30 éve történt a rendszerváltás egyik kulcsmozzanata: az MSZMP XIV. kongresszusi többsége egy új párt létrehozása mellett határozott, amivel megszületett a Magyar Szocialista Párt. A Politikatörténeti Intézet és a Napvilág Kiadó Kérdések és válaszok a rendszerváltásról című kötetében az állampártról és ellenzékéről, a tárgyalásos átmenetről, a gazdasági és égető társadalmi problémákról és a nemzetközi viszonylatokról olvashatunk szemelvényeket, ezek közül közlünk néhányat.
Új vagy utódpárt született a Magyar Szocialista Párt megalakulásával?
A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokat lezárta ugyan az 1989. szeptember 18-i plenáris ülés, de a politikai vitákat korántsem sikerült minden tekintetben rendezni. Ezt mutatta, hogy az SZDSZ szeptember 24-én bejelentette: aláírásgyűjtésbe kezd annak érdekében, hogy népszavazás döntsön a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások vitás kérdéseiről (pártszervezetek a munkahelyeken, elszámolás az MSZMP tulajdonában vagy kezelésében lévő vagyonnal; a köztársasági elnök megválasztása a szabad választások után; a Munkásőrség feloszlatása). A kerekasztalt követően kibontakozott további politikai vita az MSZMP körül szerveződött, nem lehetett ugyanis tudni, hogy a NEKA-tárgyalások után milyen gyorsan következnek be azok a változtatások, amelyek elhozzák a rendszerváltást, és közben pedig tarthatatlanná vált a politikai helyzet azokban a kérdésekben, amelyekben nem engedett a párt a tárgyalásokon, ráadásul közben elindult a népszavazási küzdelem.
Az 1989 októberére összehívott pártkongresszusnak az volt a nagy kérdése, hogy az állampárt helyén létrejövő új alakulat a régi rend megtestesítőjeként, a rendszerváltás legfőbb legyőzendő szereplőjévé válik, vagy pedig a rendszerváltás során politikai legitimációt szerez.
A reformmozgalom radikálisai abban gondolkodtak, hogy új pártot kell alapítani, amely a többi rendszerváltó párthoz hasonlóan szerez majd legitimációt a választásokon, éppen ezért szembefordultak a párt vezetésével, és nem akartak élni az MSZMP hagyományos eszközeivel.
Mindehhez pedig szembe kellett szállniuk a változásokat blokkolni szándékozó erőkkel.
Az MSZMP utolsó, a Magyar Szocialista Párt első, 1989. október 6–9-én megtartott kongresszusa megkésett volt, ahogy maga az állampárt is folyamatosan fáziskésésben volt a rendszerváltás éveiben. A kerekasztal-tárgyalások lezajlottak, a közjogi megállapodást megkötötték, és az MSZMP a vesztes oldalra került. Az új párt megalapítása végső visszavonulásként volt értelmezhető, és a rendszerváltó szocialista programnak immáron nem volt semmilyen újdonsága.
Az MSZP megalapítása egybeesett a rendszerváltás radikális antikommunista szakaszával, éppen akkor, amikor az állampárt véglegesen feladta a küzdelmet a rendszerváltás ellen. Ebben az összefüggésben a népszavazási kampány során az MSZP szükségképpen a bukott rendszer megtestesítője és legyőzendő ellenfél volt. Az SZDSZ minden megszólalásában következetesen az „MSZMP utódpártjának” nevezte a szocialista pártot. 1989 őszre szertefoszlott az állampártot körülvevő nélkülözhetetlenség mítosza, és az MSZP-re is rávetült a legitimációs és erkölcsi válság. A hiteles politikai arcél és egy baloldali karakter megjelenítéséhez arra lett volna szükség, hogy a reformerek 1989 ősze előtt elszakadjanak az állampárttól.
Az MSZMP 1989. október 6-án megnyitott XIV. kongresszusára a reformkörök elérték főbb céljaikat: lebontották az állampárt hierarchikus-bürokratikus jellemzőit, elfogadtak egy demokratikus ügyrendet, amely garantálta a kongresszus nyilvánosságát. Az MSZMP kongresszusa egy napig sem tartott, mert elenyésző volt Grósz Károly javaslatának támogatottsága, amelynek a lényege egy megreformált állampárt fenntartása lett volna. A többség egy új párt létrehozására tett javaslatot. Ezzel október 7-én a kongresszus átalakult a MSZP alakuló kongresszusává.
Az MSZP megalapítása során fontos szempont volt a reform kommunisták (mindenekelőtt Grósz és körének) a háttérbe szorítása. Erre a célra alkalmazták a „demokratikus szocializmus” kifejezést, amelytől azt várták, hogy kellő mértékben összetartja a kialakuló szocialista párt különböző platformjait, másrészt alkalmas arra, hogy leválassza a pártról a reformkommunistákat.
Mégsem valósult meg az eltérő nézeteket vallók határozott szétválása, és külön-külön pártban való szervezésének terve. Október 7-én fogadták el az MSZP jellegéről szóló állásfoglalást, ami bár deklarálta, hogy véget ért az MSZMP mint állampárt története, és az új párt elhatárolódott az állampárt bűneitől, tévedéseitől (önmagát a szocialista és kommunista „időtálló hagyományok” folytatójának deklarálta), de az egyértelmű szétválás hiánya miatt az MSZP már születésének pillanatában is jelentős legitimációs problémákkal küzdött.
A szocialista párt korszerű baloldali és marxista szellemű tömegpárttá szeretett volna válni, amelynek célja a demokratikus szocializmus, a parlamentáris demokrácia és a vegyes tulajdonú szociális piacgazdaság.
Az MSZP új párt jellegét azzal akarta megjeleníteni, hogy a jogfolytonosság fenntartása mellett nem volt automatikus a tagsági viszony fenntartása. Aki csatlakozni szándékozott, annak el kellett fogadni az alapszabályban és a programnyilatkozatban foglaltakat.
a kongresszus is a platformok harcát jelenítette meg. Mindez a reformkörök radikálisainak kiábrándulását eredményezte, hiszen az MSZP alapító dokumentumai alkalmatlanok voltak az elengedhetetlennek ítélt szétváláshoz. Ezek a tényezők tovább erősítették a szocialista párt sok szempontból legitimációhiányos helyzetét. Ezt fokozta, hogy az MSZMP tagságának 95 százaléka nem írta alá a szocialista párthoz való csatlakozási nyilatkozatot. Ez pedig azt jelentette, hogy hiábavaló volt a kényszerkompromisszum, mert a nagy párt ígérete helyett létrejött egy kicsi és zavaros összetételű, a platformok vitáival terhelt alakulat.
A kongresszus másik jelentős döntése volt, hogy az MSZP elutasította az állampárt terhes politikai örökségét, de ez nem jelentette a jogutódlás megszüntetését, hiszen szüksége volt egyrészt az MSZMP vagyonára, másrészt annak megakadályozására, hogy az állampártból kiváló más erők kerüljenek az utódpárti státusba.
Összességében tehát formálisan az MSZMP romjain megalakult egy olyan új párt, amely minden, az utódpárti léttel kapcsolatos tehertételt magára vállalt, de nem tudott előnyt kovácsolni abból, hogy az MSZMP ideológiai és infrastrukturális bázisán jött létre.
és az azt követő évekre. Mindez már rövid távon azt eredményezte, hogy a múltjával elszámolni nem tudó szocialista párt nem tudott érdemi stratégiát kidolgozni a radikális antikommunista retorikával támadó ellenzékkel szemben. Némileg ironikus módon a kommunista párt minden bűne azokra a „jogutódokra” is hárult, akik megpróbáltak egy rendszerváltó pártot létrehozni, és létrehozásával elhatárolódni attól. (Antal Attila)
Mivel próbálkoztak a régi és az új szakszervezetek?
A régi szakszervezetek és központi szervezetük, a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) nehezen találták meg a helyüket a kibontakozó reformmozgalomban. A 4,5 milliós tagsággal rendelkező szervezet tevékenységét az 1956 utáni évtizedekben a formalizmus, a „kötelező” tagság és az MSZMP politikájának a támogatása jellemezte. Ennek megfelelően nem tudták, hogyan viszonyuljanak az 1988-as sztrájkokhoz, a sztrájkolók mellé álljanak, és ezzel szembeforduljanak a hatalommal, vagy ne támogassák azokat. Hasonlóképpen dilemmát jelentett számukra a megjelenő új szakszervezetekhez fűződő viszonyulás is.
A szakszervezeti tagság száma a ’80-as évtized derekát követően folyamatosan csökkent, amelyet adminisztratív eszközökkel próbáltak megállítani, és igyekeztek fellépni – sikertelenül – az új, független szakszervezetek létrehozása ellen. Ebben a folyamatban élvezték az MSZMP támogatását. A régi szakszervezetek vezetése úgy akarta megmutatni az MSZMP-től való elszakadását, függetlenségét, hogy közben nem kérdőjelezte meg a párt vezető szerepének elvét és gyakorlatát.
1987. december 7-én az MTA Történettudományi Intézete kutatói kezdeményezték a SZOT keretein belül a Tudományos Dolgozók Szakszervezete létrehozását. A SZOT vezetése fellépett a kezdeményezés ellen, ennek ellenére különböző politikai nézetű értelmiségiek 1988. május 14-én megalapították első független szakszervezetként a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezetét (TDDSZ).
Az 1988-ban megalakuló szakszervezetek egyaránt értelmiségi bázisúak voltak, és azonnal felmerült a kérdés, hogy előbb a munkahelyi érdekküzdelembe, vagy azonnal az országos érdekegyeztetés folyamatába kapcsolódjanak be.
1988. október 5-én megalapították a filmesek és tévések a Mozgókép Demokratikus Szakszervezetet (MODESZ) és vele egy időben a Humanitás Demokratikus Gyógypedagógiai Szakszervezetet, majd november 26-án létrejött a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete is. Utóbbi 1988. december 19-én megtartotta hosszú évtizedek után az első szakszervezeti tüntetést, amely a kormány 1989. évi készülő költségvetése ellen tiltakozott. December 17–18-án a TDDSZ küldöttgyűlése javasolta a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája (FSZDL) létrehozását az új szakszervezetek tevékenységének koordinálására. A többi új szakszervezet tiltakozott a javaslat ellen, azonban a Liga létrehozását támogató érvek hatására végül is december 19-én létrejött az FSZDL, mint a SZOT-tal szembeni alternatív szakszervezeti tömörülés. Az új szakszervezetek mellett 1989 augusztusában Herenden és Péten – az 1956-os hagyományra támaszkodva – megalakultak az első munkástanácsok, mint a munkavállalók helyi érdekképviseleti szervezetei.
A SZOT vezetése a TDDSZ megalakulására azzal reagált, hogy a szervezet keretein belül létrehozta a Tudományos Dolgozók Szakszervezetét. A SZOT tevékenységében 1988. június 22-én döntő változás kezdődött azzal, hogy Gáspár Sándor, aki évtizedek óta irányította a szervezet tevékenységét, lemondott elnöki tisztségéről, és Nagy Sándor vette át az irányítást, aki belső harcokkal övezve elindult az óvatos nyitás és változtatás útján, esetenként látványosan szembefordulva a pártirányítással.
1988 tavaszán tervek születtek a kormány és az érdekképviseletek kapcsolatának átalakításáról, egy új érdekszervezeti törvény kidolgozásáról. Ezek a tervek azonban elhaltak az MSZMP májusi pártértekezletét követően. A régi szakszervezetek vezetői, látva a kialakult helyzetet, úgy kívántak kitérni a csapdahelyzetből – a dolgozók napi érdekvédelméért való kiállás és a nagypolitikai egyeztetésekben való részvétel, a hatalom támogatása elve felhasználásával –, hogy a kormányzat mellett és részvételével kezdeményezték az Országos Érdekegyeztető Tanács (OÉT) létrehozását.
Az 1988. október 14-én létrejött OÉT-ben a kormány képviselői mellett a SZOT, a Gazdasági Kamara, az Ipari Szövetkezetek Országos Tanácsa, a Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezetek Országos Tanácsa és a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa tisztségviselői foglaltak helyet.
Az OÉT-ből való kirekesztése ellen tiltakozott a KISZ, a Kisiparosok Országos Szervezete, a Kiskereskedők Országos Szervezete és az újonnan alakult Vállalkozók Országos Szövetsége.
A munkavállalói érdekképviseleti tevékenység erősödése jeleként 1989. január 9-én, a Szabolcs-Szatmár megyei szakszervezeti vezetés támogatásával, több tízezer dolgozó 10 perces leállással tiltakozott az áremelések ellen. Az áremelések ellen tiltakozott a Csongrád, a Szolnok és a Zala megyei szakszervezeti vezetés is. Az 1989 augusztusában végrehajtott jelentős húsáremelés és a munkanélküliségtől való fokozatosan növekvő félelem dolgozói tiltakozásokat gerjesztett, amelyeket a SZOT sztrájkbizottsága is támogatott, és 1989. augusztus 18-án közel egymillió munkavállaló vett részt a tiltakozó akcióban, amelyet a kormány szociális demagógiának és a szükséges reformok elleni fellépésnek minősített.
Augusztus 30-án tízezres pécsi bányásztüntetés tiltakozott a bányászat tervezett leépítése ellen, és az e mellett érvelő ipari miniszterbe fojtotta a szót.
Az 1989 nyári megállapodásnak megfelelően az Ellenzéki Kerekasztal (EKA)-tárgyalásokon a SZOT a harmadik oldal tagjaként vehetett részt. A SZOT részvétele az EKA tárgyalásaiban, a dolgozói érdekvédelem erőteljesebb képviselete sem tudta azonban megakadályozni, hogy tagsága, és ezzel súlya is tovább csökkenjen, és az új független szakszervezetek mind nagyobb teret nyerjenek. (Botos János)
Hová tűnt a hagyományos szociáldemokrácia?
Az 1980-as években a magyar társadalomban meghatározóan jelen volt a szociáldemokrata értékekkel való azonosulás. Egy szociáldemokrata pártnak tehát jó esélye lett volna arra, hogy meghatározza a rendszerváltás baloldali pólusát. A Magyar Szociáldemokrata Párt (MSZDP) a rendszerváltás során újjáalakult, de a történelmi gyökereken kívül nem rendelkezett személyi és politikai erőforrásokkal.
Az 1989 januárjában újjáalakított MSZDP a nyugati szociáldemokrata pártok tapasztalataira figyelemmel alakította politikáját, amely érzékeny volt a rendszerváltás társadalmi igényeire.
A párt a szociális piacgazdaságot és a jóléti állam modelljét kívánta intézményesíteni vegyes tulajdonosi szerkezettel, a szociális szempontok és munkavállalói érdekek középpontba állításával.
A széthulló Kádár-rendszert kívánta lebontani, de sokkal sikertelenebbnek bizonyult a többi történelmi pártnál (kisgazdák, kereszténydemokraták), és nem tudta a rendszerváltó erők között pozícionálni magát; kellően megkülönböztetni magát az MSZP-től. Az MSZDP egyre erősebben alkalmazta a baloldali populizmus eszköztárát, és mivel agresszívebben támadta az MSZP-t, ugyanakkor számított a volt MSZMP-sek szavazatára, csapdahelyzetbe került. Az MSZMP, illetve majd a szocialista párt és az MSZDP között igen feszültté vált a viszony, hiszen a szociáldemokratáknak létkérdés volt az, hogy egyértelmű ellenzékként határozzák meg magukat, és az állampárt is kiélezte a konfliktusokat.
Az MSZDP kudarcának legfontosabb összetevői az állandó vezetési válság és a személyes ellentétek voltak, amely a párt folyamatos felaprózódásához vezetett. A háromoldalú tárgyalások idején az Ellenzéki Kerekasztalban egy hónapra fel kellett függeszteni az MSZDP részvételét. Az 1990-es választásokra a párt szétvált a Petrasovits Anna elnökölte MSZDP-re és a Takács Imre vezette SZDP-re, sőt mellettük megjelent a Kitzinger Ferenc-féle Független Szociáldemokrata Párt is.
A szociáldemokraták nem tudták hitelesen megjeleníteni politikai üzeneteiket, és mivel a Rákosi-rendszer alatt elenyészett a hagyományos szociáldemokrácia kultúrája, a párt rendszerváltó radikalizmusával nem tudott mit kezdeni a közvélemény, és a potenciális szociáldemokrata bázis jelentős részét az MDF tudta megszólítani.
Óriási probléma volt továbbá az elkötelezett munkásbázis hiánya, és az, hogy a párt nem tudott erős kapcsolatokat kiépíteni a szakszervezetekkel.
A párt jelentős vereséget szenvedett az 1990-es választásokon, és a kudarc felgyorsította a parlamentből immár kimaradt alakulat bomlását. Elhúzódó konfliktus alakult ki a Petrasovits Anna és a Borbély Endre által fémjelzett csoportok között, Petrasovits végül visszavonult. 1993 októberében a három szociáldemokrata csoport – az MSZDP, a Független Szociáldemokrata Párt és a Király Zoltán vezetésével 1992-ben alakult Szociáldemokrata Néppárt – egyesült, de immár semmilyen belső politikai fordulatot nem tudtak elérni. (Antal Attila)
Mit néztünk a moziban 1989-ben?
filmforgalmazójává nőtte ki magát. Februárban jelentkezett a Duna Film Kft., amely mögött a United International Pictures állt. Első látványos sikerük az Esőember (Rain Man) volt: Dustin Hoffman és Tom Cruise sztárpárosának filmje március végén, kiváló időzítéssel, a magyarországi premierhéten söpörte be a három Oscar-díjat az óceán túlpartján. Tom Cruise következő kultfilmjére sem kellett sokat várni, a Cocktail is megérkezett augusztusban.
Tavasszal az Intercom is bemutatkozott. A filmforgalmazó kft .-t a Mafilm, a Hungarofilm és az Andy Vajna és Mario Kassar hollywoodi producerek által alapított amerikai Carolco vállalat hozta létre. Az első film, amelyet elhoztak Magyarországra, már az új időket mutatta: a Vörös zsaruban az Arnold Schwarzenegger által játszott rendíthetetlen szovjet és a John Belushi által megformált nagyszájú, szabályszegéstől sem visszariadó amerikai rendőr már egy csapatban harcolt – az orosz maffia ellen. Az új szereplők azt ígérték, hogy egy-két hónappal az amerikai premier után már forgalmazhatóvá teszik a közönségfilmeket, amelyeknek az átfutása a Mokép-nél meghaladta az egy évet.
Ennek megfelelően az évben egymást követték az újabb és újabb hollywoodi nagy dobások. Persze főleg az akciófilmek, krimik és horrorfilmek mint a Hegylakó, a Szörnyecskék, a Törvényszéki héják, a Szellemirtók, A Beverly Hills-i zsaru II., A James Bond, a magányos ügynök, A légy, a Robotzsaru, a Halálos fegyver. A zenés filmek közül kiemelkedett a nyár slágerét is adó Dirty Dancing – Piszkos tánc. És persze a vígjátékok, a Krokodil Dundee, Az eastwicki boszorkányok, A hal neve: Wanda, az Ikrek, az Amerikába jöttem, a Csupasz pisztoly. Ebben az évben ismerkedhettek meg a mozinézők a Rendőrakadémia növendékeivel: a magyar forgalmazók az 1984 óta készülő sorozatnak az addig elkészült mind a hat epizódját lekötötték, hármat még abban az évben be is mutattak.
Míg tehát az addig sem szűk marokkal mért amerikai filmek elöntötték a mozikat, folytatódott a szovjet és a szocialista országbeli filmek visszaszorulása.
Igaz, a szokásos november eleji szovjet filmhetet a visszafogott „Mai szovjet filmkörkép” címmel 1989-ben is megrendezték. A Film Színház Muzsika szerzője is úgy látta, hogy a szovjet tucatfilmeknek „elolvadt” a tábora Magyarországon: „érthető, hogy aki sok »győzedelmes Vörös Hadsereg«, »Mása, a komszomolka«, avagy »Iván Iljics párttitkár küzdelmei« típusú szovjet filmet látott, az talán hosszú időre elvesztette érdeklődését a Moszfilm-termékek iránt.” Ezért épp azzal kívánta felhívni a figyelmet a szovjet filmekre, hogy azok már nem a megszokott problémamentes alkotások, sőt pár éve még el se készülhettek volna, vagy ha mégis, betiltás lett volna a sorsuk. Például, mert kedvezőtlen – értsd: realista – képet sugároztak a szovjet ifjúságról mint A kis Vera, a Harlekinnek hívnak vagy a Játékbaba. Céltalan, kiábrándult, sőt normaszegő (punk, huligán) fiatalok keresik a helyüket a szovjet válság közepette, és a glasznoszty nyomán a szexualitás kérdéseit is a korábbinál mélyebben érintették. A Békés temető az anyagi és szellemi nyomorban élőkről szólt, míg Nyikolaj Gubenko Tiltott övezet című – vészharangokat kongató – filmje már a magyar kritikusnak is túl pesszimista – ellensematikus, azaz a rózsaszínű lakkozás után túl sötéten láttató – volt. Ezt a rendezőt nevezték ki néhány nappal később a Szovjetunió kulturális miniszterévé.
A magyar filmművészet ekkor már mintha túl lett volna a válságelemzés fázisán, és a történelmi szembenézésen dolgozott. Hollywood egyre hatalmasabb árnyékában több játékfilm is inkább erre vállalkozott, mintsem a szórakoztatásra. Talán csak a rátóti atyafiak története, a Legényanya emelhető ki ebben a kategóriában, amely szállóigékkel is gazdagította a magyar kultúrát: („Béláim”, „Túltoltuk, rátoltuk, túltoltuk”, „Na, akkor gondolkodjunk!”).
A leginkább maradandó alkotásnak Enyedi Ildikó hatalmas történelmi tablója bizonyult: a Cannes-ban a legjobb első filmes rendezésnek járó Arany Kamera díjjal elismert Az én XX. századom két nő és egy férfi sorsát követi nyomon a történelem viharain át.
Más típusú múltidézés Gazdag Gyula Túsztörténet című filmje, amely az 1973- as balassagyarmati túszdrámát dolgozta fel: a tizenéves testvérpár által túszul ejtett kollégista lányok története az 1970-es években nem juthatott országos nyilvánosság elé. A nem történelmi tárgyú filmek közül Tímár Péter Mielőtt befejezi röptét a denevér című filmje emelendő ki, amely a mostohaapa nevelt fia iránti vonzalmait bemutatva nyíltan tárgyalta a homoszexualitás és pedofília kérdéskörét.
A múltfeldolgozás jegyében nagy számban készültek dokumentumfilmek is. A televízió hasonló jellegű vállalásai mellett immár a mozikban is szembesülhetett a közönség azzal, mi történt a munkatáborokban (Recsk 1950–1953), a II. világháború alatt a Don-kanyarnál (Pergető – A 2. magyar hadsereg a Donnál) és a málenkij robotra vezényelt kárpátaljaiakkal 1944 őszén (Csonka-Bereg). Bemutathatták Ember Judit Pócspetri című 1983-as filmjét is, amely az iskolaállamosítások ellen tiltakozó falusiak elleni koncepciós per újrafelvételében is szerepet játszott. November végén pedig az utolsó magyar trónörökösről, az 1912-ben született, de a rendszerváltás idején is aktív Habsburg Ottóról készült dokumentumfilm került a mozikba. A leginkább aktuális tematikát, a hatalom elleni tiltakozás egyik fő irányát jelentő bős–nagymarosi vízlépcső ügyét dolgozta fel Csillag Ádám Dunaszaurusz című filmje, amely négy éven át készült. Bár két riportalany, két vízügyi vezető személyiségi jogi pert indított a rendező ellen, a filmet 1989 júniusában a Magyar Televízió is bemutatta, így váltak széles körben ismertté az addig a nyilvánosság kizárásával folyó viták. (Takács Róbert)
Antal Attila, Botos János, Feitl István, Ripp Zoltán, Takács Róbert: Kérdések és válaszok a rendszerváltásról, szerkesztő: Ripp Zoltán; Napvilág Kiadó, 2019
