Nemrég olvastam a hírt, hogy Hajdúszoboszlón egy férfi megrongált egy frissen lerakott botlatókövet. A hír körbejárta a sajtó egy részét, néhány ismerősömet pedig őszintén felháborította. 

De most nem erről szeretnénk írni, hanem arról, ami ennek kapcsán eszembe jutott: arról, hogy akarjuk-e vagy sem, a történelmünk velünk él és befolyásolja az életünket. Magam Budapesten egy olyan utcában, olyan környéken lakom, ahol rengeteg a botlatókő (és még több lehetne, ha minden áldozat emlékét őrizné egy, a házunk pedig sárga csillagos ház volt.

Bevallom, mind a mai napig felkavar, ahányszor csak meglátok egy ilyen követ. Még annál is jobban felkavar, ha Újpesten, ebben a családom sok generációjának otthont adó külvárosban járva veszek észre egy ilyen követ. Nem tudok nem arra gondolni, hogy Újpest (amely szomszédos Rákospalotával) zsidóságát, 1944. júniusában gettósították, majd tömegesen (tízezres nagyságrendben, hiszen Újpest virágzó, növekvő település volt) deportálták.

Mostanában Berlinben töltök némi időt és itt is mindig meg-megállok a botlatókövek előtt. Néhol még áll a ház, ahonnan deportálták a helyi zsidóságot, de legtöbbször játszótér van a helyükön vagy modern panelépület. 

Egyébként is, nagyon nehéz jártamban-keltemben, az emlékműveket, a falakon máig látható lövésnyomokat látva, nem arra gondolni, micsoda pusztítást vitt végbe ebben a városban a huszadik század: a náci terror, a világháború, a milliónyi áldozatot követelő, a városközpontot földig romboló ostrom, majd a Berlint évtizedekre – épp a városközponton keresztül húzódva – kettéosztó hidegháború. Berlin lehet ma sokszínű, pezsgő életű, vonzó európai nagyváros, újjáéledhetett a hagyományos adminisztratív negyed is, de most már örökké az a város fog maradni, amelynek már szerkezete is az irracionális, embertelen gyűlölség emlékműve lesz. Ez persze nem feltétlenül csak veszteség. 

A foghíjtelkekből sok mostanra fákkal benőtt Spielplatz lett, a birodalmi nagyság utáni infantilis sóvárgás jegyében épült monstre paloták helyét izgalmas modern építészeti kísérletek foglalták el, s bár az egységes Németország fővárosának státuszát visszanyerte, barátságosabbnak tűnik a felületes megfigyelő számára, mint számos nyugat-európai főváros.

Ugyanez a történelem ott kísért Budapest városképében is. Nekünk is vannak foghíjtelkeink, lövésnyomaink, emlékműveink, emléktábláink. Máig ott vannak a városon a háború végi ostrom hegei. Igaz, a pusztítás nem volt olyan szisztematikus és koncentrált, mint Berlin belsőbb kerületeiben, így a 19. századvégi hangulatot megőrző városszerkezet tovább él, csak a homlokzatok kopottabbak. Ez a város, ha nem is ugyanaz, mint 1945-ben, de sok tekintetben kontinuus vele. Inkább olyan területek, mint Óbuda vagy Újpest lakótelepei alatt tűntek el régi városok vagy városrészek, pusztaságok vagy szántóföldek és azok fölé nőttek városnyi városrészek, semmint a legbelsőbb kerületekben. Ez a város 1990 után is bizonyos értelemben szervesen fejlődött tovább. 

A 45 után szétszabdalt lakások nagyrészt szétszabdalva maradtak, az új épületek ritkán születtek gondos, egész városrészek szisztematikus lebontásából és újragondolásából (mint mondjuk a Szigony-projekt), inkább foltszerűen épültek bele a létező városszövetbe. Gyerekkorom nagy részét Újpalotán és Rákospalotán töltöttem, s kamaszkorom óta jártam be naponta a belvárosba. 

Ha nem is lenne igaz, hogy semmi sem változott, nagyon is ismerősek maguk a változások is. Régebben sokkal több volt az autó a belsőbb kerületekben, nehezebb volt gyalog közlekedni. Az utcán hosszabb időt tölteni, meg egyenesen értelmetlennek tűnt volna, hiszen nem volt ott semmi, csak a rengeteg parkoló autó. Azóta – a 2000-es évek eleje óta – sokkal barátságosabb lett Budapest a gyalog közlekedőkkel, a kerékpárosokkal szemben, s az utcák sem kizárólag arra vannak, hogy eljussunk A-ból B-be. Sétálóutcából, borkóstolós-kolbászevős fesztiválból több, fából kevesebb lett a benyomásaim szerint. Turista is sokkal több lett és a kontrasztok is élesebbek a hihetetlen gazdagság és a nyomor jelei között.

A Fidesz már 1998-2002 között egyszer nekiállt átformálni a várost, de csak 2010 óta van meg hozzá a korlátlan hatalma és szükséges erőforrásai, hogy azt tegye vele, amit csak akar. Emilia Palonen írt annak idején érdekes elemzéseket ezekről a korai kísérletekről, az Arénáról, a Nemzeti Színházról, a Millenáris Parkról, s nem kétlem, hogy a mostani orbánista városkép-alakításnak is megvannak az ideológiai kérdésekre érzékeny krónikásai.

Ám annyit magamtól is látok, hogy ez a mostani rezsim inkább a Budapest dualista és Horthy-kori fejlesztéseit mindig is kicsit komikussá tevő, a sosemvolt birodalmi grandeur iránti irritáló nosztalgia újjáélesztésében érdekelt, mint a 2002 előtti, időnként meghökkentően ésszerű és a használhatóságra is tekintettel lévő projektjeinek folytatásában. De ami igazán zavar benne, az nem is a historizáló giccsre pazarolt sok száz milliárd forint, hanem az, hogy bámulatos érzékkel folytatják, sőt, erősítik az elmúlt évtizedek budapesti fejlődésének legrosszabb tendenciáit és miután a városvezetésben a Tarlós-frakció legyűrte a Vitézy-frakciót, az érdeklődés hiányának és az irritáltságnak a bizarr elegye határozza meg az ígéretes változásokhoz való viszonyukat.

A 2010 előtti budapesti várospolitika természetesen nem volt teljesen egységes, de minden rokonszenves helyi vagy fővárosi szintű kezdeményezés mellett jellemezte néhány idegesítő vonás, amelyek hátrányait a város természetes fejlődése, életereje, lakóinak munkálkodása is csak részben tudta ellensúlyozni.

Budapestet nagyrészt olyan politikai döntések formálták, amelyeknek több köze volt az önkormányzatok korlátozott anyagi lehetőségeihez, valamint a helyi gazdasági szereplők és az önkormányzati politikusok rövidtávú érdekeihez és a képzelőerő hiányához, mint egy 21. századi metropolisz lakóinak tényleges igényeihez.

A kétes ingatlanügyletek, az építéshatósági előírások hozzáigazításai befektetői érdekekhez, a fáktól, a beépítetlen területektől való irtózás éppúgy jellemezték ezeket az éveket, mint az elképesztően alacsony színvonalon végrehajtott útfelújtások, az új ingatlanfejlesztésekhez igazodó infrastruktúrafejlesztés elmaradása, a városközpontok demonstratív felújítása. Kihagyott ziccer maradt a rozsdaövezet újragondolása, az autóforgalom radikális csillapítása a belsőbb kerületekben.

A káros tendenciák között volt az olyan, a lakókat élesen megosztó változások elősegítése, mint a 7. kerületi vigalmi negyed létrejötte, a plázaépítések által szétzilált helyi kiskereskedelem, a panelprogram elsorvadása és így tovább. Felső-középosztályi zárványok jöttek létre, miközben a közszolgáltatások gyengesége sok esetben rendkívül drága és alacsony színvonalú magánszolgáltatások vásárlására ösztönözte a jobb módúakat. 

2010 óta nagyjából ugyanezt látni, azzal a különbséggel, hogy a város nagyobb részét a Fidesz vezeti – itt-ott a kétblokk-rendszer maradványaként meghagyva a szocialista-fideszes nagykoalíciót, például a parkolási maffia területén. Ebből hatalmas lehetőségek adódtak volna, de én személy szerint csak a fejem fogom annak láttán, ami történt. Ha eltekintünk a stupid vagy simán kultúraellenes nagyberuházásoktól (a kulturális intézmények kitelepítése a  Várból, a Városliget tönkretétele stb.), alapjában véve maradt a business-as-usual. Ha a korszak elején volt is néhány ígéretes közlekedési projekt, a legtöbb változás inkább negatív. Néha a nevetségességig az.

Az ember néha elcsodálkozik, miért olyan nehéz ezeknek az embereknek megértenie, hogy az aluljárók vagy a kilométeres távolságban lévő gyalogosátkelők nem csak finnyásságból nem jók, hanem mindenkinek rosszak. Néha elcsodálkozom, miért olyan nehéz megérteni, hogy a lakótelepek beépítettségére időnként köröket verő, baráti vállalkozók által csinált ingatlanfejlesztések, a fairtások, a közparkok szétdúlása (Városliget) vagy autós szemléletű fejlesztése (Normafa), élhetetlenné teszik a várost. Nem kell ahhoz se Greta Thunbergnek lenni, hogy az ember ne akarjon 60 fokra felhevülő városban kóvályogni, s hogy belássa, hogy a hatalmas, gondosan tele díszkövezett közterek földi pokollá fognak hamarosan változni.

A légkondis iroda és légkondis otthon között légkondis szolgálati autóval közlekedő emberek persze talán nem értik ezt. S az se meglepő, ha a tömegközlekedésre inkább üzemként (és pénzforrásként) tekintenek azok, akik szerint lúzer, aki 40 évesen még tömegközlekedéssel jár. Elképesztő volt látni, hogy milyen felelőtlenséggel hagyta eszkalálódni a lakhatási válságot Budapesten a jelenlegi rezsim, hogyan tűrte el az Airbnb robbanásszerű terjedését (szemben a valamilyen Fideszes lobbiérdeket sértő Uberrel), miközben a kézenfekvő problémák megoldására (lásd rozsdaövezet rehabilitálása) nemigen gondoltak, s fenntartottak arcpirítóan pofátlan, nyilvánvalóan korrupt gyakorlatokat, mint a város életét mérgező, abszurd parkolási rendszert.

Ennek a politikának is köszönhetően, ma ott tartunk, hogy Budapest kórházai a legrosszabb állapotúak az országban (a szolgáltatások minősége persze mindenütt katasztrofális), a robbanásszerűen növekvő magánegészségügy pedig megfizethetetlenné kezd válni.

Persze, nem akarom tagadni,hogy Budapest tovább fejlődött ebben az időben, csak azt állapítom meg szomorúan, hogy ezt a fejlődést a rezsimhez lojális önkormányzatok részben akadályozták, részben rossz ösztönzőkkel rossz irányba terelték.

Őszintén szólva erősen szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy az antiorbánista ellenzék képes lesz-e áttörni októberben. Ha így is lesz, a rezsim a legmagasabb szinten azt is világossá tette, hogy büntetni fogja a különcködést.

Ám annyiban mégis bizakodó vagyok, hogy a gyenge és szétdarabolt ellenzéken belül egyre kevésbé tartják a pozícióikat a 2010 előtti várospolitika hívei és az ezredforduló utáni pozitív fejlemények támogatói valamivel erősödni látszanak. 

Mindezt azért látom bizakodásra okot adónak, mert ha nem is teljesen látszik, milyen lehetne tartalmi szempontból egy országos szintű antiorbánista politikai alternatíva, Budapesten az elmúlt 9 év fideszes vergődése és a 2010 előtti időszak (pozitív és negatív) öröksége elég világosan kijelölik az irányt. Ahogy látom, ebben a tekintetben majdnem mindegy, hogy ki a jelölt, Karácsony Gergely, Puzsér Róbert, egy momentumos, dk-s vagy szocialista, a problémák és a lehetőségek jóformán maguktól adódnak. Ez a múltunk, egy ami jövőnk.