Az 1970-es évek óta Magyarország egy hosszú liberalizációs hullám keretében integrálódott fokozatosan vissza a kapitalista világgazdaságba. E liberalizációs hullám a 2000-es évek közepére kifulladt. 2010 után az Orbán rendszer a nemzeti tőke számára előnyös integrációs modellt szorgalmazott, mely egyszerre tudja a külső befektetők profitválságát és a belső tőkefelhalmozást biztosítani, a külső és belső felhalmozás költségeit pedig a társadalomra és annak kiszolgáltatottabb szereplőire helyezi. A bérek alacsonyan tartása mellett a munkaerő újratermelésének költségeit a rezsim nagyobb arányban hárítja át a háztartásokra – ez tetten érhető többek közt a rezsim nőpolitikájában és lakhatási politikájában is.

A Fordulat folyóirat most megjelenő 26. lapszáma a 2008, illetve a 2010 utáni időszak elemzésével foglalkozik, címe: 2008–2018: Válság és hegemónia Magyarországon. Ez az elemzés elsősorban arra a kérdésre keresi a választ, hogy hogyan illeszkedik a mai magyar rezsim a globális kapitalizmus válságának újabb szakaszaiba. Azaz: hogyan érthetjük meg a mai magyar valóságot a globális válságok hatásait és lehetőségeit helyben igazgató rezsimként. E vizsgálatban a termelésből kiinduló politikai gazdaságtani elemzés, a közpolitikák, valamint a társadalomszerkezet átalakulásának vizsgálata kerül az előtérbe, mindenekelőtt pedig az a kérdés, hogy hogyan alakul tőkefelhalmozás és munkaerő-reprodukció (a társadalmi újratermeléshez szükséges feltételek) viszonya.

A Helyzet Műhely korábban 2014-ben tett közzé hasonló tanulmányokat, akkor az 1989-es rendszerváltás globális politikai gazdaságtanához kínáltunk szempontokat. Elemzéseink amellett érveltek, hogy a rendszerváltás nem átlépést jelentett a „szocializmusból” a „kapitalizmusba”, a „keleti”, „diktatorikus”, „elmaradott” állapotból a „nyugati”, „demokratikus”, „jóléti viszonyokba”. Külkereskedelmi kapcsolatain keresztül ugyanis az államszocialista tömb is részét képezte a globális kapitalizmusnak, annak tágabb rendszerében helyezkedett el. A Helyzet Műhely rendszerváltás-elemzése – a gazdasági és geopolitikai folyamatok globális összefüggéseit vizsgáló perspektíva – akkor azt mutatta meg, hogy a kelet-közép-európai államszocializmus és importhelyettesítő iparosítási projektje a második világháború utáni világgazdasági ciklus bővülő-felívelő szakaszába integrálódott.

A rendszerváltás e perspektívából nem volt más, mint a második világháború utáni világgazdasági ciklus 1973 utáni kimerülő-leívelő szakaszában a globális centrumgazdaságok válságkezelő intézkedéseinek alárendelt, félperifériás és függő visszailleszkedés a kapitalista világgazdaságba.

A rendszerváltással foglalkozó Fordulat-lapszám tanulmányai olyan kérdésekre kínálnak válaszokat, mint hogy hogyan alakult e körülmények között az elitek és a rivális politikai-gazdasági tömbök közti küzdelem, milyen ideológiákat és szakértői tudásokat mozgósítottak e harcokban, és hogyan viszonyult a belső szerkezetváltás a külső (európai) integrációhoz.

1. Nemzeti tőke és nemzetközi függés 2010 után

Az 1970-es évek válságai óta Magyarország világgazdasági integrációját egy hosszú liberalizáló hullám jellemezte. Az 1989-1990-es rendszerváltás e hosszabb folyamat fontos mérföldköve, maga a liberalizáció azonban egy több évtizedes folyamat volt. A világgazdasági integráció liberalizáló hulláma a 2000-es évek közepére kifulladt, a 2006-os politikai válságot 2008-2009-ben helyben is krízist okozó globális pénzügy-gazdasági válság tetézte.

A liberalizáló hullám 2010-es politikai és gazdasági bukása teret nyitott az addig alávetett helyzetben lévő rivális politikai-gazdasági tömb hatalomszerzésének, ami korábban a nemzeti tőkével kötött szövetséget. A 2008-as világgazdasági válság után megváltozott külső körülmények között e megerősödő politikai-gazdasági tömb a tőkefelhalmozás feltételeit immár az állam segítségével szervezte újra. Válságkezelő intézkedéseket vezetett be (bankokat mentett ki, a költségeket pedig átterhelte a munkavállalókra). A világgazdasági válság nyomán kialakult nemzetközi átrendeződés ugyanakkor a nemzeti tőke számára is lehetőséget teremtett, hogy a nemzetközi tőkéhez fűződő korábbi függő viszonyát az államon és a vele szövetséges győztes politikai-gazdasági tömbön keresztül szervezze újra.

A győztes politikai-gazdasági tömb által bevett állam mozgástere e viszonyok szabályozásában viszonylag korlátozott volt, hiszen külső gazdasági függőségek között kellett a tőkefelhalmozás belső feltételeit újrateremtenie. Ilyen külső adottságok voltak például a magas külső eladósodás, ami a pénzügyi egyensúly állandó felborulásával fenyegetett, vagy a külső exportpiacokon történő átrendeződés és újraszakosodás, ami kiélezett nemzetközi versenyhelyzetben történt és történik ma is.

A 2010-ben hatalomra jutó politikai-gazdasági tömb a (külső) világgazdasági integrációhoz illesztette a tőkefelhalmozás (belső) feltételeit, egyúttal kiépítette és megszilárdította hatalma politikai alapjait is. Egyszerre épített ki egy új tőkefelhalmozási rezsimet és egy helyi, félperifériás hegemóniát.

Ez az új rezsim a rendszerváltás gazdasági átalakulásakor még gyenge nemzeti tőkét a gazdaság néhány meghatározott területén célzott támogatásokkal, valamint a tulajdonosi viszonyok átrendezésével hozta helyzetbe. Az állami iparpolitika három területet érintett a legközvetlenebbül, ezek egyszerre határozták meg a világgazdasági integráció és a tőkefelhalmozás feltételeit. A rezsim egyrészt védi és biztosítja a külső pénzügyi egyensúly szempontjából fontos devizatöbbletet termelő exportágazatok (elsősorban a járműipar) jellemzően külső tőkefelhalmozását. Másrészt védi és biztosítja a kereskedelembe nem vihető, belső piactól és infrastruktúrától függő szolgáltatóágazatok (pl. a telekommunikáció és az energiaszektor) jellemzően belső tőkefelhalmozását. Valamint harmadrészt védi és támogatja a kettő tulajdonságait vegyítő bankszektort, amely bár belpiaci szolgáltató, a külső tőkefüggőség miatt mégis a világgazdasági integráció fontos közvetítője.

Ami a nagy exportáló vállalatok kiszolgálását illeti, a rezsim az adózás, az oktatás és a munkaerőpiaci szabályozás területén a korábbi neoliberális kedvezményeknél is bőkezűbb támogatásokat biztosít a (főleg német érdekeltségű) járműipari vállalatok számára. A rezsim kiszolgáltatottságára és a nemzetközi versenyhelyzetre utal, hogy e szabályok átírását sok esetben átengedik a nemzetközi tőke lobbiszervezeteinek, hogy azok maguk szövegezzék meg a számukra előnyös törvényeket.

Ennek következtében például az adózás területén az EU-n belül Magyarországon a legalacsonyabb a vállalatok nyereségét terhelő adó (miközben a munkavállalókat terhelő áfa a legmagasabb), de az oktatás és a munkaerőpiac területén is szembeötlő a kedvezmények mértéke. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara nyomására vezették be a duális szakképzési rendszert és szállították le a tankötelezettség korhatárát 16 évre, hogy a fiatal ipari tanulókat minél gyorsabban és hosszabban ki lehessen helyezni a munkaerőhiánytól szenvedő vállalatokhoz. E közben az elhíresült „rabszolgatörvényt” olyannyira egyoldalúan az ipari tőkeérdekek mentén írták át, hogy annak első változatát 2017-ben a választások előtt még az Országgyűlés nem szavazta meg, némi módosítás után 2018 végén azonban már átment a Parlamenten.

Ami a nemzeti tőke támogatását illeti, a közpolitikákat alapvetően két részre lehet osztani. Egyfelől a bizonyos szektorokat érintő különadókra, kedvezményekre és reformokra, amin keresztül a rezsim képes átformálni a vállalatok egymáshoz fűződő viszonyait. Másfelől az Európai Unió fejlesztési alapjaiból származó, a magyar éves nemzeti jövedelem 5%-át kitevő forráskifizetések révén az állami beruházás-politikának van közvetlen befolyása a belpiaci viszonyokra.

A kedvezményezett tőkések tehát a gazdaság olyan szektoraiban működnek, amelyre az államnak vagy közvetlen szabályozói befolyása van, vagy a beruházásai révén közvetetten hat.

Ide sorolhatók a belföldi szolgáltató ágazatok, a kiskereskedelem, a távközlés, a média, részben a bankszektor, illetve a fizikai infrastruktúrától való függésük miatt a közmű- és energiavállalatok, valamint az építőipar. A nemzeti tőke főleg e területeken képes – az állami szabályozásnak köszönhetően akár konfrontatív módon is – pozíciót szerezni a nemzetközi tőkével szemben.

A pénzügyi szektornak a nemzetközi függés ilyenfajta csökkentésében kiemelt szerepe van. Az EU-s alapokból befolyó forrásokat, illetve – az exportvállalatoknak köszönhetően – a fizetési mérlegben 2010 óta keletkező többletet a jegybank a külső devizaadósság csökkentésére tudta fordítani. A közvetlen (árfolyam)sérülékenység ezzel némileg csökkent (így a jegybank már elnézőbb a gyenge forinttal szemben), bár az egyoldalú külső tőkefüggőség (az exportáló vállalatok, és az uniós transzferek miatt) nem javult, sőt némileg súlyosbodott is.

A külső forrásbevonás csökkentésére általában viszonylag kicsi a félperifériás rezsimek mozgástere. A geopolitikai környezettől függően e mozgástér bővítése a források szétbontásával, azaz diverzifikálásával és újabb hitelek felhasználásával lehetséges. A rezsim esetében 2014 után ez a „Keleti Nyitás” programjában öltött testet, amin keresztül főleg a kínai és az orosz, újabban pedig pl. a török tőke felé nyitott. Fontos hangsúlyoznunk, hogy ez az új tőkebevonás sem méretét, sem szerkezetét tekintve nem tudja kiváltani az EU-n belüli tőkefüggőségeket. Arra azonban alkalmas lehet, hogy a külső források szétbontásával csökkentse a rezsim külső függőségeit és növelje nemzetközi mozgásterét.

2. A munkaerő újratermelése: ki viseli a tőkefelhalmozás költségeit?

Sikere érdekében az új tőkefelhalmozási rezsim egyszerre nyújt lehetőséget a nemzetközi tőke felhalmozására, és támogatja a hazai tőke felhalmozását. Ehhez el kellett érnie, hogy a megtermelt értékből – és azon belül a nyereségből – minél kisebb részt fizessenek ki a dolgozóknak. A bérek alacsonyan tartása mellett a munkaerő újratermelésének költségeit a rezsim immár nagyobb arányban hárítja át a háztartásokra. Míg a háztartások informális és meg nem fizetett önfenntartó munkája mindig is része volt a kapitalizmus globális működésének (különösen a perifériák munkaerejének újratermelésében, amivel a Fordulat 24. lapszáma foglalkozik), válságok során a költségek ilyenfajta áthárítása különösen jellemző: a tőke nyereségességének csökkenését a munkaerő költségének lefaragása ellentételezi. A bérek mellett csökkenek a béren kívüli juttatások, a munkafeltételek „rugalmasabbá” tétele a kockázatokat a dolgozókra hárítja, miközben forráskivonás is látható: a – korábban magasabb adókból finanszírozott – állami ellátórendszereket és jóléti intézményeket alulfinanszírozzák, kiszárítják és leépítik.

A 2010 utáni új rezsim tovább fokozza, de egyúttal át is szervezi azt a terhet, ami a munkaerő kinyerése érdekében az 1970-es évek óta fokozott mértékben nehezedik a dolgozókra.

A rezsim a 2008-as válság után a nyugat-európai ipari kapacitások Kelet-Európába helyezésének ösztönzésével, valamint a külföldi befektetők állami támogatásával munkahelyeket teremt, és igyekszik biztosítani hozzá a szakképzett, de olcsó munkaerőt is. Ezt szolgálta az új munka törvénykönyve (2012-ben) és módosításai (2018-ban), a bérek alacsonyan tartása a teljesítménybérezés térhódításával, valamint a közoktatás átalakítása, a közismereti képzést lerövidítő szakképzés előnyben részesítése. A rezsim a munkanélküliséget olyan közmunkaprogramokkal próbálja kezelni, melyekről 2008-ban még a Gyurcsány-kormány döntött és ami még 2009-ben életbe is lépett. Mivel a közmunka megszervezése a helyi önkormányzatokon múlik, ez a munkanélküliek hatékony politikai alávetését is jelenti. Ezt jelzik a Fidesz kiugróan magas választási arányai a nagy számú közmunkással rendelkező településeken.

A reproduktív költségek fokozott áthárítása a társadalomra és a háztartásokra tetten érhető többek közt a rezsim nőpolitikájában és lakhatási politikájában is. Miközben a nők a népesedési politika célkeresztjébe kerültek, a gyerekvállalást segítő juttatások egyre inkább csak azokat segítik, akik egyébként is jobb pozícióban vannak. Az univerzális, társadalmi pozíciótól függetlenül mindenki számára elérhető juttatások értékét a rezsim folyamatosan csökkentette, míg a középosztályt célzó – munkahelyhez kötött – juttatások súlyát folyamatosan növelte. A kormány az olcsó munkaerőt biztosító alávetett osztályok hosszú távú reprodukcióját is egyre olcsóbbá teszi, a gyereknevelés terheinek vállalásából egyre inkább kivonul és e költségeket a háztartásokra hárítja át. A rezsim a gyermekeket vállaló és reproduktív munkákat végző nőt eszményíti, a nők munkaerőpiaci érdekérvényesítését pedig érdektelenné (vagy egyenesen nem kívánatossá) nyilvánítja. A magyar nők többsége azonban a háztartások jelen jövedelemszintje mellett nem teheti meg, hogy otthon maradjon és ne vállaljon munkát a munkaerő-piacon. Számukra ezek az elvárások a gyerekvállalás, a reproduktív munkák ellátása és az alacsonyabb jövedelmű, gyakran rosszabb körülmények között végzett bérmunka hármas terhét jelentik.

A lakhatás esetében, ami a társadalmi reprodukció nélkülözhetetlen alapfeltétele, az 1970-es évektől ugyancsak a reproduktív költségek leszorítását és társadalomra terhelését követhetjük nyomon. Ennek során a lakhatás mint alapvető szükséglet fokozatosan a háttérbe szorul és mindinkább a profitképzés eszközévé válik. Jól látható ez például az állami bérlakás-szektor vagy szegényeknek nyújtott rendszeres lakhatási támogatás csökkentésében és a lakásvásárlási hitelek támogatásában is.

A korábbi, közvetlenül a nemzetközi pénzpiacokhoz kötődő hitelkihelyezési formákkal szemben a 2010 utáni rezsim a lakhatás köré is egy kisebb tőkefelhalmozási rezsimet épített, amely a bankrendszer államosítását és a hazai pénzügyi tőke megerősítését a középosztály megtakarításainak államilag támogatott lakáshitelekbe csatornázásával ötvözi. A rezsim így egy új, védett tőkefelhalmozási körforgást épített ki a lakhatási befektetések számára, amelynek nyeresége a hazai pénzügyi tőke és a hazai építőipar kezében összpontosulhat. A lakhatás piacosítása, áruvá alakítása egyrészt új, főleg hazai tőkés érdekeket szolgáló felhalmozási lehetőségeket nyitott meg, új befektetők bevonzását és megjelenését jelentette, de egészen új al-iparágak is robbanásszerű növekedésnek indultak (pl. AirBnB). Másrészt a 2015 óta újraindult lakáspiaci felfutás társadalmi hatása egyaránt jelentkezik az árrobbanás nyomán növekvő lakásszegénységben, a peremvidékekre (köztük a városkörnyéki informális telepekre) szoruló szegényebb háztartások helyzetében, és az ingázók számának megnövekedésében.

3. Négy trend a közpolitikákban: a makrostabilitás biztosítása, a nemzeti tőke felhalmozásának támogatása, a felső-középosztály feltőkésítése, és az alávetettek kontrollja

A közpolitikák elemzése során négy trendet azonosítottunk, ezek a rezsim külső beágyazódásának és belső stabilitásának feltételeit igyekeznek összeegyeztetni és biztosítani.

A makrostabilitást célzó törekvések a külső tőkefelhalmozás folyamataiba illesztik a rezsimet, és igyekeznek megszilárdítani e beágyazódás feltételeit. Ide tartoznak azok az intézkedések, amelyek a folyó fizetési mérleg (és ezzel a külső finanszírozási képesség) javítását, a külső adósság csökkentését, valamint az államadósság tulajdonosi szerkezetének átalakítását célozzák. Az újraiparosítás szerepe e szempontból az, hogy az export és az EU-s támogatások révén egyensúlyban tartsák a külső fizetési mérleget. E mellett a külső kitettség csökkentésére irányul a külső adósság belsővé alakítása, vagyis az a törekvés, hogy a külföldi devizában jegyzett államkölcsönök helyett a hazai felső- és felső-középosztály állampapírokba fektesse a megtakarításait. Hasonló intézkedés a külső finanszírozási csatornák diverzifikációja is, így például az orosz és kínai tőke bevonása hitelek vagy működőtőke-beruházások formájában.

A politikához kapcsolódó nemzeti tőke feltőkésítését szolgáló intézkedések közé tartoznak az állami újraelosztás forrásait, valamint az EU-s forrásokat a hazai oligarchia felé csatornázó kormányzati intézkedések csakúgy, mint a tőkefelhalmozás védett, „belső” körpályáinak kiépítése és megerősítése. Utóbbira példa a belföldi szolgáltatások újraszabályozása, a bankrendszerben a hazai tulajdonú bankok arányának a növelése, a közműhálózatok és az energetika területén történő államosítások és központosítási intézkedések, a médiapiac átrendezése, a kormányzati körökhöz kötődő építőipari cégek támogatása, vagy az utóbbi években a belföldi turizmus viszonyainak átrendezése. Az oligarchikus tőkefelhalmozás stabilitását szolgálják az úr–szolga vagy patrónus–kliens viszonyok megerősítését szolgáló folyamatok is. Mindazok az intézkedések tehát, amelyek növelik az urak és patrónusok jogkörét arra, hogy a kedvezményezettek (klienseik és szolgáik) ügyeiről döntsenek.

A rezsim közpolitikáinak fontos elemét képezik azok a törekvések, amelyek gazdaságilag a felső középosztálynak kedveznek, szimbolikusan viszont az egész, tágabb középosztályt integrálni igyekeznek.

Míg a rezsim politikái növelik a társadalomszerkezet széthúzódását, vagyis polarizációját, a szétnyíló középosztály megerősítését a rezsim hivatalos politikaként kezeli – nem véletlenül: a megrendülő középosztálybeli élethelyzetek a politikai ambíciók új forrásává váltak az utóbbi években. A konkrét intézkedések osztálypolitikája a középosztály egészénél szűkebb csoportoknak, a felső középosztálynak kedvez. A szociálpolitika és lakáspolitika helyét nagyrészt átvevő családpolitikai támogatások nagy részét a felső középosztály kapja meg, miközben az egykulcsos jövedelemadó ugyancsak a felül lévőknek kedvez. A felső középosztály megtakarításai fontos szerepet játszanak mind a hazai pénzügyi tőke megerősítésében, mind a makrostabilitás biztosításában, mind pedig a hazai oligarchia feltőkésítését szolgáló védett tőkekörforgások kiépítésében. A felső középosztályi pozíciók megszerzéséhez és megtartásához nyújtott állami támogatások elosztása mind a konkrét patrónus–kliens szövetségeknek, mind pedig a politikai hegemóniáért folytatott küzdelemnek fontos részét képezi.

A rezsim által nem kedvezményezett, alávetett csoportok kontrollját szolgálja a közmunka, ami a helyi úr–szolga vagy patrónus–kliens viszonyokhoz köti a munkanélküliek megélhetését. De e viszonyok megerősítését szolgálják a különféle támogatásokhoz rendelt különleges feltételek is, amelyek a kedvezményezettek függését növelik a hivataloktól. A nőpolitika esetén ide tartozik a családon belüli erőszak elleni fellépés elmulasztása, amely szabad utat enged annak, hogy a nőkre hárított reproduktív munka mennyiségének növelésével kapcsolatos feszültségek háztartáson belül legyenek „kezelve”.

A rezsim keltette társadalmi feszültségek kezelését a közvetlen alávetés eszközein túl ideológiai eszközök is szolgálják. Ide tartozik a kulturális termelés erőtereinek, mezőinek átalakítása, a kormányzati kommunikáción, illetve a hazai médiapiac nagy részének kisajátításán alapuló összehangolt kampányok, amelyek ideológiai eszközökkel igyekeznek áthidalni a rendszer ellentmondásait. Kiemelkedő példa erre a migráció elleni kampány: 2015 óta egy olyan külső ellenségkép kialakítása zajlik, amely alkalmas a rezsim „nemzeti” fellendülést ígérő szimbolikus politikája ellenére egzisztenciális problémákkal küzdő társadalmi osztályok elégedetlenségét a rezsim támogatására felhasználni.

4. A rezsimet feszítő ellentmondások: külső függés és reproduktív válság

Ugyanazok a strukturális feltételek és viszonyok, amelyek a külső és belső tőkefelhalmozást biztosító rezsimet fenntartják, egyúttal stabilitását veszélyeztető ellentmondásokat is létrehoznak.

A külső feltételek szempontjából a rezsim stabilitása nagymértékben függ a tőkefelhalmozás külső körülményeinek alakulásától. Ilyen kockázati tényező lehet a globális pénzügyi rendszerben felgyülemlő feszültségek kirobbanása, ami akár a 2008-ashoz hasonló, vagy annál még súlyosabb válsághoz is vezethet. A német járműipar nemzetgazdaságon belüli súlyának megnövekedése különösen érzékenyen érinti e hazai tőkefelhalmozási rezsimet. Különösen akkor, ha a járműipar globális túltermelési válságának a járműipar globális túltermelési válságának (lásd itt és itt) körülményei között a német járműipari vállalatok komoly kihívásokkal szembesülnek. Végül, a hazai tőke támogatásában jelentős szerepet játszó EU-támogatások csökkenése ugyancsak érzékenyen érintheti a rezsimet.

A növekedés bármely külső feltételének megingása a belső felhalmozás oligarchikus rendjének megingásához és a belső feszültségek kiéleződéséhez vezethet.

A belső feltételek szempontjából több jel is arra utal, hogy a reproduktív költségek háztartásokra terhelése, különösképpen pedig a bérből élő alsó-középosztályra és az alávetett osztályokra hárítása a 2010 utáni rezsim súlyos belső ellentmondásává érik. A társadalmi ellentmondások fokozódásának egyik szembeötlő jele az utóbbi években súlyossá váló munkaerőhiány, ami az olcsó bérmunkára alapozott újraiparosítás és a reproduktív költségek társadalomra terhelésének együtteséből fakad. A munkaerő jelentős része számára a Magyarországon elérhető munkabér már nem fedezi a reproduktív költségeket, így a háztartások mind gyakrabban a külföldi munkavállalás stratégiájához fordulnak. A reproduktív válság kockázatának másik jele az informális reproduktív megoldások elszaporodása – az informális lakhatási megoldásoktól a feketemunkán át a szociális funkciók otthoni ellátásáig.

Az önkormányzati választásokon elért ellenzéki sikerek ma elsősorban az intézményes politikával foglalkozó, különböző politikai célokkal rendelkező elit és középosztálybeli szereplőknek nyitnak új lehetőségeket. Elemzésünk ebben a környezetben a baloldali politikai tájékozódás számára nyújt olyan szempontokat, amelyek a munka és társadalmi reprodukció jelenlegi helyzetét érintik a globális válság helyi viszonyai között. Ezek a szempontok elsősorban azt a – baloldali politika számára nélkülözhetetlen – gazdasági-társadalmi szervezőmunkát informálhatják, amelyek a munka és reprodukció mindennapi formáinak átszervezését szorgalmazza a tőkés felhalmozást helyett a közösségi és ökológiai fenntarthatóságot szolgáló, közösen ellenőrzött és irányított formákba. Az intézményes politizálás oldalán a magyar gazdaságnak mint tőkés gazdaságnak a globális kapitalizmus válságához való kapcsolódásait körüljáró elemzés ezzel párhuzamosan segít politikai programok szintjét a világgazdaságilag integrált napi gazdasági működés elemeivel összefüggésben kezelni.