Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„Karácsony volt, szenteste. Négyéves voltam, és az ablakon keresztül repültem ki.”

„…ha lenne egy lakásom, akkor legalább a tévét is nézhetném, mert lenne áramom. Meg takarítgatnék folyton, én azt szeretem, nagyon szeretem” 

Az Utak az erdőben c. kötet személyes elbeszéléseken keresztül mutatja be, hogy milyen utak vezetnek Magyarországon a hajléktalanságba. A kötet egyik szereplője, Jónás Ilona hosszú évekig élt hajléktalanként, szállókon és az erdőben. A vele készült interjú egy őszinte vallomás életútjáról, amelyet most rövidítve közlünk. Ilona a beszélgetés után néhány hónappal elhunyt. Ötven évet élt. Az interjút és az eredeti szöveget a kötet szerzője, Kovács Vera, az Utcáról Lakásba! Egyesület munkatársa készítette.

Jónás Ilona (fotó: Vörös Anna)

Kicsi koromtól hogy mi volt?

Én úgy nőttem fel, hogy mi négyen voltunk testvérek, három lány, egy fiú. A nyolcadik kerületben nőttem fel. Hároméves koromban jöttünk fel oda lakni. Szirákon, illetve egészen pontosan Bercelen születtem.

Sajnos anyukám, apukám nekem ivott, nagyon sokszor verekedtek, veszekedtek. Nem voltunk olyan szegények, mert azért mindenünk megvolt, enni mindig volt mit, szép bútorunk volt, nagy tanácsi házunk, de ez az örökös veszekedés, verekedés mégis szörnyű volt.

Az Erdélyi iskolába jártam általánosba, a Homok utcába, és a Dugonics iskolába is, ott a nyolc kerületben. A nyolc után először még nem mentem tovább, hanem elmentem a csokigyárba dolgozni (nevet), hát mert a gyerekek milyenek, nem igaz? Aztán mentem el a nővérképzőbe nővérnek tanulni, és voltam is nővér, mert én annyira jól csináltam az iskolában a dolgom, hogy rögtön kivettek, és betettek éjszakára dolgozni, de az iskolát végül nem fejeztem be soha, egy félévet ha kijártam. Aztán dolgoztam a Jégbüfében is, mert ahhoz akkor még nem kellett eladónőnek lenni. Utána már sose mentem vissza az iskolába, jártam inkább a családdal nagytakarításokra, mert az mindig is jobban fizetett.

Szórakozni a diszkóba jártunk le, mi, gyerekek meg fiatalok, ott ismerkedtünk meg a párommal is. Tizenegy évet le is éltünk együtt. Nem volt rossz ember, mert jó ember volt, csak éppen állandóan megcsalt. Na mindegy, ezt már kinőttem, kihevertem valahogyan. Huszonegy-huszonkét éves voltam, amikor otthonról eljöttem, két és fél évenként jöttek előbb a lányok, mert a három lány született meg először, utána meg a két fiú.

Aztán én is kaptam lakást, tanácsit, a Futó utcában, ott laktam hét évig. Utána, mert az előző lakást felújítás miatt visszavették, a Diószegi utcába kerültem el. A Futó utcai lakás huszonnyolc négyzetméter volt, és addigra az öt gyerekem meglett már, így kicsi volt nekünk nagyon. Na mindegy, megkaptam ezt a Diószegi utcai lakást, mert az negyvenhét négyzetméter volt, persze hogy bevállaltam a cserét.

Na most az öt gyereket egyedül neveltem. A gyerekek után kaptam vagy hatvanhárom-hatvannégyezer forintot, mire összejött, hogy a családi, a gyes, az ilyesmi. Volt, hogy hatvanötezer forint volt a számlámon, és azon gondolkodtam, hogy ott a lakás, az iskola, óvoda, bölcsőde, közös pénz, hogy mi legyen, hogy legyen… Amikor megkaptam ezt a lakást, sajnos nagyon hamar elmaradtam egy kicsit a számlákkal. Kaptam egy papírt, hogy távozzak.

A gyerekek még kicsik voltak akkor, mert a legnagyobb volt akkor tízéves vagy tizenkettő. Akkor gyorsan megcsináltam a lakást eladásra. Nem akartam kimenni az utcára, de volt egy-két olyan ismerősöm, akik értettek a lakáshoz, ezért öröklakásként rendezték el nekem, a tanácstól a nevemben kifizették a számlákat, és meg is vették. Az egyik a gyerekkori barátom volt, aki ezzel foglalkozott…

Ő vett meg helyettem egy lakást a megmaradt pénzemből, a Dobozi utcában, amit aztán felújítottam, bebútoroztam. Utána mondogatta csak folyton, hogy így kész lesznek a papírok meg úgy kész lesznek a papírok, de nem lettek soha papírok. Átvert engem, sosem volt az enyém az a lakás.

Amikor aztán bontásra ítélték a házat, nekem nem volt semmi papírom se róla, hogy az az én lakásom. És csak az kapott másik lakást a tanácstól, vagyis önkormányzat akkor már, akinek valami papírja volt, bérleti szerződése, és aki nem, az megint mehetett az utcára, így én is.

Akkor aztán tényleg az utcára kerültünk, télvíz idején, az öt gyerekkel. A legnagyobb lányom tizenhat éves volt, a többi gyerek még mind kisebbek. Ezért odaadtam őket az apjuknak, ő nevelte fel őket aztán, addig, amíg nagyok nem lettek.

Én meg fizetős szállón laktam utána, amikor több pénzem volt, akkor albérletben is. Volt, hogy tőlük egy sarokra béreltem szobát, így olyankor amelyik gyerek akart, az mindig nálam is volt, és amelyik akart, az apjához ment. Sajnos így jártam.

Erre a helyre itt az erdőbe egészen pontosan úgy kerültem, hogy itt aludtunk egyszer az erdőben a párommal, és zuhogni kezdett az eső. Nem tudtunk mit csinálni, beszaladtunk ide. Többen is voltak itt már akkor, de velük szemben volt egy romos, üres tér. Azt kitakarítottuk, megcsináltuk. Aztán egy sarokkal arrébb később eladtak nekem harmincötezerért egy másikat, amin volt ablak, ajtó, minden. Jól nézett ki. Azután, amikor kaptam egy gyomorfekélyt, bekerültem vele a kórházba, mire visszajöttem, egy gyufaszál sem volt ott, ahol hagytam. Elloptak, széttörtek, szétvertek ott mindent. Utána vettem ezt meg, negyvenezer forintért.

Nagyon rosszul élek én itt, megmondom őszintén. Most akartam újra beadni a leszázalékolásit. Kaptam ugyanis egy hátsó fali szívinfarktust, gyomorfekélyem is van, volt huszonhat évvel ezelőtt egy súlyos autóbalesetem más hibájából. Három hónapig voltam gipszben, műtöttek. Én azt éreztem, hogy leszakadt a két karom, de le is szakadt vállból. Azóta is csak recseg-ropog. Innestől idáig (mutatja) csak vasakból állok, állandóan kiugrik a mai napig is a vállam, hiába kaptam rá egy vállműtétet. Pedig még csak negyvenkilenc éves vagyok.

Jónás Ilona (fotó: Vörös Anna)

Az egyetlen jó, ami van velem, azok a gyerekek. Nekik jobban alakult a soruk, mint énnekem. Kettőnek már van lakása. Sajnos a legnagyobb lányom Erzsébeten, albérletben lakik, és a két fiam is albérletben lakik. Egyébként nekem nagyon sokat segít a családom. A gyerekeim is, de ugyanúgy még anyu is. Megkérdezi, hogy van pénzed? Ha nincs, és csak mondom, küldjél már kicsit, már küldi is. De azért azt nem mondhatom nekik, hogy vegyetek ki már egy albérletet nekem, meg fizessétek a számlámat is, mert én tehetetlen vagyok, hanem csak örülök, ha tudnak segíteni ennivalóval vagy akármivel.

Mert most menjek be hozzájuk lakni a szoba-konyhába? Vagy az albérletbe? Nem nagy házba laknak, egyik sem, szoba-konyha-fürdő, ennyik.

Laktam úgy másfél évig a nagylányomnál is, de ott is azért voltam zavaró tényező, mert éjszaka dolgozott az ura, jött haza reggelre, és sosem tudtam, hogy akarnak-e mondjuk beszélgetni, együtt akarnak-e lenni, vagy mit akarnak. Nem úgy volt az, hogy elküldtek, mert ő sosem küldött volna el. Csak az ember meg úgy van, hogy az se jó ám, hogy másnak a nyakán élni. Nem jó ez így, visszajöttem ide megint.

A gyerekeim kérdezik mindig: hogy bírsz te itt lenni? Most, hogy itt vannak mellettem a többiek, nekem meg itt vannak a kutyák is, már jobb. Itt van a Sanyi is, ha hazajön, mondja, itt van, Icám, ötszáz meg ezer, többet is ad, ha van neki. Hatan vagyunk itt most, mind segítünk egymáson, ahogy tudunk. Egyedül, nőként nagyon rossz volt, jobb így együtt. Most van valakim. Igaz, hogy most bent van, de nemsokára jön ki, februárban. Már öt éve tart köztünk ez. A párommal azért döntöttünk úgy, hogy kint maradunk, mert a szállókon nem jó, nem is lehetett együtt élni. Sajnos még az előtt csinálta meg ezt az ügyét, mielőtt még velem lett volna. Mert azelőtt sajnos ő is anyagozott, és emiatt egy boltból lopott. Kávét lopott a közértből, és végül egy év, nyolc hónapot kapott érte. Amióta együtt vagyunk, már nem is csinálja.

Szipuztam én is eleget, megmondom neked az igazat. Ez még gyerekkoromban kezdődött… Amikor még kislány voltam, nagy divat volt ez a nyolc kerületbe, a szipu. Még mostanában is előfordul olyan, például egy-két éve is megtörtént, hogy felidegesítettem magam, vagy amikor, ahogy mondtam, visszajöttem ide, és azt láttam, hogy sehol semmim nincsen, akkor fogtam a zacskót… Megmondom neked, hogy a világ legnagyobb hallucinogénje a szipu, mert attól olyan szépnek látsz mindent, hogy borzalmas. Semmi más nem is ér a nyomába.

De szerencsére én olyan típus vagyok, hogy ha egyszer azt mondom valamire, hogy nem kell, akkor az nem kell. Egyedül a cigiről nem tudnék lemondani. Volt időszak, amikor ittam is. Nem most, hanem még amikor hajléktalan lettem, mert majdnem minden hajléktalan ivott. A párom is iszik. Őt visszavárom, igen. Igaz, azóta, hogy nincs itt velem, van egy másik helyette. De ő is tud róla… mert egyedül se jó itt, sőt ki se lehet bírni. Mégis, négy hónapig egyedül kellett lennem itt. A semmibe. Ez szörnyű, a párom is megmondta. De hiába, a másikat meg én nem tudom szeretni.

Engem a férfiak már teljesen tönkretettek. Volt, amelyik kiverte a fogaimat vagy eltörte a bordámat. Minden férfi erőszakos előbb-utóbb, olyan, mint hogyha csak betegek volnának mind. Mintha én csak a beteg emberekkel jönnék össze. Mutatják a szépet, a jót, amíg megszereznek, de utána meg erőszakosak. Jaj de sokat szenvedtem én!

(…)

Nagyon sokat olvasok most, rengeteget, de ha lenne egy lakásom, akkor legalább a tévét is nézhetném, mert lenne áramom. Meg takarítgatnék folyton, én azt szeretem, nagyon szeretem. Mindent szeretek, ami szép, ami csillog, ami csak aranyos. Ha lakásom lenne, boldogabb is lennék, mert oda már feljárnának a gyerekeim, az unokáim. És, tudod, tizenhat év alatt már besokall azzal is az ember, hogy állandóan csak a hajléktalanok között van. Van egypár jó azok közt is, aki rendes, tudod, ki milyen. Ha elolvasnak minket, akkor látják az emberek, hogy mi is itt vagyunk, akik normálisak vagyunk.

A legjobban azért is örülök a könyvednek, hogy hátha valami lehetőséget hoz nekem, hogy hadd menjek már, hadd tűnjek már el végre a francba innen, hogy megszabaduljak végre innen! Annyira elegem van már.

A teljes szöveget elolvashatjátok az Utak az erdőben c. kötetben, Noran Libro Kiadó, 2019.


Karácsony volt, szenteste. Négyéves voltam, és az ablakon keresztül repültem ki” 

Bak István (1956–2018), aki sokáig hajléktalanszállókon és az erdőben élt, halála előtt nem sokkal elmesélte élettörténetét az Utak az erdőben c. interjúkötet készítőinek. Az interjút Göttinger Magdi vette fel, az eredeti szöveget Kovács Vera, az Utcáról Lakásba! Egyesület munkatársa szerkesztette. István kedves személyére szeretettel emlékeznek ismerősei. Az interjú rövidített változatát közöljük.

1956. december 20-án születtem Nagyhódoson, az ukrán–román határnál. Mostohaapám és édesanyám neveltek, de nagyanyámnál voltam a legtöbbet. Nem bírtuk egymást a mostohaapámmal.

Karácsony volt, szenteste. Négyéves voltam, és az ablakon keresztül repültem ki. Mostohaapám begolyózott. Üvöltésre ébredtem: a mostohaapám, az apja meg az anyám veszekedtek, üvöltöztek. Fölkeltem, egy klottgatya volt rajtam, meg egy trikó. Aztán közéjük álltam. Kaptam én is. Aztán ki az ablakon. (Fütyül, jelzi a repülést, nevet.) Utána nagyanyámhoz mentem. Ott nagyon-nagyon jó volt lenni.

Akármit is kértem, nagyanyám, hiába járt két bottal, mert trombózisos volt a két lába, mindent megcsinált. Imádtam. De te, figyelj, annyit kellett nekem dolgoznom! Hajnali háromkor keltem. Volt később négy-öt tehenünk, azt megetetni. Harminc-negyven malacunk, három kocánk. Meg vagy háromszáz csirke. Meg kellett etetnem, utána menni iskolába, tanulni. Utána haza, táska le, mars ki a mezőre kapálni. De azért befejeztem az általános iskolát Nagyhódoson, szerettem is. Nem nagyon kellett tanulnom. Odafigyeltem az órán, azt annyi.

2,8-as bizonyítvánnyal ott a környéken, Csengerben nem vettek fel, Gyarmatra sem, Nyíregyházára sem… Így épületasztalosnak tanultam tovább a fővárosi kettes tanműhelyben. Újpesten, kollégiumban laktam. De, mondok valamit: hiányzott minden. Hiányzott. Hajnal háromkor (mutatja, hogy kipattan az ágyból) felébredtem, és lestem. Áhh, imádtam a nagymamámnál, ott lent. Hát… sajnos ő is elment, 18-19 éves koromban. December 7-én evett utoljára, és január 23-án halt meg. Megvártak. Úgy tették le a földbe a mamámat. Ekkor már Pesten voltam. Utána meg már… Összeálltam egy nővel. Nem házasodtunk össze, csak összeköltöztünk. Egy darabig együtt éltünk. Aztán… (Hosszú csönd.) Erről nehéz beszélni.

Májusban született a kisfiunk. Augusztus 20-án a Teréz távbeszélőben dolgoztam. Jött a főnököm: Pista, menj haza. A Hajós utcában laktunk. Ilyen bazi nagy kulccsal kinyitotta a hátsó kaput, azt mondja, Pista, eredj.

Nem kívánom én azt senkinek. Weiszné Erzsike, a házmester, meg a rendőrök, ahogy menni akartam be a lakásba, nem engedtek. Erzsike rám szólt, hogy menjek be hozzájuk a házmesterlakásba. Mondom: Erzsi, mi van? Egy nagy pohár vodkát öntött ki nekem, azt mondja: idd meg. Mondom: Erzsi, mi van? Lehajtom, és közben látom, ahogy kinézek, hogy egy kis batyut visznek hordágyon. A kisfiam.

A hülye Maja – az élettársam – ráfeküdt, megfojtotta. Három év nyolc hónapot kapott, le is ülte Kalocsán. Én összeroppantam. Megfehéredett akkor a hajam. Csak belenéztem a tükörbe, mondom, ki ez a marha? Egy évig voltam bent a kórházban. Fél évig az országos ideg és elmén. Fél évig meg a Nyéki úton. Szanatóriumban. Utána meg kijöttem Keresztúrra. Kerestem a kisfiamat. Megtaláltam a temetőben, és megcsináltattam a sírját, hetvenvalahányezer forintba került. Betonlap, és csak annyi: Istvánka. Tudod, nehéz. Megkönnyebbülök, hogy elmondom.

A szanatórium után a keresztanyáméknál laktam, az V. kerületben. Keresztanyám Lajos fia akkor a Pannónia Filmstúdióban dolgozott, odamentem én is dolgozni. Ott dolgoztam három vagy négy évet. Utána a Városmajor utcában, az érsebészeten dolgoztam. Ott mindenes voltam. Azután meg az országos ideg- és elmén, de azután eladták, vagy mit tudom én, megszüntették a kórházat. Most már le van robbanva. Meg azóta én is lerobbantam. (Nevet.) Második stroke-om volt, kérlek. Most, szeptember 9-től bent voltam Balassán.

Aztán elcseréltük a lakást, de nem jól. Az Alig utcában, a Lehel piac mellett kaptunk egy garzont, a tizenháromban. Ott laktam velük vagy nyolc éven keresztül. Nagyon szerettem őket. Amikor keresztanyu lebénult, Lacika, a másik fia elvitte Ozorára. A Lajos… züm-züm (mutatja az ujjával), megbolondult. Otthon kellett vele maradnom. Állandóan ott kellett mellette lenni. Mindig mindent zárnom kellett. Mert nem tudta, hogy hova megy, csak menőkéje volt. Aztán bekerült a Szabolcs utcai kórházba, onnan meg átrakták a Kodály köröndhöz, ott volt az elfekvő. Délelőtt és délután is mentem hozzá. Megetettem, megborotváltam, levágtam a haját, a körmeit, tisztát adtam rá, megmosdattam. Egyik nap megyek be, ámen. Több mint két hónapot feküdt bent. Így sikerült. Így van, ez van. Harmincegynéhány éves voltam már akkor. Eddigre már a keresztszüleim is meghaltak, ketten maradtunk a Lajossal, aztán csak én. Lajost is eltemettettem. Gabi, a keresztanyu, addigra agyvérzésben szintén meghalt. Ennyi. Slussz. Nehéz.

Én ott a lakásban csak bejelentett lakó voltam, Lajos nevén futott a szerződés. Karácsony szenteste kiraktak.

Először a Mohács utcába mentem, az unokahúgomhoz, őket is hamar otthagytam. Én nem megyek pincét feltörni, engem nem úgy tanítottak, tudod? Azóta kint vagyok, lányom. Kurva nehéz. Huszonkét éve. Hazamenni nem volt hova. Magad, uram, ha szolgád nincs. Ennyi.

Először hajléktalanszállóra mentem. Onnét minden reggel ki kellett jönni, este hatkor engedtek be. Tizenhatan vagy hányan voltunk egy szobában. Sok. Amikor nem bírtam tovább a szállón, csináltunk többen – köztük szegény Gyula barátommal, aki féllábú volt, és, Isten nyugtassa, meghalt már – faházat. A Kozma utcában, a tónál, a Jászberényi sarkán. Később másik erdőben volt faházunk, felszámolták azt is. De onnan is el kellett jönni, és akkor a Vak Bottyán utcába, a 19.-be mentünk. Ott voltunk a legtovább.

Egyszer egy kiskutyát bele akartak fojtani a híd alatt a Kökinél a Dunába. Én kikaptam a Joli kezéből. Nyolc évig velem élt az a kiskutya. Aranyos volt, szerettem. Télen sem fáztunk, mert le volt szigetelve a faház, bent volt egy kályhám, fűtöttem. Az erdőben laktunk, fa volt. De majdnem minden éjszaka jöttek, vagy a rendőrök, vagy a nyomozók, nem volt nyugtunk.

Közben négy udvart takarítottam. Azzal pénzt kerestem. A Nemes-Nagy Ágnes írónő – nem tudom, ismered-e – háza udvarában is takarítottam a Vak Bottyán utcában. Elkértem egy könyvét, dedikálta nekem, hát nem ellopták? (Nevet.) Jóban voltunk, alig hitte el, hogy úgy lakom, faházban. Az erdőben meg, a többiek, voltak ott jók is, rosszak is. Mert, tudod, ezt az izét (kezével mutatja, mintha tűt szúrna a karjába) nem szeretem. És ott olyanok is voltak.

Az erdőnek az lett a vége, hogy kijöttek a Pilisi erdőgazdaságtól, és mindenkit megbüntettek százezer forintra, fejenként. Nem vicc. Volt ott hat vagy hét faház, azokat lebontatták.

Utána 2015-ben bejöttem a Vöröskereszthez. Azután az Aszódi szállóra is beraktak. Ne tudd meg, inkább aláugrok egy kocsinak, de még egyszer nem megyek oda. Hadd ne mondjam, mi volt ott. Drogosok, homokosok, fürödni nem lehetett, egy kurva kibaszott tükör nem volt a fürdőszobában. De akkor már ide (Táblás utcai szálló) jelentkeztem, csak várnom kellett. Átjöttem az Előd utcába. Két hétig voltam ott, ott is hattól reggel fél nyolcig lehetett lenni. És mit ad a Jehó, egyik este a Köves Feri – a főnökhelyettes – mondja, hogy holnap reggel azonnal jöhetek.

Megkönnyebbültem. Két év eltelt, és ahogy letelt a két évem, mert ennyit lehet maradni (a szállón), ugyanúgy jelentkeztem. De közben kórházba kerültem, és nem tudtam tartani a jelentkezést. Hét hónapot kellett várni, hogy visszajöjjek.

Volt barátnőm, a Katyi. Ő is itt volt, a 118-asban. Az is most… meghalt. Ismertem már régóta. Amikor még nem laktam itt, mindennap bejöttem: „Katyikám, kell valami? Kimegyek, megveszem neked.” Hát… május harmadikán jöttem, őt meg vitték. Szabolcs utca. Aztán elvitték a Honvéd kórházba, az ötödik emeletre. Én is mentem, más is ment, nem engedtek be. A nővér nem engedett be. Vér szerinti rokon kell. „Férj?” Mondom, a barátnőm. Hess! Mondom, kösz. És… elment a Katim. Így volt. Ez van. (Nevet.)

Én is alig vagyok lassan. A második stroke-ot kaptam szeptember 9-én, hát vagyok, ahogy vagyok. Időnként elesek, mint egy ólajtó, mondom neked (nevet, és mutatja a fején a bevarrt sebeket), akkor bevisznek. Most is volt, valamelyik nap. Összevarrták, ki is engedtek. Jó volna már megdögölni. Vén marha vagyok. (Nevet.) 62 éves. Dolgozni nem bírok, még ha mennék. Nehéz. Hidd el. Nehéz.

Csak egyet üzennék másoknak: ne kerüljenek ide. Ezt az egyet tudom mondani. Kapaszkodjanak még a legutolsó gyufaszálba is. Dolgozzanak, hogy ne kerüljenek ide. Nagyon nehéz. Nem vicc. Istentelen nehéz. De azt se lehet, hogy kint az utcán legyen az ember. Mert most mindenkit próbálnak bepaterolni a szállókba.

Hogy mi lesz még velem? Ahogy esik, úgy puffan. Mert, hogy mondjam neked, kérlek… Elkezd itt fájni, akkor jön a harmadik stroke-om, azt ámen. Mást nem tudok. Felrúgom a papucsomat. (Nevet.) Senkim nincs úgy. Haverok… hát…

A teljes szöveget elolvashatjátok az Utak az erdőben c. kötetben, Noran Libro Kiadó, 2019.

Címlapkép: fotó: Vörös Anna