Az interneten, a közösségi médiákban, a sajtóban, tévében, rádióban elmondhatatlan gyűlölködő mocsok ömlik az egyik „oldalról” a másik „oldalra”, abszurd, légből kapott vádak, előítéletes, delíriumos, trágár, gyilkos szövegek. De mi az a politikai ellentét, amely kiváltja ezt a szennyes szenvedélyt?

Nem világos.

A jelenlegi rendszer egyik ideológiai vezetője szerint a kommunizmus támadt föl, ám gondolatmenete teljes egészében tárgyi tévedéseken alapul: mind a régi forradalmi világnézetet, mind a mai helyzetet félreérti, mind az általa idézett zavaros Szabó Dezsőt, aki abban a bizonyos cikkében első renden a náci veszéllyel szemben hívott föl ellenállásra 1938-ban, arra, amit ugyancsak a nácikkal szemben nevezett „szellemi honvédelem”-nek az akkori Magyar Nemzetben a nagyszerű és sajnálatosan elfeledett Szabó Zoltán, A tardi helyzet és a Cifra nyomorúság írója.

Tehát magyarázat itt nem található, a fölmelegített „antikommunizmus” – kommunista tömegek és szervezetek és programok híján – üres indulatoskodás, amelyben csak a gyűlölet az igaz és semmi más.

Az uralkodó rezsim – amelyet érzelmileg megrendített részleges kudarca a helyhatósági választásokon – „bevándorláspárti”, „migránssimogató”, „népességcserét” (le grand remplacement) proponáló, „kozmopolita”, „internacionalista” pártokat vél látni magával szemben. Holott az összes ellenzéki pártok pártolják a fajvédő határkerítést. Amint közismert, a DK európai képviselői nemmel szavaztak a menekültek fulladásos halálát elkerülendő a földközi-tengeri mentőakciókat legitimáló EP-állásfoglalásra a jobbikossal együtt (a szocialista tartózkodott). A magyarázkodás még rosszabb volt: kiderült, hogy a DK a magyar kormánnyal egyetemben elutasítja a menekültek méltányos elosztását („kvóták”).

De ez még semmi.

A DK szóvivője (országgyűlési képviselő) tévéműsorban – más „liberálisok” karéjában, akiknek eszük ágában se volt tiltakozni – rasszista terminusokban kifogásolta a vendégmunkások magyarországi foglalkoztatását, miközben a DK egyik európai képviselője az utódállami magyar kisebbségeket „leprázza” újólag. Meg kell érteni, hogy az „erdélyimagyarozás” (amely odáig jutott, hogy ellenzéki posztolók-kommentelők avval torkolják le orbánista vitapartnereiket, hogy „kussolsz, piszkos román!”, ahol a „román” kifejezésen „erdélyi magyar”-t kell érteni) éppen olyan etnicista attitűd, mint az arabozás, meg a niggerezés, amennyiben valamelyik „külső csoportra” (outgroup) vonatkozik; az, hogy az erdélyi magyarok szintén magyarok, e tekintetben közömbös. (Az erdélyi magyarokkal szembeni régi és széleskörű népi ellenszenvről – Magyarországon – bőséges és kellemetlen személyes tapasztalatokkal rendelkezem.)

Egymástól vékonyka árnyalatokban különböző, ám lényegükben azonos etnicizmusokkal^[1] van dolgunk, miközben hangoztatóik halálosan gyűlölik egymást.

A menekültek kimentését szorgalmazó állásfoglalását egyetlen magyarként Cseh Katalin európai képviselő (Momentum) szavazta meg (kis fénypont ez az elmerült nemzeti becsület éjfekete sötétjében). Az egész ügyről szakszerűen és tárgyilagosan csak a kolozsvári Transindex írt, a pesti sajtó használhatatlan.

A „magyar nemzeti érzés” (recte: etnicizmus) újjáteremtését szolgáló hatékony politikai szimbolika fő eszköze – és ez Orbán Viktor™ találmánya, védett szabadalom – a futball (és általában a hivatásos versenysport). A vallás eltűnőben, a hagyományos nacionalizmus (hagyomány híján) erőtlen, a független magyar nemzetállamot a trianoni békeszerződés teremtette meg (ezért a független nemzetállam ünnepelhetetlen). A régi szimbólumok fabatkát se érnek: a Várdombon pöffeszkedő királyi palotában sose lakott király, a pesti síkon terpeszkedő lélektelen Bazilikában sose lakott Isten.

A stadionokban azonban összegyűlik a más etnikumokkal jelképesen versengő (a patinás mondás szerint a sport a háború helyettesítője békeidőben) „magyar” etnikum, amelynek a himnusza nem Kölcsey Hymnusa, hanem egy érzelmes popsláger, amelyet tisztelnünk illik, hazafias költeménye nem Petőfi Nemzeti dala, hanem a lisszaboni (!) arénában is harsogott jelszó: „Utálunk, sz@r Románia!” meg a közszeretetnek örvendő, nemes hangzású kiáltás: „Ki nem ugrál, büdös román, hej, hej!”

Az etnikainak értelmezett popslágert enyhe iróniával kezelő pár újságmondat ultrasoviniszta és antiszemita őrjöngést váltott ki a jobboldali magyar nyilvánosságban.

A siker teljes.

Az etnikai stadionépítések fölfüggesztésével kampányoló budapesti ellenzék – amely ma a fővárosi közgyűlés hatalmi többségét képezi – egyhangúlag beleegyezett egy újabb környezetromboló, gépkocsiforgalom-fokozó, városszerkezettorzító stadion építésébe (bizonyos föltételekkel). Evvel szimbolikus és „reális” értelemben elismerte az Orbán Viktor-i rendszerideológia igazát.

A föltételek kikötésével a budapesti „balliberális oldal” (micsoda kifejezéseket használtok, pupákok) azt sugallja: a lényegben egyetértünk, de más célokra is tessék nekünk egy kis pénzt adni – amivel csak aláhúzzák a jobboldali rendszerideológia jelképes-mozgósító középponti elemének relevanciáját és fölsőbbrendűségét.

Az etnikai versengés/szembenállás, az alantas népszórakoztatás, a kommersz giccs és a legközönségesebb, legönzőbb, legkorruptabb anyagiasság együttállása íme most megdicsőült azáltal, hogy a remélt ellenhatalom rányomta alázatos belenyugvásának pecsétjét.

Egyben a nagyváros kétszáz éves urbanitásának a logikáját is megerőszakolták – a városligeti összművészeti vurstli mellett – a fociultra magatartás szupremáciájának az elismerésével és azoknak a stadionoknak az utcaegyüttesbe szuszakolásával, amelyek kisvártatva épp oly üresek lesznek, mint a templomok és a Nemzeti Színház.

A szociális infrastruktúra (a tömegközlekedéstől a kórházakig és aggmenházakig) és a szakszerű közigazgatás összeomlasztása egy rosszul működő, szegény országban különösen éles fényben tűnik föl, amikor a fesztivál- és rendezvényközpontú, önismétlő-konformista álkultúra meg a nemzetközi sportversenyek és mérkőzések sanda önünneplése a kontraszt.

A szórakozásra van pénz, az életre nincs.

Budapest nyög és zihál az elviselhetetlen turistaáradat terhe alatt (és ha a ballib vezetésen múlik, továbbra is fog), egész kerületek vannak, ahol magyar szó alig hallható, de „a nemzeti önazonosság”™ diadalútja egyre fényesebb.

A nyomasztó túlsúlyú orbánmédiák mindeközben a Greta Thunberg és Ferenc pápa (valamint persze Soros György) vezette Komintern apokaliptikus diadaláról sipákolnak. Bizonyára akad, aki a szakadatlan sulykolás miatt még el is hiszi ezeket az ostobaságokat.

A gyűlölködés és a mesterségesen gerjesztett, ügyesen megcélzott féknyúzmítoszok paranoid (metaforikus) viaskodásra késztetik a küzdőfeleket, akik minden tekintetben egyre jobban hasonlítanak egymásra. A valóságos politikai ellentétet a személyeskedő emberszólás helyettesíti, az alpári gúny meg a szimpla szitkozódás. Az Országgyűlés az alkotmányos-szabadelvű, jogállami, képviseleti „demokrácia” lejáratásának vígszínháza.

Nem újdonság, hogy az emberi jogok doktrínájára alapozott polgári társadalom kelet-európai vágyképe szertefoszlott.

Ennek folytán az evvel való – bármennyire jószándékú – kísérletezésnek nincs sok értelme.

A számtalanszor megtörtént kudarc, csalódás, kiábrándulás végre már tanulságul szolgálhatna. Az utójáték utójátéka akkor is reménytelen, ha az egyesült ellenzék netán megnyeri a 2022-ben esedékes parlamenti választásokat (ami nem valószínű, de nem lehetetlen), s a derék ellenzéki választók és reménykedő közbeszélők aztán persze megint hoppon maradnak.

A választók megtették, ami tőlük telt. Választáson a mai körülmények között csak ilyesmit lehetett elérni. A hatalom egységének fölbontása valamennyire hasznos, a dolog nem volt teljesen hiábavaló – csak nagyrészt.

A társadalom szétrombolása üzemszerűen folytatódik. Elsősorban nem az ellenzék hibája, hogy olyan, amilyen. Ami a magyarországi félperiféria-kapitalizmusban végbemegy, ismert és tipikus folyamat. Nem zűrzavar, hanem szisztematikus integráció. Aki nem tud ezen segíteni, legalább tartsa magát tőle távol. Ha ez a távolságtartás racionális és kritikai – nem duzzogó elhúzódás csupán –, akkor nem jár végzetes lelki, erkölcsi és politikai tünetekkel. Remélhetőleg.