Megérhetjük még, hogy az Európai Központi Bank közvetlenül utal pénzt a bankszámlánkra?

A 2008-as pénzügyi összeomlás nyilvánvalóvá tette, hogy a pénzügyi rendszer működése egyáltalán nem csak egy technikai apróság, ami mindössze szakemberek számára érdekes, hanem mind inkább egy olyan kérdés, amely teljes társadalmakat tud felforgatni. Stanislas Jourdan, a Positive Money Europe alapítója az eurózóna monetáris politikájáról, valamint annak az egyenlőtlenségekhez és a fenntarthatósághoz való kapcsolatáról beszélt nekünk. A klímaválság korszakában ugyanis, miközben a 2008-ban kirobbant válság szociális hatásai még mindig érezhetők, a központi bankok egy teljességgel járatlan útra tévedtek, és újra kell gondolniuk pénz és társadalom kapcsolatát.

A 2008-ban kezdődő gazdasági válság sokaknak adott indíttatást, hogy megpróbálják megérteni, mit is csinálnak pontosan a bankok, és hogyan működik a pénz. A Positive Money is egy ilyen próbálkozás volt. Mesélne róla nekünk?

A Positive Money egy nonprofit szervezet, amelyet Londonban alapítottak, 2010-ben, nem sokkal a pénzügyi összeomlás és a jelzáloghitel-válság után. Akkoriban nagyon kevesen tudták, hogyan működik a monetáris (vagyis pénzügyi) rendszer: azaz, hogy a bankok maguk hozzák létre a pénzt, és ezzel egyben adósságot is kreálnak. A Positive Money abból a felismerésből született, hogy a pénz létrejöttének módja nagyban hozzájárult ahhoz, hogy válságba kerülhettünk. De közben épp ez lehet az egyik megoldás is.

Elmondaná, pontosan hogyan kreálnak a bankok pénzt?

A mostani rendszerben, ha pénzt akarunk kölcsönözni – mondjuk lakásvásárlásra –, ahhoz egy banki kölcsönt kell felvennünk. Képzeljük el azt, hogy a bankár, akivel leültünk ezt megbeszélni, 100 ezer eurós hitelt hagy jóvá. Abban a pillanatban, amikor aláírjuk a szerződést, az a pénz még nem létezik. A pénz akkor jön csak létre, amikor az megjelenik a számlánkon. Azaz a közkeletű tévhittel ellentétben, a bankok nem a betétesek pénzét fordítják kölcsönökre.

Nagyjából 97 százaléka a pénzeknek jön létre ilyen formán.

A maradék három százalék pedig az állam által nyomott érméket és bankjegyeket jelenti. Azaz: a forgalomban lévő pénz jelentős részét a bankok hozzák létre, aminek nagyon komoly következményei vannak a társadalmi egyenlőtlenségekre és a pénzügyi stabilitásra nézve.

A válság kirobbanása után az Európai Központi Bank, valamint az olyan nagyobb gazdaságok, mint Japán, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok jegybankjainak egyik fontos lépése a quantitative easing (QE – magyarul: mennyiségi lazítás) volt. Elmondaná mi ez, és miért vezették be?

Ez egy bonyolultnak tűnő kifejezés, ami tulajdonképpen nem jelent mást, mint „pénzkreálás.” A jegybankok rájöttek, hogy a válság leküzdése érdekében több pénzt kellett a rendszerbe juttatniuk, hogy ezáltal összetartsák azt. A QE keretében a jegybankok pénzt gyártanak, és ezt arra használják, hogy pénzügyi termékeket vásároljanak a bankoktól és a befektetőktől. Az eurózónában az EKB idáig 2600 milliárd eurót pumpált így a pénzügyi rendszerbe.

Stanislas Jourdan (Forrás: FLICKR / POSITIVE MONEY EUROPE)

Hogyan került sor a QE-re Európában?

Az EKB elég későn szállt be a játékba. Az Egyesült Államok jegybankja, a Federal Reserve és a brit Bank of England 2008-2009 környékén kezdték el a QE-t. Erre részben azért is volt szükség, mert ezzel a lépéssel hatékonyan tudták stabilizálni a válság-sújtotta gazdaságaikat. Ezzel az eszközzel ugyanis a jegybankok azt üzenik a piacnak: „Nincs miért aggódni, itt vagyunk, hogy támogassuk a rendszert.”

De az ilyen komoly válság-sújtotta időszakokon túl, a QE nem igazán tudja stimulálni a gazdaságot, hiszen ez a pénz nem folyik be a reálgazdaságba (azaz a pénzügytől közép- vagy hosszútávon független szektorokba), hanem a pénzügyi rendszeren belül marad.

Amikor az EKB elkezdte a maga QE-programját 2015-ben, akkor valószínűleg már túl késő volt ehhez. A teljes összeg, amit három év alatt az eurózónába pumpáltak, nagyjából a zóna GDP-jének húsz százalékát teszi ki. Szóval masszív. Ennek ellenére meglepően kicsi volt a hatása: amikor öt évvel ezelőtt tárgyalások folytak a QE alkalmazásáról, a legtöbb északi országban még amiatt aggódtak, hogy egy ilyen lépés hiperinflációhoz vezethet. Ehhez képes ma az infláció stabilan két százalék alatt van, ami valószínűleg épphogy túl alacsony.

Szóval az volt az elképzelés, hogy pénzt adnak a bankoknak, amit a bankok aztán tovább kölcsönöznek mindenféle vállalatoknak. A vállalatok erre újabb munkavállalókat vesznek fel, és fellendül a gazdaság…

Elméletben igen. Azzal, hogy megvásárolják a pénzügyi szektor biztonságos pénzügyi eszközeit, és pénzt adnak cserébe, a jegybankok azt gondolják, hogy a pénzügyi befektetők többet fognak hitelezni. Ez egy nagyon szép tündérmese, de a gyakorlatban nem így működött a dolog. Pont, hogy azt láttuk helyette, hogy nőtt a pénzügyi eszközök ára, míg a hitelezés nem indult be.

Mit mond el ez a hatástalanság a gazdaságaink egészéről?

Először is azt mutatja, hogy a reálgazdaságnak nem segít, ha pénzt pumpálunk a pénzügyi szektorba. Másrészt azt is mutatja, hogy a jegybankok világszerte megzavarodtak és tanácstalanokká váltak, hiszen a gazdaság működéséről szóló elméleteik mostanra már nem bizonyulnak működőképesnek. A QE és a kamatok nullaközelire vágása tíz éve még elképzelhetetlen lett volna. De így se képes nőni az infláció.

Hogy miért nem működnek a jegybanki modellek, az mostanra rendkívül fontos kérdéssé vált a tudományos vitákban is.

Személy szerint azt gondolom, hogy a tradicionális monetáris politika azért nem tud már működni, mert a gazdasági környezet legalább három módon változott.

Először is, a globalizáció miatt a munkavállalók versenye átível az országokon, így a munkabérek növekedése nem képes többé hajtani az inflációt. Másrészt, hiába jött létre tízmillió új munkahely 2015 óta (ahogy azt az EKB állítja), a munkahelyek minősége romlott: ezek sokszor bizonytalanok, alulfizetettek és csak részmunkaidőt jelentenek. Ez pedig azt is jelenti, hogy az emberek kevésbé lesznek hajlandók és képesek jobb munkabéreket kiharcolni maguknak. Végül pedig a technológiai fejlődés is erősen lefelé nyomja az árakat. Nézzük például az okostelefonokat vagy a laptopokat: ezeket mind jóval drágábban kellett még megvennünk 15 évvel ezelőtt – mostanra sokkal inkább megengedhetjük ezeket magunknak. Ezt az úgynevezett „technológiai deflációt” nem igazán értik és hatását tekintve alulbecsülik a jegybankok.

Lehet, hogy régi modellekre támaszkodnak a jegybankok, de közben meglehetősen vakmerők is voltak a múltban. Milyen felügyeleti szervek vizsgálják a jegybankok tevékenységét?

A jegybankok speciális intézmények, hiszen függetlenül működnek a politikai rendszertől. Az, hogy ki és mennyi pénzt hozhat létre túl fontos kérdésnek tűnik ahhoz, hogy egyszerűen csak a politikusokra hagyjuk. De a függetlenség közben kérdéseket is felvet. Például, hogyan lehetünk biztosak, hogy a jegybankárok nem lépnek át bizonyos határokat?

Az EKB (jogilag legalábbis) az Európai Parlament felé tartozik elszámolással. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az EKB elnöke évente négyszer ellátogat az Európai Parlamentbe, ahol a képviselők kérdéseket tehetnek fel neki. Az EKB egyben írásbeli kérdésekre is válaszol. És az Európai Parlament minden évben elfogad egy éves jelentést az EKB tevékenységéről és teljesítményéről.

Mennyire nyitott az EKB a kérdésekre? Megfogadja az értékeléseket?

Az MKB eléggé fogékony. Amikor az EP-képviselők kényelmetlen kérdéseket tesznek fel, akkor persze az EKB előszeretettel kerüli ki a választ – de ez egy olyan játék, amit minden intézmény szeret játszani. Tapasztalataink szerint az Európai Parlament sokkal jobban is felügyelhetné az EKB-t, hiszen egy-két kiváló munkát végző képviselőtől eltekintve nem eléggé aktív a kérdésben. Sokszor fordul elő az is, hogy fontos kérdések megválaszolatlanul maradnak és elfelejtődnek. A parlamenti képviselőket jobban fel kellene készíteni a monetáris politika kérdéseire, és rendszeresen tájékoztatni a fontosabb fejleményekről – miközben a képviselőknek meg aktívabban kellene dolgozniuk azon, hogy az EKB számon legyen kérve. A Positive Money legfrissebb jelentése mellesleg tartalmaz is pár ajánlást arra nézve, hogyan lehetne javítani az EP szerepvállalását.

Az egyik kérdés, amivel a Positive Money a közelmúltban foglalkozott az EKB „zöldítése.” Hogyan nézne ez ki?

Az EKB zöldítése egy olyan példa, ahol az úgynevezett felelősség csatornáit helyesen tudnánk használni. Ez a munka akkor kezdődött, amikor realizáltuk, hogy egy EKB, amely a közelmúltban kétezer milliárd eurót volt képes kreálni, arra is képes lehet, hogy hatékonyan harcba szálljon a klímaváltozás ellen, például azáltal, hogy támogatja a megújuló energiaforrásokat, és az energiahatékonyságot. Ezt az ötletet Molly Scott-Cato brit zöld EP-képviselő is felkarolta egy jelentésében, ahol „zöld mennyiségi könnyítésként” hivatkozott rá. A Positive Money egy teljes kampányt épített rá.

Míg a zöld QE egy kellemes ötlet, a valóság az, hogy az EKB jelenleg a barna QE politikáját folytatja: eszközvásárlásaival rengeteg pénzt fektet be fosszilis tüzelőanyagokat értékesítő cégekbe, mint amilyen a Shell vagy a Total.

A kampányunk óta Mario Draghi EKB-elnök rájött, hogy az EKB-t is köti a párizsi egyezmény, és a bank azóta egyre inkább próbál foglalkozni a monetáris politikája klímára gyakorolt hatásaival.

Létrejött például az úgynevezett Hálózat a Pénzügyi Rendszer Zöldítéséért, amely magába foglalja az EKB mellett a francia, a holland és a brit jegybankot is. Persze a projekt nem halad nagyon gyorsan, nem különítettek még el ezermilliárdokat a klímaválságra, de annyit látni már, hogy a kultúra és a gondolkodás változik.

Az EKB mintha lassan átértelmezné a mandátumát. De elég ez? Nem lehet többet tenni azért, hogy a jegybanki működést elszámoltathatóvá tegyék?

A jegybankoknak a társadalom igényeit kell szolgálniuk. Az EKB megmutatta, hogy újra tudja értékelni a mandátumát és a létező elszámoltathatósági csatornákat hatékonyabban is lehet használni. De hosszabb távon ennél többre lehet szükség, és lehet, hogy át kell írnunk ezt a mandátumot. Az EKB legfőbb célja az árak stabilitásának garantálása. De az uniós szerződések azt is kimondják, hogy abban az esetben, ha sikerült elérni az árak stabilitását, akkor az EKB támogathatja az EU általános céljait is. A kérdés viszont az, hogy pontosan melyeket. Itt politikai konszenzust kell majd építeni – és a véleményünk szerint, ha csak egy másodlagos célkitűzése lesz majd az EKB-nek, akkor annak a klímaváltozásnak kell lennie.

Európában a jegybankok a mennyiségi lazítás útján pumpálnak pénzt a rendszerbe. De ezzel egyidőben a megszorító politika miatt csökkentek az állami költések és zuhantak a fizetések is. Mintha az európai szintű gazdaságpolitikák szembe mennének egymással.

Sokkoló paradoxon, hogy az EKB ezermilliárdokat pumpált a pénzügyi szektorba, miközben az állampolgároknak az unióban azt mondták, húzzák meg a nadrágszíjat. A mennyiségi könnyítés stimulálhatta volna a gazdaságot, hogyha a tagállamoknak megengedik, hogy nagyobb legyen a háztartási hiányuk. A QE csökkentette a tagállamok számára a kölcsönök költségét, de azok mégsem használták ki ezt a lehetőséget. Holott Németország már negatív kamattal vesz fel kölcsönt, Franciaország pedig szintén nagyon alacsonnyal. Ha pedig a hitelfelvétel szinte ingyenes, akkor az országoknak be kellene fektetniük. De a maastrichti szabályok, valamint a stabilitási és növekedési paktum nem teszik az Eurózóna számára ezt lehetővé.

A közvéleményt is úgy formálták, hogy a közkiadásokra bizalmatlanul tekintsen, miközben a mostani helyzetben, gazdasági szemszögből pont ez lenne a megoldás.

A helyzet iróniája, hogy a jegybankok maguk is hozzájárultak ehhez a képzethez, miközben most megpróbálnak szembeszállni a deficit-fóbiával, hiszen rájöttek, hogy fiskális (azaz költségvetési) politikára van szükségük, ha el akarják érni a céljaikat.

Mivel magyarázza ezt az ellentmondást?

Az EKB egy független intézmény, de ezzel egyidőben ő a legbefolyásosabb intézmény is a gazdaságban, hiszen képes arra, hogy pénzt hozzon létre. Amikor a válság kitört, az EKB-nek nem volt más választása, mint minden áron megmenteni a rendszert – még akkor is, ha a pénzek gazdaságba való pumpálása ellentmondott az EKB működése mögötti alapvető ordoliberális elvnek (az ordoliberális elgondolás a neoliberalizmus német megfelelője, amely angolszász társainál nagyobb szerepet hagy az államnak – a szerk.). Most az EKB megdöntötte azt a tabut, amit valójában nem akart megdönteni – és ezzel kiengedte a szellemet a palackból. Ehhez pedig még hozzá kell tennünk, hogy a jegybankok társadalmilag homogén intézmények, amelyek működésén nyomot hagy, hogy mind nagyon hasonlóan gondolkoznak.

A jövőre tekintve, a bankok egy nagy dilemmával kerülnek szembe: vagy radikálisan megváltoztatják a hozzáállásukat, vagy kidolgoznak egy erős narratívát, ami igazolást ad arra, hogy csak akkor élnek a pénzkreálás lehetőségével, amikor a rendszert kell felszínen tartani,  ám arra nem akarják használni, hogy a társadalom céljait is előre hajtsák.

Emmanuel Macron és más politikusok is megpróbálták napirendre tűzni az Eurózóna reformját, de nem sok sikerrel. Ön hogyan látja az euro és az Eurózóna jövőjét?

A legkézenfekvőbb út a szolidaritás növelése. Tisztában vagyok vele, hogy nagy az ellenállás egy lehetséges transzferunióval szemben, de mi lehet egy politikai és monetáris unió lényege, ha nem az, hogy megosztjuk egymással a forrásainkat? A szolidaritásnak kellene a következő nagy politikai célnak lennie, amit egy kulturális csata keretében kellene megnyernünk magunknak. Hiszen az ember nem mondhatja magát igazán európainak, addig amíg ellene van a pénzügyi szolidaritásnak. Az értékek szintjén vállalt szolidaritás, és a békéről való elmélkedés nem elég, az Európai Uniónak ennél előrébb kell minket vinnie.

A fiskális unió és a monetáris politika körüli vita összekapcsolódik. Egy Eurózóna-büdzsével sokkal egyszerűbb az EKB-nek pénzügyileg támogatni az Európai Uniót. Ma az a probléma, hogy az EKB azért nem akar egyes kormányokat finanszírozni, mert fél, hogy a példa ragadós lenne. Politikailag sokkal elfogadhatóbb és megvalósíthatóbb lenne tehát, ha az EKB egy Eurózóna-költségvetés számára vásárolná a kötvényeket, mintha Olaszországot vagy épp Németországot próbálná meg kisegíteni.

És ha már itt tartunk. Az Európai Befektetési Bankon keresztül már létrejöttek az úgynevezett „eurókötvények” megfelelői (ezen kötvények ötlete a válság kitörése után merült fel, és azt tette volna lehetővé, hogy az Eurózóna tagállamai közösen bocsássanak ki kötvényeket, így közösen felelősséget vállalva egymás adóssága iránt – a szerk.), hiszen ezt a befektetési bankot egyrészt az EU minden tagállama garantálja, másrészt pedig kötvényeket bocsát ki. Szóval ezek tulajdonképpen olyan eurókötvényeknek is tekinthetők, amelyeket az EKB felvásárol. Ez pedig azt jelenti, hogy az az elképzelés, amelyet Janisz Varufakisz és egy csomó zöld párt is propagál, mégpedig, hogy létrejöjjön egyfajta Zöld New Deal az Európai Befektetési Bankon keresztül, teljességgel kivitelezhető – mind technikailag, mind pénzügyileg. A kérdés csak az, hogy egy politikai többség hajlandó-e ezt támogatni.

A mennyiségi könnyítés 2018 decemberében véget ért. Ez a döntés, valamint a Brexit és a növekvő protekcionizmus sok elemzőt töltött el aggodalommal. Sokan közülük egy új pénzügyi válságtól tartanak. Ha a válság tényleg kitörne, arra jobban felvagyunk készülve, mint legutóbb?

Valójában az EKB nem igazán vetett véget a QE alkalmazásának. Én azt mondanám, hogy inkább csak „szünetelteti.” Nem növeli a havi szinten a gazdaságba pumpált pénz mennyiségét, de nem is csökkenti. Idén 180 milliárd eurónyi QE keretében vásárolt hitelt fizetnek vissza az EKB-nek, ezeket pedig az EKB újabb pénzügyi eszközök vásárlására fogja költeni.

Ha meg a kockázatokról beszélünk: nem tudom megjövendölni, hogy mikor lesz a következő pénzügyi válság, de a gazdaság nincsen nagyobb biztonságban, mint 2008-ban volt.

Tudomásul kell vennünk, hogy a hagyományosan alkalmazott megoldások, azaz a kamatok és a QE terén elmentünk a falig. Az EKB és más intézmények döntéshozóinak képesnek kell lenniük arra, hogy radikálisan gondolkozzanak – például a magán és az államadósság újrastrukturálásáról és a helikopter pénzről.

Mi az a helikopter pénz?

Egyszerűen megfogalmazva azt jelenti, hogy az EKB közvetlenül az állampolgárok bankszámlájára küldene pénzt. Hülyén hangozhat, de számos neves közgazdász beszélt már róla – sőt még Draghi is 2016-ban. A mennyiségi könnyítés nagy problémája ugyanis, hogy a pénz nem jut el a reálgazdaságba. Persze, vannak logisztikai kihívások az életbe léptetés terén, de a helikopter pénz lenne a gazdaság stimulálásának legdirektebb és leghatékonyabb módja. Ha jön az új válság, ennek az ötleteknek mindenképpen elő kellene kerülnie.

Ugyanez igaz az adósságok újra-strukturálására. A mennyiségi könnyítés miatt az államadósságok húsz százaléka az EKB tulajdonában van. Mi lenne, ha az EKB egyszerűen megszüntetné ezt az adósságot, és semelyik eurózóna tagállamnak nem kellene azt visszafizetnie (azaz nem csak Olaszországnak, hanem a többieknek sem)? Mi történne akkor? Semmi. Minden rendben lenne, és automatikusan húsz százalékkal csökkenne az eurózóna adósságállománya.

Egyre többen kérdőjelezik meg a pénzt, mint intézményt – mind a politikában, mind a társadalomban. Mi lehet a jövőre nézve ennek a vitának a hatása?

Egy olyan korban élünk, amikor a demokratikus rendszerünk számos intézményét megkérdőjelezzük. A demokratikus képviselet, a francia sárgamellényesek, az internet és a média – megannyi intézmény lett a társadalmunkban szétzüllesztve. A pénz csak egy része a társadalmi szerződésnek, de egy olyan része, ami mindezidáig hallgatólagos volt. Éppen ezért, mint minden más intézményt, a pénzt is vitatják és megkérdőjelezik.

A pénz egy társadalmi protokoll, amely lehetővé teszi a csereforgalmat. Ami a nyelv a gondolatok számára, az a pénz a javak, a szolgáltatások és az idő számára. Miközben filozófiai szemszögből szimpatizálok azokkal az elképzelésekkel, melyek szerint a különféle valutáknak egymás mellett kellene létezniük, vannak praktikus kihívások, például a hálózati hatás terén. A hálózati hatás azt jelenti, hogy sokkal hatékonyabb például, ha mindenki ugyanazt a nyelvet használja – ezért olyan erős most globálisan az angol nyelv dominanciája. A pénz is hasonlóan működik. Ugyanakkor a helyi valuták és kriptovaluták azt mutatják, hogy a jelenlegi monetáris rendszer mögötti társadalmi szerződés nem teljesen egyértelmű, és az emberek nem is fogadják el teljesen.

A klímaváltozás egyike azon dolgoknak, amelyek aláássák a társadalmi szerződést, hiszen olyan szintű veszélyt jelent a társadalmunk túlélésére nézve, amilyennel a korábbi generációk még nem találkoztak.

Van egy érdekes paradoxon a klímaváltozás és a pénz problematikája körül.

Éveken keresztül a jegybankok és a társadalmak azt gondolták, hogy a pénz véges, miközben a természeti erőforrások kimeríthetetlenek. Holott ennek pont az ellentéte az igaz.

Pénzből annyit „nyomtathatunk”, amennyit csak akarunk. Miközben a természeti erőforrások nagyon is végesek. Komoly határai vannak annak, hogy mennyi mindent nyerhetünk ki a földből. Ezt a társadalomnak is meg kell értenie, és ennek egy hatékony módja lehet, ha megváltoztatjuk a pénzről alkotott felfogásunkat. Szerintem ez tényleg megtörténhet. Mario Draghi mondta, hogy „Az EKB mindent megtesz azért, hogy megmentse az eurót.” Akkor miért ne mondhatnánk azt is, hogy „Az EKB mindent megtesz azért, hogy megmentse a klímát?”

(Az interjú eredetileg a Green European Journal-ben jelent meg angol nyelven)

Olvass tovább!