Megalakulásának hetvenedik évfordulóját ünnepli a NATO – a december 3-4-én, Londonban tartott eseményt csúcstalálkozói rangról hivatalosan „vezetői találkozóvá” fokozták le, hogy ne kelljen közös nyilatkozatot kiadni, félve Donald Trump amerikai elnök esetleges trollkodásától. Ez már önmagában is szimbolikus jelentőségű aspektus a katonai szövetség működőképessége szempontjából.

Ám talán még ennél is sokatmondóbb, hogy épp harminc éve tartották azt a máltai csúcstalálkozót, amelyen George H. W. Bush és Mihail Gorbacsov ült egy asztalhoz, sokak szerint szimbolikusan véget vetve a második világháború óta tartó hidegháborúnak.

Az Észak-Atlanti Szövetség (NATO) ennek a hidegháborúnak volt oszlopos intézménye, a szovjetek elleni amerikai erőprojekció európai pillére, a hidegháború vége óta eltelt harminc évben pedig rendre felmerül a kérdés:

a közös ellenség, a Szovjetunió megszűntével mi értelme van még ennek a szervezetnek?

Ez a kérdés talán most a legaktuálisabb, amikor rengeteg politikai ellentét feszül a szövetség különböző tagjai között. Trump már tavaly nagy megrökönyödést keltett, amikor elkezdte azt pedzegetni, Európának ideje lenne megvédenie saját magát, és több pénzt befizetni a NATO-ba, melynek szerinte pénzbeli és katonai költségeit is az Egyesült Államok állja.

Nemrégiben Emmanuel Macron francia elnök sem finomkodott, amikor egy interjúban kijelentette, a NATO „agyhalott” állapotban leledzik. Macron szerint ezt bizonyítja, hogy az USA egyeztetés nélkül kivonult a kurdok által ellenőrzött Észak-Szíriából, a szintén NATO-tag Törökország pedig a világ nagy részét felháborító támadást intézett a rojavai népállam ellen. Macron kritizálta Trump azon döntését is, hogy kivonul a nukleáris fegyverkezést fékező egyik nemzetközi egyezményből.

Bár sajtóértesülések szerint a mostani találkozón a NATO-vezetők Kínát jelölik meg a szervezet előtt álló egyik nagy kihívásként, igen valószínűtlen, hogy bármiféle átütő megújulásról, a szövetség újratöltéséről számolhatnak majd be.

Szokás tehát a közös ellenség hiányával, a megváltozott világpolitikai körülményekkel, a tagállamok eltérő érdekeivel és az egyes vezetők különböző politikai habitusaival magyarázni a NATO fokozatos eljelentéktelenedését magyarázni.

De ezek a magyaráztok sokszor inkább ködösítik a valódi geopolitikai folyamatokat, ahelyett, hogy megvilágítanák azokat – bár persze igazság mindegyikben van.

De a helyzet valójában az, hogy sokszor nem az érdekek változása, sem a politikai vezetők habitusa magyarázza a NATO szerepének átalakulását, hanem épp azok állandósága.

Vagyis az, hogy a 70 évvel ezelőtti helyzethez hasonlóan az USA továbbra is a világ első számú katonai és gazdasági hatalma, amelynek stratégiai érdekei mind a mai napig ugyanazok, csak épp épp ma már más eszközök szolgálják hatékonyabban ezeket az érdekeket.

Bár közvetlen „közel-külföldjén” – Latin-Amerikában és a csendes-óceáni térségben – alapítása óta agresszív, beavatkozó, önérdek-érvényesítő politikát folytatott, az USA globális szerepe egészen a második világháborúig viszonylag korlátozott volt. A második világháború után tehát szükség volt olyan – elvileg kooperáción alapuló – szövetségi rendszerek kialakítására, amelyek révén Washington legitimálni tudta globális katonai jelenlétét.

A szovjet veszély fontos szerepet játszott ebből a szempontból, ám a „jóindulatú hegemón” imidzséhez szükség volt ezekre az elvben nem dominanciára, hanem egyenrangú felek együttműködésére épülő szövetségi politikákra is.

Ez ellenpontozta a Szovjetunió gonosz, tankokkal kiharcolt dominanciáját, meghúzva két egymással azonos nagyságú, de morálisan ellentétes értékű tömb körvonalait.

A szovjet (és amerikai) propagandával ellentétben persze Moszkva soha, egy pillanatra sem közelítette meg az USA katonai erejét, és napjaink Kínája is nagyon távol van attól, hogy érdemi kihívást jelentsen. A hidegháború idején Amerika mind katonai költések, mind valós tűzerő és technológiai minőség szempontjából jóval felülmúlta fő riválisát, és ez igaz a jelenkorra és Kínára is.

Ugyanígy a kooperációalapú, multilaterális szövetségi ideológia sem fedte le száz százalékig a valóságot, a felszín alatt Washington előszeretettel „kényszerítgette” szövetségeseit, igaz eltérő mértékben Európát, mint, mondjuk, Latin-Amerikát. Ebben a helyzetben a NATO mindenképp az USA globális primátusát építő, és egyben szép ideológiai köntösbe öltöztető intézmény volt.

Napjainkban az erőpolitikának sokkal kevésbé van szüksége ezekre az álcákra, és ezt Trump sokkal jobban érti, mint az amerikai külpolitikai establishment, amely mind a mai napig ragaszkodik ezekhez a sokszor „wilsoninak” (utalás Woodrow Wilson amerikai elnök 12 pontjára) nevezett geopolitikai fügefalevelekhez.

Ugyanígy a francia Macron semmivel sem szkeptikusabb a NATO-val kapcsolatban, mint elődje, Charles de Gaulle volt, és az elmúlt évtizedekben a francia külpolitika stratégiai irányai sem változtak, csak épp Macron számára ma sokkal nagyobb tér van kilépni az „együttműködési diskurzusból”, mint de Gaulle-nak volt.

Ezzel kapcsolatban egyébként érdemes megjegyezni, hogy az amerikai primátus nem csupán a katonai erő globális kivetítésére, az ezrével fennálló külföldi bázisokra, anyahajókra és titkosszolgálati jelenlétre támaszkodik, de ugyanennyire fontos a szabadkereskedelem, a tőke szabad mozgásának rendszere is.

A második világháború után az USA elsődleges célja volt, hogy legerősebb szövetségeseit megfossza azoktól a speciális gazdasági szálaktól, amelyek egykori gyarmataikat, vagy saját „közel-külföldjüket” hozzájuk láncolta. A negyvenes évek végén az amerikai külpolitika jelentős kényszerítő munkát tett abba, hogy ezeket a protekcionizmuson alapuló gazdasági zónákat (pl. a brit Imperial Preference-t) felszámolja, és megnyissa őket az amerikai tőke számára. Nem véletlen tehát, hogy de Gaulle kritizálta az amerikai külpolitikát, és a macroni álláspont is valahol itt gyökerezik.

Az így létrejövő globális rendszerben a bolygó jelentős részén folytatott gazdasági tevékenységek nyeresége az USA-ban realizálódott, és ez igaz mind a mai napig. Ennek a rendszernek persze a NATO magját adó nyugat-európai államok sem a kárvallottjai, még ha vannak fenntartásaik is vele kapcsolatban.

Persze a hetvenes évek óta folyamatosan csökken a gazdasági tevékenységek profitabilitása, ami nagyrészt magyarázza a „kereskedelmi konfliktusok” (ld. USA vs. Kína, USA vs. Franciaország) kiéleződését, ami tovább növeli az erőpolitika létjogosultságát anélkül, hogy valóban átalakítaná az alapvető gazdasági, politikai és katonai hierarchiákat a Földön.

Ebben a változatlan, de mégis más világban nem találja helyét a NATO, és feltehetőleg azért nem találja, mert nincs is neki.