Sehol a Szovjetunió által uralt blokkban nem volt olyan nehéz és véres a rendszerváltás 1989-ben, mint Romániában. A formálisan szocializmust hirdető, gyakorlatban nyomorító kizsákmányolást, nacionalista sovinizmust megvalósító Nicolae Ceaușescu román diktátor (1965-1989) a kezdetektől fogva, és az idő előrehaladtával egyre inkább magyarellenes retorikával és intézkedésekkel próbálta meg ellensúlyozni az általa ki- illetve továbbépített rendszer alapvető gazdasági/társadalmi hibáit.

A helyzet a 80-as évekre romlott meg igazán: a megalomán építkezések és az államadósság feszített tempójú visszafizetése Európában a világháborúk kora óta nem látott elszegényedést hozott Románia lakosságára. A városokban gyakorlatilag elfogyott az élelem, gyakoriak voltak az áramkimaradások.

Ekkoriban terjedt el a gyakran éjszakától-hajnaltól tartó tömeges sorban állás kultúrája a boltok előtt árura várva, ami sajátságosan teremtett meg egyfajta alternatív társadalmi érintkezési lehetőséget a polgárok között. Magyarok és románok együtt fagyoskodtak kenyérre várva, és többek között ez a közös tapasztalat volt az, aminek később segítenie kellett volna egymás megértését, a közösségi összetartást.

Hogy ez nem így lett végül, az a Kárpát-medence népei modern történetének egyik legszomorúbb fejezete.

„Léteznek külső erők”

… szólt az egyre inkább kihívásokkal küszködő diktátor, Ceaușescu egyre erőteljesebben hangoztatott mantrája, amivel egy Budapest-központú magyar kémhálózatra utalt, aminek egyetlen célja a „példásan működő” román kommunista állam megdöntése, és végső soron Erdély visszacsatolása.

Az azóta is ismerősen csengő frázis felhangosítására pedig 1989 decemberében nem más adott okot, mint a Tőkés László elleni zaklatóhadjárat által kiváltott társadalmi szolidaritás, és az emiatt kibontakozó többezres temesvári tüntetés a rendszer ellen.

Kilakoltatás

Tőkés László református lelkészt ugyanis a hírhedt román kommunista állambiztonsággal (Securitate) együttműködő  Papp László váradi püspök előbb felfüggesztette állásából, majd az egyház által biztosított lakásának elhagyására kötelezte.

A kilakoltatást megakadályozandó, magyarok és románok december 15-én élőláncot alkottak a parókia előtt, hogy megvédjék Tőkést és családját. A másnap esedékes intézkedést pedig már jelentős, románokból és magyarokból, vallásosakból és vallástalanokból álló tömeg hiúsította meg.

A megmozdulások folytatódtak, és december 20-ára a felkelők – a rendőrség, a hadsereg és a Securitate véres megtorló akciói ellenére – ellenőrzésük alá vonták Temesvár városközpontját.

Forradalom

Innen terjedt tovább aztán a felkelés Bukarestre, ahol december 21-én (miután a temesvári felkelés olyan nagyvárosokra is átterjedt, mint Marosvásárhely) a diktátor megpróbálta tömeggyűlésen csitítani a mintegy százezer egybegyűltet, ígérve 100 lejes fizetésemelést, riogatva Magyarországról szervezett románellenes támadással, de mindhiába: az elégedetlen tömegben valakik petárdázni kezdtek, amitől kitört a pánik, majd a szétszéledő emberek a környező utcákban összeverődve demonstrálni kezdtek.

A végjátékot mindenki ismeri már. A hadsereg átállása után helikopterrel menekülni próbáló Nicolae és Elena Ceaușescut gyanúsan gyorsan lezavart hadbírósági tárgyalás után december 24-én agyonlőtték. Az új vezetés – a Nemzeti Megmentési Front – tagjainak sorában azonban egyre másra bukkantak fel a korábbi kommunista káderek, a Párt másod- és harmadvonalának eddig mellőzött szereplői, mint például maga Ion Iliescu, akit még Ceaușescu állított félre annak idején.

A Front eredetileg csak az átmenetet biztosítandó jött létre, azonban vezetői hamar meggondolták magukat, és indultak a következő évben esedékes választáson. Hogy sokuk nem éppen makulátlan múltját leplezzék, és az ellenük tüntetők tüntetők figyelmét eltereljék, hamarosan újra előkerült a „magyar kártya”, amivel nem csak a marosvásárhelyi márciusi magyarellenes pogromot sikerült előidézniük, de hosszú távon a forradalom egyik legszebb vívmányát, a nemzetek közötti békét és szolidaritást is bizalmatlanságra, gyűlölködésre fordították.