Az idei Pride a „Van egy közös a történetünkben” mottó köré szerveződött. Ez politikailag igen fontos kérdéseket vet föl a Pride-on elhangzott beszédek és a hazai és globális politikai kontextus függvényében.

Először is, valóban a szexualitás-e az, ami összekötő kapocs és megélt politikai valóságaink szempontjából a leginkább definiáló, legnagyobb közös nevező a jelenkori Magyarországon? Másodszor, milyen fajta politikai munkát és teret segít elő az a helyi aktivizmusban, ha folyamatosan a támogató nagykövetségek és cégek jelenlétét hangsúlyozzuk? Az előző két felvetésből következően pedig ismét nem kerülhetjük el azt a kérdést, hogy kiknek is szól a felvonulás, és milyen szerepe van ebben bármilyen szervezőnek és aktivistának.

Politikai kontextus szempontjából egyszerre érdekes és végletekig félelmetes terekben foglalt helyet az idei felvonulás is.

Fasizálódó kormánypolitika, állandósult neonáci közösségi térfoglalások és matraclóbálással kísért őrjöngések Budaházyéktól egyfelől, és a liberális emberi jogi és tolerancia diskurzusok végletekig és önmagáért történő fetisizálása a cégek és nagykövetségek zászlói alatt másfelől.

Idén épp 10 ezer ember részvételével. Egy dolgot azonban fontos leszögezni, és ezt úgy látszik, nem sikerült eddig realizálni a magyarországi felvonulás kapcsán. Jobboldali ellentámadás van, mint ahogy az volt eddig a történelem során minden egyenlőségért és igazságosságért folytatott politikai mozgalom esetében. Nincs ebben semmi meglepő, de eddig sem sikerült ezeken az ellenmozgolódásokon és kirekesztő politikai ideológiákon békésen, jópofizva és nyakakat behúzva túljutni, vagy ha nem is túllendülni, de azokra hatékonyan, ellenállást mutatva válaszolni.

A cégekbe és nagykövetségekbe való kapaszkodás ugyanazt a hamis politikai narratívát erősíti, hogy majd valaki, valakik megvédenek minket a rosszfiúktól.

Annak az ünneplése, hogy az USA budapesti nagykövetsége is csatlakozott 32 másik ország nagykövetségének közös nyilatkozatához, miközben emberek tömegével fulladnak bele a vízbe és vannak fogságban az ország déli határainál, pedig csak egy jobb életben reménykedtek, ugyanannyira visszás, mint a British Petroleum pinkwashingját Madonna számokra körülugrálni.

Jó lenne már megérteni, hogy annak önmagában örülni, hogy a munkahelyünkön vagy egyes iskolákban nem köpnek le minket azért, mert nem heteroszexuálisak vagyunk, még nem fog egy igazságosabb környezethez vezetni. Attól még nem lesz kevésbé homofób a valóság, mert a nagykövetségek támogatják a Pride-ot.

Éppen azért támogatják ezek az intézmények a felvonulást, mert úgy érzékelik, hogy ennek nincs rizikója. El lehet mondani, hogy a kapitalista progresszió nevében ők a toleráns munkaadók, kulturális központok, ahol az lehetsz, aki lenni akarsz, de persze csak akkor, ha van pár diplomád, beszélsz angolul, és amúgy asszimilálódsz, monogám homoházasságban élsz, és profitot hozol. Ugyanezek az intézmények, cégek, államapparátusok szemrebbenés nélkül tapossák el a szegényeket, a nem fehéreket, vagy a bárminemű kényelmetlenségeket okozókat.

Természetesen értem és megértem azt az érzést, hogy jó, amikor egy munkahelyen vagy iskolában őszintén beszélhet az ember, vagy legalábbis úgy érzékeli, hogy őszintén beszélhet arról, hogy éppen kivel randizik vagy kivel él. De attól még ez messze nem jelenti azt, hogy az intézmény maga, a felszín alatt az egyenlőség és igazságosság bajnoka lenne.

Az idei felvonulás üzenete ismét az egyformaság égisze alatt zajlott: azért akarunk elfogadva lenni, mert ugyanolyanok vagyunk, mint a hetroszexuális többség. De valóban így lenne?

Az egyenlőség nem az egyformaságból és konformitásból kell, hogy fakadjon, amennyiben transzformatív változásokat szeretnénk elérni, hanem éppen azok ellenében. Mások vagyunk, és éppen ezért követelünk radikális egyenlőséget.

Nem azért van a felvonulás, hogy marketingelhetővé tegye az LMBT-identitásokat a heteroszexuális többség számára, vagy hogy boldoggá tegyen bárkit is, hanem azért, hogy megkérdőjelezze a kirekesztő diskurzusokat, és az arcába másszon azoknak, akik jobbnak és magasabb rendűnek képzelik társas és szexuális kapcsolataikat, minket pedig feláldozhatónak bármilyen nacionalista politika és kalkulatív biopolitika részére.

És nem is azért van a Pride, hogy a Mastercard logó árnyékában ismét materiális különbséget tegyen gazdag és csóró melegek között egy alapvetően heteroszexuális, sikkes koncert térben.

A trend, amit a Pride záróbuli felvett, beleilleszkedik a globális trendekbe is, még ha arányaiban más összegekről is beszélünk otthon. A New York-i stonewall- lázadások 50 éves évfodulóján a manhattani pride-záróbuli belépőjegye cirka 55 ezer forintba került. Mondanom sem kell, hogy azok közül, akik a Stonewall Inn vizezett sörös padlójáról kirobbantották a lázadásokat, nem sokan tudták volna ma megengedni, hogy elmenjenek a záróbulira. Valószínűleg nem is akartak volna, és felháborodásukban a dragqueenek egyik tűsarkújukat a buli bejáratához vágták volna, míg a másikat a Trump-torony irányába.

Visszatérve az itthoni helyzetre, a neonáci csoportosulásokat senki nem ítélte el a kormányzat részéről, sőt, alapvetően ezek a performanszok tökéletesen kiegészítették tartalmilag egymást a kormányzati diskurzusokkal. Azzal mindenki tisztában volt egy erre vonatkozó blogbejegyzés alapján, hogy ez a csoport meg fogja zavarni a Pride rendezvényeket, de a kiszolgáltatott és esetleges rendőrségi fellépésre várás közben nem sarkallt senki masszív ellenállásra.

És akkor itt értem ahhoz a ponthoz, hogy kiknek is kellene, hogy szóljon a demonstráció, és miért is nem szabad egy fikarcnyit sem engedni a politikai tüntetés vonalból.

A tornasorba való besimulás, a diplomatikus és „kicsit dühös vagyok” megszólalások helyett fontos lenne először is felismerni, hogy nem csak most „kerültünk sorra mi is”, és pécéztek minket ki, ahogy az egyik szervező felhozta azt beszédében, hanem

eddig is ugyanannyira célpontok voltunk, csak a gyűlölet a menekültekre és más kisebbségekre áramlott, ami azt a látszatot keltette, hogy ha nem követel túl „sokat az LMBT-közösség”, akkor majd békén hagynak minket.

Az, hogy az úgynevezett kormányzati kipécézés előtti elképzelt biztonságérzet egyáltalán számon kérhető, pontosan néhányak privilegizált helyzetéből ered. A romák és a szegények mindig is ki voltak pécézve, nincs meghúzható előtte-utána idővonal, ahogy a nemkonform melegek esetében sincs.

Az előző kormányok alatt is volt mindent átható homofóbia a színes-szagos karkötők és buborékfújók sorában. És egyáltalán milyen áron szeretnénk, ha békében hagynának minket? Ha majd nem tiltakozunk a HIV-vel és szerrel élők stigmatizációja ellen, sőt, meg is próbáljuk levenni a hazai LMBT-agendáról, mert az nem kényelmes és szerethető téma? Szivárványba csavart fejpénzért megéri mosolygósan lenyelni azt, ha az állami pénzekből finanszírozott csatorna disznófejű nagyurai terpeszkedve földbe döngölik a nem megfelelően konform homoszexuálisokat?

A nagykövetségeknek való örömujjongás szintén visszás, mert ezek az intézmények nagyon is stratégikusan szólalnak meg a hazai LMBT-közösség úgynevezett érdekében. A melegházasság nyújtotta egyenjogúságért alkalmanként felszólalnak, a röszkei határon lévő konténerekbe zárt emberekről annál inkább hallgatnak, hiszen akkor a saját kormányaik kirekesztő politikáit sem tudnák elhallgatni.

Ahogy az egyik szervező mondta, „minél inkább nyomnak minket, annál hangosabbak leszünk!” – csak sajnos ez buborékfújással és diplomatikusan udvarias körömrágásokkal nem fog menni.

El kell engedni a „jó homo” imázst és „veszélyes buzikká” kell válni halálosan komoly iróniával és humorérzékkel. Ha leköpnek, és ha kinevetnek, akkor is nagyobb politikai teret tudunk ilyen formán teremteni magunknak és más marginalizált csoportoknak, mint ha fület és farkat behúzva várunk a messiásra a nagykövetségek zászlói és a vállalati logókkal teletűzdelt kamionok árnyékában.