Nagy Imre újratemetése, a történelem vége és Taki bácsi fricskái

Ma 30 éve temették újra Nagy Imrét és mártírtársait. Az újratemetés a rendszerváltás történetének egyik emblematikus eseménye volt, és remek példája annak, ahogyan a rendszerváltás történetét gyakran utólagos mítoszképző kísérletek és félreértések nyomán rendezi újra a közösségi képzelet. A Politikatörténeti Intézet és a Napvilág Kiadó Kérdések és válaszok a rendszerváltásról című kötetében az állampártról és ellenzékéről, a tárgyalásos átmenetről, a gazdasági és égető társadalmi problémákról és a nemzetközi viszonylatokról olvashatunk szemelvényeket, ezek közül közlünk néhányat.

Hogyan vált a rendszerváltás szimbolikus aktusává Nagy Imre és mártírtársai temetése?

A Kádár-rendszer saját legitimációját arra építette, hogy 1956 októberét ellenforradalomnak minősítette. Kádár János, Nagy Imre államminisztere 1956 novemberének első napjaiban Moszkvában elvállalta a forradalom elfojtását, a véres rendteremtő szerepét, ám e fordulatra Nagy Imre miniszterelnök nem volt hajlandó. Nagyot – és társait – bíróság elé állították, és 1958. június 16-án kivégezték. Holttestét először a börtön udvarában földelték el, majd 1961-ben az Új köztemetőben jelöletlen sírba – pontosabban hamis feliratú fejfával – helyezték át, méltatlan módon arccal lefelé.

1989 januárjában, amikor Pozsgay Imre – a Berend T. Iván vezette történelmi albizottság jelentését felhasználva – a Magyar Rádió 168 Óra című műsorában 1956-ot népfelkelésnek minősítette, az MSZMP-ben már döntés született Nagy Imre újratemetéséről.

Az újratemetést – a kivégzés 30. évfordulója alkalmával – 1988 júniusától követelte a nem sokkal korábban alakult Történelmi Igazságtétel Bizottsága. A főleg 56-osokat tömörítő társadalmi szervezet felhívást tett közzé, és megemlékezést szervezett. Az állampárt decemberben kegyeleti okokból ugyan jóváhagyta a szertartást, de még szó sem volt politikai, illetve jogi rehabilitációról. Az „ellenforradalom” átértékelése után azonban az újratemetés elhatározott megszervezését nem lehetett a kijelölt mederben tartani.

A temetést szervező Történelmi Igazságtétel Bizottság mellett más, radikálisabb szereplők is feltűntek, egyrészt rehabilitáció követelésével, másrészt azzal az igénnyel, hogy a gyászszertartás egyben politikai tüntetéssé szélesedjen. Így arról is folyt a vita a szervezők, radikális csoportok, mint Krassó György pártja, az Inconnu Csoport, illetve az Ellenzéki Kerekasztal-tárgyalásokban is részt vevő pártok között, hogy a kegyeletadást és a politikai tömegrendezvényt együtt vagy egymástól elválasztva rendezzék-e meg.

Antal Attila, Botos János, Feitl István, Ripp Zoltán, Takács Róbert: Kérdések és válaszok a rendszerváltásról (Napvilág Kiadó, 2019)

Míg Grósz Károly – szovjet titkosszolgálati közbenjárással – azzal igyekezett meggátolni az igazságtételt, hogy elhintette a kivégzett miniszterelnök NKVD-s ügynökmúltjának vádját, az MSZMP-reformkörök április közepén koncepciós pernek nyilvánították az 1958-as eljárást, és kiálltak a rehabilitáció mellett. Még ebben a hónapban döntés született arról, hogy elindítják a jogi rehabilitációt, majd május végén a Központi Bizottság elfogadott egy nyilatkozatot, amely elismerte, hogy át kell értékelni Nagy Imre 1956-os politikai szerepvállalását. Az MSZMP ezzel párhuzamosan azt az üzenetet igyekezett érvényre juttatni, hogy a június 16-i újratemetés ne valamiféle rendszerellenes megmozdulás legyen, hanem a „nemzeti megbékélés” napja. Az állampárt álláspontjának megfelelően még a Szomszédok szereplői is arra intették a nézőket, hogy nem politikai tüntetés készül, hanem egy csendes megemlékezés.

Az 1989. június 16-i temetés azonban a rendszerváltás szimbolikus eseményévé, hatalmas tömegdemonstrációvá vált, amit milliók követhettek nyomon a televízióban is. A koszorúzó magánszemélyek és szervezetek reggel 9 órától fél egyig vonultak fel a Hősök terén a ravatalként feldíszített Műcsarnok előtt Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József – és egy hatodik jelképes „személy”, a névtelen forradalmár – koporsóihoz. Ez utóbbi azt a követelményt is kifejezte, hogy folytatódjék a politikai okokból kivégzettek rehabilitációja országszerte: fel is olvasták a forradalom után kivégzettek nevét, és a névsort a lapok is közölték.

Fél egykor az egész országban megkondultak a harangok, megszólaltak az autódudák és gyári kürtök, majd a gyászbeszédek következtek:öt 1956-os, börtönbüntetést is elszenvedett résztvevő – Vásárhelyi Miklós, Rácz Sándor, a Munkástanácsok elnöke, Mécs Imre, Zimányi Tibor és a Nemzetőrség egykori vezetője, Király Béla mondott beszédet. Úgy döntöttek, hogy rajtuk kívül a fiatal nemzedék is kapjon szót: erre a Fidesz egy politikusának adták meg a lehetőséget, a párt választása Orbán Viktorra esett. Utóbbi – az MSZMP-t is élesen bíráló – beszédében Nagy Imre és társai jelentőségéről ezt mondta: „Mi azokat az államférfiakat tiszteljük bennük, akik azonosultak a magyar társadalom akaratával, akik, hogy ezt megtehessék, képesek voltak leszámolni szent, kommunista tabuikkal, azaz az orosz birodalom feltétlen szolgálatával és a párt diktatúrájával.

A kormány nevében Németh Miklós miniszterelnök, valamint Medgyessy Péter, Pozsgay Imre, továbbá az Országgyűlés elnöke, Szűrös Mátyás is megkoszorúzta a forradalom mártírjainak sírját. Az MSZMP főtitkára, Grósz Károly – érthető módon – nem volt jelen, azon a pénteken Achille Ochettóval, az Olasz Kommunista Párt főtitkárával ült inkább tárgyalóasztalhoz.

A Hősök terén mintegy negyedmillióan jelentek meg: a hatalmas tömeg világosan kifejezte, hogy a magyar társadalom támogatja a politikai átalakulást. (Takács Róbert)

Mely tényezők támogatták a rendszerváltás liberális jellegét, és melyek hatottak ellene?

Francis Fukuyama 1989 nyarán a The National Interest című folyóiratban a történelem végéről szóló, híressé és hírhedtté vált írásábanarról értekezett a rendszerváltások kapcsán, hogy a liberális demokrácia az „emberiség fejlődésének ideológiai végpontja”, „a kormányzás végső formája” lehet. A kelet-közép-európai rendszer-váltások valóban egy globális átrendeződés keretében értelmezhetők, amelynek során a globális kapitalizmus centruma jelentős világpolitikai átrendeződést ért el. A periféria-félperiféria volt blokkbeli országai – egyébként jóval a rendszerváltások előtt – elkezdték átvenni a piaci kapitalizmus intézményi, gazdaságpolitikai megoldásait, ezzel párhuzamos folyamat volt az óriási mértékű eladósodás, mindehhez a rendszerváltások Szovjetunióból kiinduló és általa legitimált folyamata hozzátette a politikai változások lehetőségét és egyúttal kényszerét is.

A rendszerváltás liberális jellege tehát az 1980-as évek végének és az 1990-es évek elejének meghatározó, Fukuyama által megjelenített korszellemében gyökeredzett, amelynek a lényege az, hogy a neoliberális gazdaságpolitika és a liberális demokrácia globalizációjának nincs alternatívája.

Ezt az irányvonalat három további erős tényező támogatta: a nyugati világ piacszerző tevékenysége; az összeomló és káoszba fulladó keleti blokk nem tudott gazdasági, társadalmi és politikai alternatívát kínálni; a liberális korszellem a hazai politikai elitben (az állampárti reformértelmiségben és az ellenzékben egyaránt) általános támogatottságot élvezett.

A kelet-európai gazdasági közösség tehát akadálytalanul bomlott fel, de ez nem vezetett a nyugati értelemben vett önálló nemzetgazdaságok kialakulásához, hanem sokkal inkább a nyugati tőke előtti kapunyitáshoz. A világgazdasági folyamatok kibontakozása (a gazdasági liberalizáció) előfeltétele volt a térség politikai integrációjának. Már a rendszerváltás idején is látható volt az a folyamat, amely „integrációs versenyre” kényszerítette a kelet-közép-európai országokat, és úgy gondolták, hogy ha a politikai liberalizáció tekintetében felzárkóznak, akkor annak meglesz a gazdasági gyümölcse. Azokról a politikai törekvésekről, amelyek nacionalista alapon igyekeztek ellenállni a globalizáció folyamatainak, sorra kiderült, hogy gazdasági szempontból a fejlődés akadályait jelentik. Azonban ezek a gazdasági/politikai folyamatok igen súlyos társadalmi következményekkel jártak.

A gazdasági átalakítás árát a hátrányos helyzetű vagy lecsúszással fenyegetett társadalmi rétegeknek, a rendszerváltó harcok idején a gyors felemelkedés illúziójával áltatott emberek tömegeinek kellett megfizetniük.

Óriási volt tehát a liberális paradigma társadalmi költsége. A rendszerváltó eliteket áthatotta egyfajta „antipopulizmus”,

„arra az elismerésbeli hierarchiára vonatkozik, ami a kelet-európai országok posztszocialista betagozódásának folyamatában a kelet-európai társadalmakat a nyugati társadalmakhoz képest alsóbbrendűnek minősíti” (Gagyi Ágnes).

Ez a megközelítés a rendszerváltás korszakában (és az 1990-es években is) a rendszerváltás liberális jellegét erősítette, de harminc éves távlatból immáron látható az, hogy hozzájárult a rendszerváltó konszenzusokból való kiábránduláshoz, a rendszerváltás liberális jellegének bukásához. Ebben a legfontosabb tényező a „türelmi politizálás” vége (David Ost–Greskovits Béla), ami azt jelenti, hogy a (neo)liberális rendszerváltások által megterhelt kelet- közép-európai társadalmak az 1990-es évek végétől és a 2000-es évektől elérkeznek saját politikai elitjeiknek adott türelmi idejük végére, és elemi erővel bontakozik ki a harag, a kiábrándulás, és bekövetkeznek a radikális, nacionalista-populista jobboldali fordulatok. Elmondhatjuk tehát, hogy a liberális korszellem áthatja és stabilizálja a rendszerváltások liberális jellegét, de középtávon hozzájárult a rendszerváltó rezsimek bukásához is. (Antal Attila)

Nem tudta vagy nem akarta megakadályozni Gorbacsov a kelet-közép-európai átalakulást?

„Ezeknek az országoknak a népe fel fogja tenni a kérdést: mi a helyzet az SZKP-val, milyen kötőfék fogja visszatartani országaikat? Egyszerűen nem tudják, hogy ha erősebben megrángatnák a kötőféket, akkor el is szakadna”

– mondta a szovjet főtitkár 1989 januárjában pártja vezetői előtt a kelet-közép-európai változásokról. A katonai beavatkozást, amely gátat vetett volna a válság elmélyülésének és a nyugatos orientáció erősödésének, addigra kizárták a lehetőségek közül, egyéb eszközöknek pedig híján voltak a Kremlben.

Gorbacsov válaszút elé került, miután nyilvánvalóvá vált számára, hogy a két világrendszer gazdasági-hatékonysági versenyében a Szovjetunió nem képes a lépéstartásra, a fegyverkezési verseny pedig végletesen kimeríti. Úgy döntött, hogy a birodalmi politikával szemben reformjaival a Szovjetunió belső szociális viszonyainak konszolidálására és a saját országában érlelődő nemzeti konfliktusok rendezésére összpontosít. Már évekkel korábban, a KGST 1986. novemberi budapesti csúcstalálkozóján jelezte, hogy vége a korábbi évtizedek gyámkodásának, az egyes kommunista pártok saját népeiknek tartoznak felelősséggel. A következő években bebizonyosodott, hogy nem a levegőbe beszél; utat engedett a lengyel és a magyar párt liberalizáló és demokratizáló reformkísérleteinek.

Gorbacsov természetesen nem rendszerváltásra és különösen nem a szövetségi rendszer felbomlására számított, hanem a rendszer megmentésének, megváltozott formában való továbbéltetésének útját kereste.

Maga sem tudta felmérni, hogyan módosulnak a reformlépései nyomán a Szovjetunió belső viszonyai. Ezért nem csoda, hogy folyamatosan változtak a szövetségesei számára bizonytalanul kijelölt határpontok, amelyek átlépését Moszkva már nem nézné jó szemmel. A tárgyalások során a változások támogatása mellett sem mulasztotta el a reformereknek szánt – többnyire nyakatekert formában közölt – figyelmeztetést: felelősek a szocialista rendszer megőrzéséért.

Gorbacsovnak az enyhülést szorgalmazó, markáns Nyugat-politikája volt, de azt nem igazán mérte fel, hogy mi történik az új helyzetben Kelet-Közép-Európával. A lengyel és a magyar reformok határait egyre inkább kitolva szabta meg, ugyanakkor tűrte a neosztálinista román, az ortodox kommunista csehszlovák és a keletnémet rezsimek ellenállását a változásoknak. A maga elsősorban biztonságpolitikai célzatú nyugati nyitásával új helyzetet teremtő és komoly belső feszültségekkel terhelt Szovjetunió egyre kevésbé tudott és akart gazdasági segítséget nyújtani a válságkezeléshez szövetségeseinek, ami gyorsuló ütemben bontotta le a korábban rendíthetetlennek vélt korlátokat, és erősítette a nyugatos orientációt. Moszkva nem volt képes a birodalmi politika további finanszírozására, nyílt erőszak alkalmazásával pedig – ha Gorbacsov fenn akarta tartani politikájának hitelességét – már nem tudta befolyásolni a széttartó utakat választó szövetségeseket.

A tendencia egyértelmű volt, de a magyarországi reformereknek mégis folyvást figyelniük kellett arra, hogyan lavírozzanak, mit tesznek lehetővé a Moszkvából fújó szelek. Nem voltak egyértelműek az egyes politikusoktól érkező üzenetek sem, Andrej Gromiko államelnök és a konzervatívok vezéralakja, Jegor Ligacsov gesztusai egészen más benyomást keltettek, mint Nyikolaj Rizskov miniszterelnök szavai. Időről időre elbizonytalanodni látszott Gorbacsov pozíciója is. A reformerek szerencséjére Gorbacsovnak a szövetségi rendszerbe tartozó országok ügyeivel foglalkozó külpolitikai tanácsadói, mindenekelőtt Alekszandr Jakovlev és Vagyim Medvegyev a szocialista országok „elengedésének” álláspontja felé hajlottak.

1988 áprilisában még arról érkeztek hírek, hogy erősödik a harc a hívei és ellenfelei között. Gorbacsov híres taskenti beszédében a politikai és gazdasági peresztrojka összekapcsolása mellett tett hitet a konzervatív offenzíva visszaszorítására. A birodalmi szemlélet erős maradt a Kremlben, érezhető volt a katonai lobbi és a vezetés konzervatív szárnyának nyomása. A Varsói Szerződés vezetőinek ülésén először fordult elő, hogy a Szovjetunió kisebbségbe került az álláspontjával, Gorbacsov csak a magyarok és a lengyelek stabil támogatását tudhatta maga mögött. Gorbacsov és a másik két „reformország” képviselői hangoztatták, hogy komolyan kell venni az egységesülő Európa kihívását és a szovjet pártfőtitkár által szorgalmazott „európai otthon” koncepcióját, és elengedhetetlen a radikális fegyverzetcsökkentés. Gorbacsov számára már a nyugati nagyhatalmakkal történő megegyezés volt a legfontosabb szempont. A legkevésbé sem hiányzott, hogy egy erőszakos fellépés, akár a rendszer fenntartása érdekében, olyan felfordulást váltson ki, amely növeli a bizonytalanságot a térségben.

Gorbacsov és csapata tehát úgy döntött, hogy a figyelmeztető gesztusokon túl nem avatkozik be szövetségesei belső reformfolyamataiba.

A nagy múltú Szolidaritás révén erős ellenzékkel rendelkező Lengyelország fejleményei voltak a sorsdöntők. Moszkvából nézve az ott érlelődő tárgyalásos, a hatalom korlátozott megosztását kilátásba helyező megoldás elfogadhatónak látszott, mert azt ígérte, hogy fennmarad a belső stabilitás, továbbá hogy a kommunista pártvezetők meg tudnak annyit őrizni hatalmi pozícióikból, mennyi elegendő a megreformált szocialista berendezkedés és főleg a szövetségi rendszer fenntartásához. Mindazonáltal Moszkvában 1989 elejére nagyon is tisztában voltak azzal, hogy a fejlemények túlléphetnek a szocialista rendszer keretein. A Gorbacsov számára készült elemzések kimutatták, hogy Lengyelországban és Magyarországon az események a pluralizmus, a koalíciós, parlamentáris kormányzás felé tartanak, és a kommunista pártok kizárólag politikai szövetség keretei között őrizhetik meg kormányzati szerepüket. A legkedvezőbb megoldásnak azt vélték, ha új modellként valamifajta „parlamentáris vagy elnöki szocializmus” alakul ki, ezért helyeselték, ha a demokratikus változásokat az uralkodó párt kezdeményezi. Így nyílhatott esély arra, hogy fennmaradjon a belső stabilitás, és az átalakuló országok továbbra is eleget tegyenek szövetségi kötelezettségeiknek. (Ripp Zoltán)

Miről beszélgetett Taki bácsi és Vágási Feri a Szomszédokban?

A Szomszédok 1987 májusában költöztek be a gazdagréti lakótelepre, ahol az első házgyári tízemeleteseket 1984 márciusában adták át. A „teleregény” műfaja nem volt ismeretlen a magyar közönségnek, hiszen A Szabó család sorsát a rádióban már 1959-től nyomon követhették. A kéthetente jelentkező sorozat a Magyar Televízió egyik nagy sikere lett, a magyar nézők együtt élték át velük nemcsak a rendszerváltás éveit, hanem a következő évtizedet is.

Természetesen a sorozat számtalan azonosulási lehetőséget kínált – értelmiségitől munkásig, diáktól kisnyugdíjasig: mentőorvos, általános iskolai tanár, erdész, légikisasszony, operaénekes, keramikus, kozmetikus, fodrász, taxis, nyomdász is élt a házban. Nem hiányoztak a késő nyolcvanas évek sajátos figurái sem. Utóbbi klasszikus példája a fotós Gábor Gábor, aki simulékony üzletemberként az újabb és újabb pénzszerzési-lehúzási lehetőségeken törte a fejét: 1989-ben például külföldi turistákat fényképezett volna népviseletes lánykával a Halászbástyánál, majd házasságközvetítőnek felcsapva amerikai férjeket ígért magyar hölgyeknek. Üzleti hitvallását jól összefoglalja az alábbi: „minden pesti bányarém idejön és fizet”. Nemcsak neki ment jól az üzlet, a maszek autószerelőnek is, akinél a nyugdíjas taxis Taki bácsi pár hetet feketén dolgozott a Ladájának szervizelése fejében. Ott volt cserealkatrész is („én nem állami vállalat vagyok, Takikám”), nem úgy, mint a nyomdában.

A Szomszédok hétköznapi hősei elsősorban a kisemberek problémáival küszködtek 1989-ben is. Mindenekelőtt a megélhetési nehézségekkel: 1989 júniusában például szinte mindegyik családnak azzal kellett szembenéznie, hogy nincs elég pénze közös nyaralásra, ősszel a közös képviselő, Bőhm bácsi a gyógyszerét nem tudta kiváltani. A közszolgálati ethoszú sorozat azt is elmagyarázta – egy lelketlen tanácsi bürokrata hölgyet is felvonultatva –, hogyan kell a nyugdíjasoknak tanácsi támogatást igényelniük. De túl drága volt a bútor, a zöldség, a rovarirtó; „ha szabadáras lesz minden, nem lesz vevő” – kesergett a piaci zöldséges is. A drágaság mellett a legtöbb panasz talán a telefonhelyzetre volt: vagy eleve nem kaptak telefont, vagy volt ugyan, de a vonal volt rossz; sürgős ügyekben, balesetek után cédulán üzentek, több közvetítőn át. Ám mindenképpen dobogós helyen végzett a bürokrácia is – akár egy lakáskérvény, akár egy környezetszennyezési ügy kapcsán.

A Szomszédok rendezője, Horváth Ádám és forgatókönyvírói, Miskolczi Miklós és Polgár András elsősorban a mindennapi gondokra koncentráltak: megélhetés, lakhatás, egészség-betegség (például az AIDS-veszély), és persze bőven előfordultak magánéleti viszályok, házastársi konfliktusok is minden korosztályban. Előkerült a világutazás is. Julcsi Velencébe utazott az osztályával, a barátnői leginkább a kirakatokra voltak kíváncsiak. Sümeghi művész úr viszont egy bécsi túra ötletével házalt nyugdíjas kollégáinál november 7. előtt: a tisztességtelen ajánlat szerint kiváltanák a valutakeretet, majd a papírral meg a schillinggel együtt beülnének egy bizniszelő ismerős autójába, hiszen így juthat át a valuta legálisan a határon, majd Bécsben – feketeárfolyamon – eladnák a férfinak a valutát, ők pedig pár schillinggel a zsebükben csatangolnának az osztrák fővárosban.

A politika is időről időre szóba került, ám csak óvatosan. Az év két nagy rendszerváltó eseménye közül például szó volt Nagy Imre újratemetéséről, de nem említették a köztársaság kikiáltását. Bőhm bácsi például nagyon szerette volna tévén követni az újratemetést, de senki sem akadt, aki át tudta hívni június 16-án. Kádár János temetése alkalmával már meg se próbálta áthívatni magát – ezzel nem foglalkozott a műsor.

Az iskolás Julcsit a nagymamája annyiban avatta be 1956 eseményeibe, hogy elmesélte: a nagyapja akkor vesztette életét, amikor a harcokban a házukat bombatalálat érte. Vagyis megalkottak egy se forradalmár, se a másik oldalon állást foglaló családot.

Egyébként is mindenki arra figyelmeztette az állampolgárokat, hogy ne legyen felfordulás. Mágenheim doktort a Hősök terére osztották be mentősként ügyelni: „szeretném, ha nem lenne dolgunk” – üzent a megemlékezés résztvevőinek. Etus nagymama leintette Julcsit, nem lesz semmiféle tüntetés, amiről néhány osztálytársa beszélt, csak „csendes gyászünnepség”.

1989 októberében a köztársaság helyett szóba került a pártkongresszus: a nyomdában az egyelőre tanácstalan balos kommunista Kenéz elvtársat cukkolták az elromlott gép mellett („megváltozott a párt, szétesett a gép”; „jobbról nem lép vissza vagy balról?”). Taki bácsi kicsit az október elején alakult Magyar Szocialista Pártot is fricskázta a Lenke néni hatalmát megtörő családi kongresszus ötletével:

„mi hárman összeülünk és elhatározzuk, hogy ezentúl Takács helyett Szakács lesz a nevünk. Véget vetünk a Te monolitikus uralmadnak.”

De az új pártokról, a mögöttük felsorakozókról is megvolt a Szomszédok véleménye.

„De most mindenki elszánt reformer. Mára kiderült, hogy ezt a negyven évet pár elszánt gazember vezette félre, a többség mindig titokban harcolt ellenük”

– kesereg a keményen dolgozó kisember, Vágási Feri. Öreg szocdem nyomdászkollégája egyetért vele: a tavalyi cikkeket ugyanazok írták, mint az 1989-eseket, de már egészen más mellett tesznek hitet. És sajnos azoknak megy jól, akik köpönyeget forgatnak, kontráz Feri, aki két műszakos munkája mellett is csak részletre tudja megvenni az új ülőgarnitúrát.

És persze érezhetők a változások abból is, hogy immár a halottak napja és a vallásosság a téma november elején, nem a nagy októberi szocialista forradalom. A történelemtanárnak a szülők előtt azt kell magyaráznia, immár miért azt tanította 1956-ról, hogy forradalom volt, míg az iskola az orosztanárok helyett német és angol nyelvtanárokat keres. Hiába, mert óraadásból tízszer annyit keresnek.

A Szomszédok tehát a kisemberek panaszai felől követte nyomon 1989 eseményeit. Csendesen, kimondatlanul volt kormánypárti: ellenzéki alakok nem jelentek meg Gazdagréten, a feszültségek ilyen levezetésével pedig valamelyest hozzájárult az erősödő gazdasági- társadalmi válság feldolgozásához. (Takács Róbert)

Antal Attila, Botos János, Feitl István, Ripp Zoltán, Takács Róbert: Kérdések és válaszok a rendszerváltásról, szerkesztő: Ripp Zoltán; Napvilág Kiadó, 2019

Olvass tovább!