A nagyvállalatok szolgáltatóközpontjairól (ssc-k) írt, több év tapasztalatait és reflexióit összegző cikkemre a Mércéhez – a szerkesztők közlése szerint – szokatlan mennyiségű jelzés érkezett ssc-s dolgozók részéről. Sokan számoltak be hasonló élményekről, és sokan jutottak az enyéimhez hasonló következtetésekre is. Most azonban a kritikákra válaszolnék.

Kiváltott némi értetlenséget, hogy épp egy baloldali portál közöl írást multiknál unatkozó irodistákról, akiknek az a bajuk, hogy szeretnének többet dolgozni a munkahelyükön. Hadd idézzem tehát Szalai Erzsébet facebook-ajánlóját, mert érdemes, amellett, hogy nagyon megtisztelő: „cikk a magasan kvalifikáltak tudatos lebutításáról, mely része az emberi munka felszámolásának – a profit hosszútávú maximálása céljából”. Az írás tömören valóban erről szól:

nem egyszerűen alacsony szintű munkákról beszélek, és nem is a munkaintenzitás vagy a tespedés a lényeg. A magasabb képzettségű munkák tudatos lebutítási folyamatáról van szó, aminek ezek jellemző kísérőtünetei.

Az összeszerelőüzemek, újabban a teljes magyar autóipar perspektívátlanságáról rengeteget írtak már (itt egy elemzés a Mércén és egy  a 444-en). Én ehhez annyit tettem hozzá, hogy a szolgáltatóközpontok ugyanezt a vonzó sikertörténetnek tűnő felfutó pályát mutatják távolról, valójában életciklusuk vége felé járó szolgáltatásokról, automatizálásra váró és tervezetten lebutított tömegmunkákról van szó, minimális szakmai perspektívával.

Nem vagyok a téma szakértője, spin doktora vagy kutatója. Két oka van, hogy mégis megszólaltam: az egyik a személyes érintettség, sokadmagammal együtt évekig elképedve figyeltem ennek a „sikersztorinak” a belső nívóját és fejlődési ívét. A másik, hogy ez egy hiánypótló írás. Nem értem, hogyan lehetséges, hogy a közvélemény nagyobb része előtt ennyire ismeretlen marad egy ilyen fontos szegmens, miközben a szakma szűkebb részén belül nyílt titoknak számítanak ezek a viszonyok, még ha mások más szavakkal írnák is le.

Inkorrektnek tartom továbbá, hogy ezek a központok a valóságtól teljesen eltérő képet próbálnak adni magukról. Egyébként nyilván senkit nem ítélek el, amiért elvállal egy munkát, bizonyos életszituációkban kifejezetten jó döntés lehet egy ilyen hely, anyagilag én sem jártam rosszul vele.

Egy ssc-s PR és fejvadász cég – mások mellett – azt hangsúlyozta, hogy sértő voltam. Több okból sem gondolom, hogy megsértettem volna az ssc-ben dolgozókat. Először is, mint az írásból is kiderült, korábban magam is hosszabb ideig dolgoztam ilyen helyeken. Másodszor,

a leírt abszurd viszonyokat sehol nem a dolgozók lustaságával, hanyagságával magyarázom, hanem az üzleti modell logikájáról beszélek.

Sok példát tudok arra (nem magamra gondolok), hogy dolgozók végül akár alacsonyabb fizetésért is elmennek értelmes szakmai fejlődést kínáló kisebb cégekhez ssc-kből („törtetés”).

Nem látom értelmét arról vitát folytatni, hogy léteznek-e valóban a leírt bullshit-munkahelyek. Sokkal érdekesebb kérdés, hogy miért jönnek létre. Lehet gúnyolódni, nevetni rajtuk, de ha komolyan vesszük magunkat, és le akarjuk írni a háttérben álló rejtett üzleti logikákat és trendeket, az keményebb dió.

Kicsit távolabb lépve: maga a téma nagyon érdekes függetlenül a magyar dolgozók kihasználásától, félelmeitől, csalódottságától és a multik cinizmusától. A hagyományos irodai munkák megszűnéséről és az automatizáció folyamatáról van szó. Ez már történik, itt és most, éppen így, akár tetszik, akár nem. Örülnék, ha kialakulna egy diskurzus ebben a témában és ebben szívesen részt vennék.

De egyelőre maradok az inkognitónál és az írásos formánál, mivel a korrekt nyilvános vita feltételei nem állnak fenn.

A szerző az elmúlt években öt pozícióban dolgozott különböző ssc-knél, az esetleges retorziók miatt álnevet használ.