Slavoj Žižek marxista filozófus az Independentben jelentetett meg publicisztikát a kurdok és az európai baloldal viszonyáról, melyben alaposan ráhúzza a lepedőt – a leginkább nyugati – politikai csoportokra, és melyben a kurdokat a remény utolsó szikrájának nevezi.
A filozófus leírja, hogy az általa jól ismert Törökországban a kurd kisebbség a leginkább modern közösség, mely szekuláris, nem jellemző rá a vallási fundamentalizmus, és javarészt feminista elveket vall.
Nekimegy Trump elnöknek, aki a kurdok megcsalását különböző okokkal magyarázta, többek között azzal, hogy „a kurdok nem angyalok”. Žižek szerint Trump számára csupán a Gázát megszálló Izrael, valamint a Jemenben háborúzó Szaúd-Arábia angyalok a régióban – holott véleménye szerint a kurdok az angyalok a világnak azon szegletében.
Kitér arra, hogy négy, egymással határos országban – Törökországban, Szíriában, Irakban és Iránban – élnek, és amellett hogy ezáltal a gyarmati logika mentén szerveződő geopolitikai játszmák áldozatai, függetlenségük senkinek sem állt érdekében – így maguk harcolták ki azt, ami van nekik.
És miközben a nyolcvanas években Szaddám Husszein bombázta és mérgesgázazta a kurdokat, az elmúlt időszakban Törökország bombázta az Iszlám Állam helyett az ellene harcoló kurdokat.
Szaddám bukása után úgy látja, hogy az iraki kurdok alakították ki az ország egyetlen biztonságos részét, jól működő intézményekkel, ahonnan még rendszeres európai repülőjáratok indulnak.
Az észak-szíriai Rozsavát pedig egyedülálló helynek tartja napjaink geopolitikai zűrzavarában, miután az ott élők az elnyomás alól felszabadulva hamar egy létező és jól működő utópiát alakítottak ki, ahová őt is többször hívták előadásokat tartani.
Ami viszont mélységesen elszomorítja, az némelyik „baloldali” (kiemelés Žižektől) kollégájának reakciója, akiket zavart, hogy a kurdok az Egyesült Államok katonai védelmétől függnek.
Ezzel kapcsolatban felteszi a kérdést,
„mégis, mint kellett volna csinálniuk a Törökország, a szíriai polgárháború, az iraki káosz és Irán feszültségei közé szorítva? Volt bármi más választásuk? Fel kellett volna áldozniuk magukat az antiimperialista szolidaritás oltárán?”
A filozófus hasonlóan gusztustalannak találja ezt a „baloldali” kritikai távolságtartást, mint amit Macedónia, az ország nevével kapcsolatban tapasztalt néhány hónapja. A megoldási javaslat ugyanis az volt, hogy nevezzék át az országot Észak-Macedóniára, ezt azonban mind Görögország, mind Macedónia radikálisai megtámadták, előbbiek azért, mert Macedónia régi görög név, utóbbiak pedig megalázónak találták az előtagot, miután kizárólag ők hívják magukat macedónoknak.
Ráadásul az elfogadás irányába fejtett ki nyomást az EU és az USA, hogy az ország mihamarább csatlakozhasson azon nemzetközi szervezetekhez, melyekből Görögország blokkolta neve miatt, miközben Oroszország épp ennek meghiúsítása érdekében támogatott olyan erőket, melyek ellenezték a névváltoztatást.
Ebben a helyzetben véleménye szerint a kompromisszumos megoldás támogatása az egyetlen védhető álláspont, a béke megőrzése érdekében, még ha baloldali szempontból támadható is, azonban úgy gondolja, nem szabad eltartott kisujjal elvetni az ilyen lehetőségeket.
Ugyanezen ok miatt gondolja úgy, hogy feltétel nélkül támogatni kell a kurdok ellenállását Törökországgal szemben, és el kell ítélni a nyugati hatalmak „mocskos játszadozásait”.
Miközben pedig úgy látja, a kurdok körül az új barbárságba süllyednek az államok, ők a remény egyetlen szikrája, így nem csupán érettük, de magunk miatt is kutya kötelességünk mindent megtenni a védelmükben, hiszen ezen is múlik, milyen lesz az új felemelkedő világrend. Mint esszéje végén írja,
„Amennyiben a kurdok elhagyatnak, egy olyan új rend jön el, melyben többé nem lesz helye az emancipáció oly fontos európai örökségének. Ha Európa elfordítja szemét a kurdokról, önmagát árulja el. Valójában Európasztán lesz az az Európa, mely elárulja a kurdokat!”
