokra a modern technológiával tenyésztett háziállatokra emlékezteti, amelyek egész életükben csak betont látnak, taposnak, földközelbe nem kerülnek.

Január 8-án az ellentáborból jöttek a pofonok. Ezek a politikai happeningek jóval több (haraggal teli) humorról és képzelőerőről tanúskodnak, mint az elnök száraz pénzügyi tervei, intézkedései. Az egyik a Radio France hangversenytermében történt, ahol Sibyl Veilnek, az állami rádiókat összefogó Radio France igazgatónőjének, egyben főcenzorának (Macron volt évfolyamtársa, kebelbarátnője) kellett vörösödnie a leégés magas hőfokán. Az előzmény az, hogy november közepén az igazgatónő nyilvánosságra hozta 50 millió eurós megtakarítási tervét, 300 állás (a teljes munkaerő közel 10%-a) megszüntetését, amit a nyugdíjasok nem utánpótlásával és az „önkéntes” távozásokkal (távoztatásokkal?) szándékozik megoldani. Az újságírók, technikusok, művészek a leépítési terv óta sztrájkolnak, a műsorok helyett zenét és régi műsorokat sugároz a rádió.

Január 8-án az újévi köszöntő alkalmából Sibyl Veil összehívta a rádió dolgozóit, hogy, mint mondta, meghallgassa javaslataikat. Beszéde legelején épp ott tartott, hogy milyen büszke a Radio France nemzetközi presztízsére, 2019-ben mutatott jó munkájára, amikor hirtelen torkán akadt a szó: a nézőtérből felcsendült a sztrájkoló kórus hangja. A valóban világhírű kórus énekesei Verdi Nabuccójából a „Rabszolgák kórusát” énekelték a capella Sibyl Veilnek, ezzel kívánva boldog újévet az igazgatónőnek. Ő joviális mosollyal, türelmesen, de lemeredve végighallgatta a kórust, de megtapsolásában nem vett részt. Illedelmesen megvárta, amíg a kórus tagjai elhagyták az újévi ünnepséget, üresen hagyva a nézőtér egyharmadát, majd folytatta beszédét, azaz folytatta volna, ha a 37-ik napja sztrájkoló újságírók és hangtechnikusok csapata nem fojtotta volna belé a szót egyetlen kihangosított mondatot ismételve: „Sibyl, a leépítési terveidből nem kérünk”. Végül az igazgatónő türelmét vesztve összeszedte szószékéről a beszédét tartalmazó lapokat, és nem értve a személyzet párbeszédre való képtelenségét, komoran elhagyta az ünnepséget.

Ugyanezen a napon 70 caen-i sztrájkoló ügyvéd a helyi bíróságok felszámolásának megmagyarázása céljából odaérkező igazságügyminiszternő előtt levették és elé dobták ügyvédi palástjukat. Ezzel próbálták tudomására hozni tiltakozásukat a helyi bíróságok megszüntetése és a korporációjukat nagyon komolyan érintő nyugdíjreformterv ellen. A miniszternő is kényszermosollyal fogadta a jelenetet, az előtte heverő palástok halmát és az ügyvédek énekét, a Marseillaise-t. Azóta Bordeaux-ban, és Lyonban halmozták el palástjukkal az ügyvédek.

Egy harmadik látványos tiltakozó eseményt Le Havre-ban mintegy 30 tűzoltó produkálta. Slagjukkal, szirénáik, petárdák kíséretében, az eseménnyel rokonszenvezők társaságában „lemosták” a polgármesteri hivatal épületét. Akciójukkal a polgármester és a városi tanács tagjainak figyelmét akarták felhívni a létszámleépítés, romló munkafeltételeik, és a nyugdíjreform káros hatásaira. Január 28-ára újabb akciót terveznek, ha követeléseik addig nem találnak meghallgatásra. A tűzoltókat a lakosság mindig nagy megbecsülésben tartotta, de a hat hete tartó társadalmi megmozdulásokban ez a mindennapi munkájukat megillető tisztelet egy újabb dimenzióval gazdagodott. Elég felidézni az egyenruhájukban tüntető tűzoltókat, akik a december 5-i felvonuláson a párizsi Place de la République-en leszerelték, meghátrálásra kényszerítették a tüntetőket molesztáló, mozgásszabadságukat gátló rendőröket.

Ezek a politikai happeningek azokat igazolják, akik elemzéseikben azt mondják, hogy a kormány nyugdíjreformterve most az a csepp, amelytől túlcsordul a pohár. Eköré csapódik ki mindaz a több éves elégedetlenség, amelynek az okai nem Macronnal kezdődtek, de amit ő jelképez a legradikálisabban, legnyíltabban, egyeztetést, vitát, ellentmondást nem tűrően. A független MediaTV a filozófus és közgazdász Frédéric Lordont idézi január 9-i adásában:

„Amikor [a hatalom] mindenütt repedezik, amikor a tekintély töredezik, a nép hirtelen nem engedelmeskedik, messze van-e a Patyomkin-nap?” A kérdés nyitott, a válasz megjósolhatatlan.

Ami nem happening, hanem egy újabb tragédia: január 3-án egy 42 éves motoros csomagszállító, Cédric Chauviat találkozása négy rendőrrel az Eiffel toronytól nem messze a férfi halálával végződött. Ez utóbbiak megállították, igazoltatták a motorost, és ami ezután történt, azt egy szemtanú okostelefon-videójából láthatta az egész ország. A csomagszállítót a földön, hason fekve látjuk, a négy rendőr erővel lefogja és ütlegeli. A január 5-én bekövetkezett halál utáni boncolás eredménye: gégerepedés következtében előállt fulladás. A motoros csomagszállító nem volt se sárgamellényes, se tüntető, se külvárosi színes bőrű fiatal, akik rendszeresen szembesülnek a rendőrök féket, szankciót nem ismerő erőszakosságával. Az elmúlt év sárgamellényesek elleni rendőri bűncselekményei, és az, hogy ezt se a köztársasági elnök, se belügyminisztere, se a „rendőrök rendőrsége”, se a bíróságok nem ismerik el, állandó sokkban tartják a társadalmat.

Most egy elvben nem rendőri célszemély az újabb áldozat, ami a sokkot csak tovább növeli. Ezúttal a belügyminiszter nyilatkozott, hogy találkozni kíván az öt gyerekes elhunyt csomagszállító apjával, feleségével, két gyermekével és ügyvédjével. A jog védelmével megbízott állami felelős hivatalból vizsgálatot indít az ügyben, a párizsi ügyészség pedig másnap „nem szándékos emberölés” tárgyával bírósági eljárást indított. Ez a meglepően sok hivatalos reakció azonban csak azokat nyugtatja meg, akiket a rendőrség elvadulása eddig se nagyon aggasztott. Sokakat azonban szkeptikussá tesz az elmúlt hét egyik idevágó híre. Rémi Fraisse-t 2014-ben a sivens-i gát körüli ökológiai harc során meggyilkoló, különösen agresszív csendőrt január 9-én, ötévnyi vizsgálat után a toulouse-i bíróság „bizonyíték hiányában” felmentette. Fraisse meggyilkolása ugyancsak videón dokumentált.

A január 9-i általános sztrájk és megatüntetés Párizsban és az ország nagyvárosaiban a társadalmi mozgalom erejét, elszántságát és a kormány megfélemlítési stratégiáját illusztrálta. A CGT a tüntetés számainak tükrében – 1.700.000 tüntető és 216 tüntetés az országban – „történelmi” napnak tekinti január 9-ét. A Le Monde a rendőrség számait veszi alapul, amelyek természetesen jóval szerényebbek : 452.000 tüntető 80 városban, ez alacsonyabb a december 17-i számoknál. Párizs, Marseille, Toulouse és Bordeaux volt a tüntetések négy nagy gyűjtőpontja, mindegyik többszázezer résztvevővel.

A számokon túl figyelemreméltó volt az oktatásügy, a pedagógusok, a gimnazisták, egyetemisták, általában a fiatalok tömeges részvétele, és a magánszektorból a takarítók, szemétszállítók, valamint a PSA-Citroën dolgozóinak bekapcsolódása a mozgalomba.

Párizsban az Operaház művészeinek nagy transzparense egy volt a sokszáz között, de mindenki örült nekik. Csatlakozásuk a tüntetéshez megerősítette az emberekben azt az érzést, hogy két tábor van, a bérből élőké, legyenek azok művészek vagy vasutasok, akik védik a még el nem vett szociális vívmányaikat, és azoké, akik el akarják tőlük ezeket venni. Azt is megértették, hogy most vagy soha. Ha most a nyugdíj kérdésében veszítenek, hosszú évekre, talán évtizedekre elveszítik mindazt, a szabadidőt, a kultúrát, a szolidaritást, azt a douceur de vivre-t, ami miatt Franciaországban jó élni.

Párizsban megdöbbentő volt a kivonult rendőrök száma és fizikai közelségük a felvonulókhoz az útvonal két oldalán. Ezúttal a felvonulás végpontja előtt, a Gare Saint-Lazare (Szent Lázár pályaudvar) volt a rendőrök és tüntetők közötti összecsapás színtere. A gumilövedékeket (LBD – lanceur de balle de défense), könnygázbombákat a kartávolságnyira lévő tüntetők felé irányították a rendőrök. Megfigyelők szerint a több mint egy éve tartó rendőri erőszak eredménye, hogy növekszik a felvonulások élén tüntető legradikálisabb, a rendőrökkel való összecsapástól nem visszariadó résztvevők száma, és egyre több szakszervezeti fiatal vegyül közéjük, akik korábban idősebb kollégáik transzparensei mögött, biztonságban, vidáman vonultak. Őket is a most-vagy-soha érzése vezeti helyzetük, elkötelezettségük átgondolására.

Két nappal később, 11-én újabb, a sárgamellényesekkel közös tüntetés volt, hosszú évek óta az első, amelyet a szakszervezetek szombatra hirdettek meg. Párizsban még nem ért a menet a célponthoz, de már túl volt a rendőrséggel való konfrontációkon, robbantásokon, könnygázbombákon, amikor a tüntetők telefonjukon olvashatták, hogy Édouard Philippe levélben értesítette a szakszervezeteket, hogy ideiglenesen visszavonja a reformnak azt a pontját, amelyik az úgynevezett „tengely” nyugdíjkorhatárt (àge pivot) 64 évre tolja ki. Attól ideiglenes a visszavonás, hogy csak a 2027-ig nyugdíjba menőkre nem fog vonatkozni. (A „tengely” nyugdíjkorhatár vadonatúj kifejezés, azt jelenti, hogy 64 éves korában bárki nyugdíjba mehet, de csak akkor kapja meg a teljes nyugdíját, ha ledolgozta a reform által kötelezővé tett 43 évet. Mindez azonban értelmét veszti a Macronnak oly fontos pontrendszerre való áttérés esetében…)

Ez az ideiglenes engedmény a CFDT-nek szól. Azt reméli a miniszterelnök, hogy sikerül leválasztania a kormánnyal mindig lojális szakszervezetet a reformellenes frontról, és népszerűtlenné tennie a reformterv visszavonása mellet kitartó „maximalista”, „valóságtól elrugaszkodott” szakszervezeteket. Mert a hat hete tartó sztrájk titka, hogy a kényelmetlenségek, a mindennapi élet megnehezülése ellenére a nép többsége úgy anyagilag, mint lélekben továbbra is támogatja a sztrájkolókat. Az egyik azon melegében megkérdezett RATP (Párizs BKK-ja) buszsofőrt nem hatotta meg a hír.

„Ez az engedmény egy fikarcnyit sem változtat elszántságunkon. Nem akarunk magánbiztosításon alapuló nyugdíjrendszert, nem akarjuk a BlackRockot Franciaországban.”

Egy másik RATP alkalmazott szerint a miniszterelnök nyilatkozata „főleg azt mutatja, hogy a kormány alól kezd kicsúszni a talaj, az erőviszonyok megváltoztak. Nagyon fontos, hogy most ne gyengüljön a mozgósítás, amíg el nem érjük a reform teljes visszavonását.” A CGT főtitkára is hasonlóképpen reagált. A két másik szövetséges szakszervezettel, a Force Ouvrière-rel (FO) és az Union Syndicale Solidaire-rel (Solidaire) együtt továbbra is megtartják a január 14-re, 15-re és 16-ra tervezett tüntetést és a már megszavazott sztrájkokat.

A CFDT vezetősége vajon – most is, mint már annyiszor – bekapja-e a „csalétket”, ahogy ezt a miniszterelnöki engedményt minősítette a CGT főtitkára? Attól függ, hogy a CFDT tagsága milyen irányban gyakorol nyomást a vezetőségre.