Melyek az idei magyarországi sztrájkok legfőbb tanulságai?

Ha számba vesszük, milyen munkavállalói és szakszervezeti akciók történtek az idén – mely munkáltatóknál, milyen célok mentén, milyen lépéseket tett a munkavállalói oldal az érdekérvényesítésre, és milyen eredménnyel – akkor arra a cinikusnak ható végkövetkeztetésre jutunk, hogy

a pénz beszél

A megállapítás inkább reális, mint rosszmájú, hiszen a sztrájk nem más, mint a dolgozók gazdasági-szociális érdekeinek előmozdítására irányuló, szervezett munkavállalói akció, jellemzően munkabeszüntetés útján.

A munkabeszüntetés kétségkívül a leghatásosabb eszköz, hiszen a munkavállalói követelésnek engedni nem kívánó munkáltatót gazdasági hátrány okozásával, vagy annak kilátásba helyezésével kényszeríti tárgyalóasztalhoz.

Mivel a sikeres sztrájk kulcseleme a gazdasági kár okozása, okkal juthatunk arra a következtetésre, hogy csak akkor kecsegtet sikerrel, ha az a munkaadó pénztárcájának fájdalmat okoz.

Másként megközelítve: ha a munkáltatónak még egy elhúzódó sztrájk sem okozhat anyagi traumát, akkor feltehetően nem is éri meg belefogni az akcióba, mert a siker esélye elhanyagolható.

Kérdés persze, hogy van-e olyan munkáltató, akinek  egy sztrájk komolyabb gazdasági kárt nem tud okozni? A 2019-es év megmutatta, hogy Magyarországon nincs olyan munkáltató, akinek lenne annyi anyagi tartaléka, szükség esetén igénybe vehető raktárkészlete és fölös gyártói kapacitása, hogy a munkabeszüntetés hatásait pár nap alatt ne érezné meg súlyosan. (Ha belegondolunk abba, hogy még az olyan óriásoknak, mint az Audi vagy a Hankook sem volt annyi tartaléka, hogy a sztrájkot egy vállrándítással elintézzék, beláthatjuk, hogy hatalmas méretük ellenére a nemzetközi konszernek sem kezelhetik félvállról a szervezett munkavállalói akciókat.)

Ugyanakkor léteznek olyan munkáltatók, akik számára kevésbé ijesztő a gazdasági hátrány réme. Azért képesek a munkavállalói követeléseket lezserebben kezelni, mert céljuk jellemzően nem a profitszerzés, így a munkabeszüntetés egyáltalán nem, vagy csak hosszú idő elteltével okoz mérhető hátrányt, s ez a hátrány sem szükségképpen anyagi jellegű.

Ezek szinte kivétel nélkül a közszféra munkáltatói, itt a dolgozók által létrehozott javak és szolgáltatások anyagi haszna kevésbé nyilvánvaló: az ügyintézők, a pedagógusok, az orvosok és rendvédelmi dolgozók – csak hogy néhány példát említsek – a munkájuk felfüggesztésével közvetlen anyagi hátrányt nem tudnak a munkáltatónak okozni.

A versenyszféra és a közszféra közötti különbség a sztrájk hatóerejében is meglátszik

A pénz beszél cinikusnak tűnő axiómája jelen esetben azt jelenti, hogy ha a munkáltatónak a pénztárcája nem bánja a sztrájkot, mert nem termel, a munkabeszüntetés sajnos ritkán képes sikert hozni. Ezt az idei évben megtartott és megtartani tervezett sztrájkok sora is igazolta:

2019 januárjában, közel egy időben indult meg a sztrájk előkészítése a közszolgálati dolgozók és az Audi munkavállalói esetében. Január 17-én a Magyar Köztisztviselők, Közalkalmazottak és Közszolgálati Dolgozók Szakszervezete közölte, hogy megegyezés híján a sztrájkot két hónap múlva, március 14-én fogják megtartani.

Ugyanezen a napon az Audi Hungária Független Szakszervezet másnapra jelentette be a kétórás figyelmeztető sztrájkját. A győri gyárban a következő héten, január 24-én meg is kezdődött a munkabeszüntetés. Ez idő alatt érdemben nem foglalkoztak a közszférában dolgozók követeléseivel, sőt, a munkáltatói oldal részéről tárgyalódelegációt sem jelöltek ki, holott ez a Sztrájktörvény 2.§ (2) bekezdése szerint a Kormány kötelezettsége.

Az Audinál 2019 január végén, hat napnyi munkabeszüntetést – és az európai Audi-gyártás csaknem teljes leállását – követően megszületett a bérmegállapodás: a vállalat 18%-kal, minimum hetvenötezer forinttal emelte meg a munkavállalók bérét, ráadásul az éves cafeteria-keretet is százezer forinttal bővítették.

A közszférában közben jelentős változás nem történt, februárban megalakultak a sztrájkbizottságok, március 14-én pedig több ezer köztisztviselő részvételével sor került a sztrájkra. A munkabeszüntetés azonban nem hozott áttörést, s a cikk megírásának időpontjában sem látszik körvonalazódni a követelések további sorsa.

A közszolgálati dolgozók és az Audi akciójának rendkívül vázlatos összehasonlításával azt kívántam érzékeltetni, hogy egy sztrájk akkor kecsegtet sikerrel – és jellemzően gyors sikerrel – ha közvetlen hatása van a profitra.

Jó példa erre a dunaújvárosi Hankook-sztrájk is: a sztrájkbizottság 2019. február végi megalakulását követően a március elején megindított sztrájk – némi üzengetés, hangulatkeltés és kiélezett pszichológiai csata után – tizennyolc és fél százalékos béremelést eredményezett a munkavállalóknak. Hasonló sikert könyvelhettek el Kecskeméten a Mercedes-dolgozók, ők sztrájk nélkül értek el 2019-re 22 százalékos, 2020-ra 13 százalékos béremelést.

Csakúgy, mint a Bosch-nál, ahol szintén nem kellett bevetni a sztrájk fegyverét. A Chinoin esetében pedig egy figyelmeztető sztrájk is elég volt a megállapodáshoz.

Ezzel szemben a közszféra már lényegesen lehangolóbb képet mutat: a postai dolgozók bérköveteléseire nincs érdemi válasz, a pedagógus szakszervezetek a megtartandó sztrájk jogszerűségén vitatkoznak, az alapellátó fogorvosok bérrendezése sem megoldott.

A közszféra sztrájkjainak sikeresélyeiről

Egyesek a szolidaritást kérik számon a közszféra dolgozóin, mások a szakszervezetek túlzott óvatosságát róják fel. A szervezettséget érintően is komoly kritikákat hallani. A személyes véleményem ezekkel a hangokkal szemben az, hogy – mivel az érintett ágazatok alapvetően nem profitorientáltak – a munkabeszüntetés sokkal nehezebben és sokkal később hozhat sikert a dolgozók számára, mint a versenyszférában, így még egy nagy lefedettséggel megtartott sztrájk is csak akkor lehet „hatékony”, ha rendkívül hosszú ideig tart.

Kérdés, hogy az érintett csoport dolgozóinak van-e olyan anyagi tartaléka, mely lehetővé teszi azt, hogy néhány heti bérüket nélkülözzék? Kérdés, hogy vajon az őket képviselő szakszervezetek rendelkeznek-e olyan anyagi háttérrel, mely a sztrájk idejére segélyt tud biztosítani? Tartok tőle, hogy mindkét kérdésre nemleges a válasz.

Pénztárcák háborúja

Ha szemügyre vesszük a 2019-es év sikeres sztrájkjait, megállapíthatjuk, hogy ezen akciók esetében a munkavállalók készek voltak a napokig tartó munkabeszüntetésre, felvállalva, hogy a kiesett időszakra nem kapnak bért. Az Audinál a sztrájk egy hétig tartott. Egy hét sok idő, egy negyed havi fizetés. Ezt az összeget nem könnyű saját pénztárcából fedezni, különösen, ha számításba vesszük, hogy a bérmegállapodásra semmi garancia nincsen, azaz előfordulhat, hogy az áldozatvállalás nem hozza meg a kívánt eredményt.

Épp ezért is lényeges, hogy az Audi-dolgozókat képviselő szakszervezet sztrájksegélyt fizetett a munkabeszüntetésben részt vevő munkavállalóknak. Erre azért volt lehetősége, mert igen nagy a lefedettsége: az Audinak tizenháromezer dolgozója van, a szakszervezet közülük nyolcezer-hétszázat képviselt.

Ilyen mértékű lefedettséggel már komoly sztrájkalapot lehet képezni, mely lehetővé teszi azt, hogy a munkabeszüntetésben részt vevő dolgozók pénztárcája ne, vagy csak kis mértékben szenvedje meg a sztrájkot.

Erős pénzügyi alappal a sztrájk hosszú ideig kitarthat, ami akár a legnagyobb munkáltatót is jobb belátásra térítheti. Ismét az Audit hozom fel példaként: A sztrájk miatt több európai gyárban leállt a termelés, győri gyár leállása miatt a Volkswagen-csoport más üzemeiben is súlyos problémák merültek fel, s több mint tízezer autó gyártásával esett súlyos késedelembe a munkáltató.

A nagy szakszervezeti lefedettség komoly garanciát jelent egy esetleges sztrájkhoz, a megfizetett tagdíj, ha az érdekképviselet jól bánik vele, szükség esetén hosszú időre adhat anyagi alapot az akcióhoz. Ez egyben azt is jelenti, hogy alacsony támogatottságú szakszervezeti jelenlét mellett a sztrájk tartóssága kétséges, ami  a követelések sikeres érvényesítését is kérdésessé teszi.

Álláspontom szerint tehát a közszféra sztrájkjának eddigi eredménytelensége nem annyira a „szolidaritás hiányával”, az „alacsony sztrájkhajlandósággal”, hanem a munkabeszüntetés pénzügyi alapjainak hiányával magyarázható. Ki várhatná el jó lelkiismerettel egy szerényebb keresetű pedagógustól, hogy egy bizonyosan elhúzódó sztrájkban vegyen részt akkor, ha nincsenek anyagi tartalékai?

A sztrájk céljáról

A törvény úgy fogalmaz, hogy a dolgozókat a sztrájk joga a gazdasági és szociális érdekeik biztosítására illeti meg. A gazdasági-szociális érdek fogalmát számos jogeset vette górcső alá. Mára a gyakorlat egyértelműen úgy foglal állást, hogy a közvetlen gazdasági érdek – így például a bérkövetelések – mellett például a munkabiztonsági feltételek biztosítása is legitim célként fogadható el.

Sőt! A célok nem korlátozódnak a munkahelyre, hiszen a gyakorlat szerint jogszerű követelésnek minősül valamennyi, a dolgozók gazdasági-szociális érdekét alapvetően befolyásoló körülmény is, így például a nyugdíjak szabályozása is. Nem lehetetlen sztrájkot kezdeményezni egy jogi szabályozás felülvizsgálatára, például a bértábla módosítására vagy a bér vetítési alapjának megváltoztatására. Ugyanakkor a 2019. évi sztrájkok megmutatták, hogy jogszabály -módosítási igénnyel kizárólag a közszféra lépett fel, a versenyágazatban kizárólag pénzügyi jellegű követeléseket láthattunk.

A jogszabálymódosítás érdekében történő szervezett munkavállalói fellépés, ha az a dolgozók érdekében történik, legitim. Ugyanakkor a kis lefedettségű, csekély anyagi erőforrással rendelkező szakszervezetek által követelt módosítás várhatóan nem ér célt.

Márpedig jogszabálymódosítási igénnyel jellemzően a közszféra lép fel, mert a törvényi előírások elsősorban az e területen dolgozók érdekeit érintik közvetlenül, tegyük hozzá: a közérdek mellett. A nemzetközi gyakorlatban pl. azt látjuk, hogy az állami tulajdonban lévő vállalatokban, intézményekben folyó sztrájkok célja gyakran a közszolgáltatások színvonalának védelme, az egyes dolgozók jogai, munkakörülményei vagy jövedelme mellett. Hazánkban pedig pont a közszféra nem rendelkezik gazdasági kényszerítő erővel és egy hosszú sztrájkot lehetővé tevő, sziklaszilárd anyagi bázissal.

Ezzel összefüggésben tennék egy rövid kitérőt a politikára: a szabályok megváltoztatására irányuló sztrájk – mint láttuk – lehet jogszerű, ha az a dolgozók gazdasági-szociális érdekét szolgálja. Látható, hogy ilyen követeléssel általában a közszféra lép fel, helyesen, de sajnos csekély érdekérvényesítő potenciállal.

Ez a helyzet ágyaz meg ahhoz, hogy a tisztán dolgozói érdekeket szolgáló sztrájkot a politika gyorsan behálózza, hogy a pártérdek – mely elsősorban a politikai szereplők népszerűség-növelését jelenti – a dolgozói érdeket átszője.

Ez a munkavállalói követelések inflálódásához vezet, nem is beszélve arról, hogy ezzel a szakszervezetek is komoly kárt szenvednek el: Ha a pártérdek megjelenik, akkor a mindenkori kormányzat az érdekvédelmi szervezeteket többé nem szociális partnerként, hanem politikai tényezőként, „kvázi-pártként” fogja kezelni. Ez pedig hosszú távon nemcsak az érdekvédelmi szervezeteknek – hiszen tagjaik között bármilyen pártállású dolgozó lehet –, de a munkavállalónak is ártalmas.

Sztrájkképesség az egyes dolgozói csoportokban

A sztrájktörvény – némileg anakronisztikus módon – a „dolgozó” szót használja, holott a hazai jogban a kilencvenes évektől a „munkavállaló” kifejezés terjedt el elsősorban. De kik a dolgozók? Mely jellemző csoportok azok, akik alanyai lehetnek a sztrájknak a munkavállalói oldalon?

Elsősorban a versenyszféra dolgozói. Láthatjuk, hogy ezen csoport sztrájkhoz való jogát a törvény érdemben nem korlátozza. Sztrájkolhatnak a közszolgálatban dolgozók is. Az ő esetükben ugyan vannak korlátozások – amennyiben a munkáltató tevékenysége indokolja –, ám a jogaik alapvetően érintetlenek. Az más kérdés, hogy a helyzetükből fakadóan a sztrájkpotenciáljuk alacsony. A lakosságot alapvetően érintő tevékenységet végző munkáltatóknál – mint például a távközlés, közművek, közösségi közlekedés – is van mód sztrájkolni, de a még elégséges szolgáltatás kötelezettsége nagy mértékben csökkenti a munkabeszüntetések erejét.

Az alapvető tevékenységet végző munkáltatóknál megtartott sztrájkok hihetetlen erős érdekérvényesítő potenciált rejtenek, hiszen például egy tömegközlekedési sztrájk akár az országot is képes megbénítani.

Természetesen a közérdek a minimális szolgáltatási szintet megkívánja, így éppen a legnagyobb „ütőerejű” csoport sztrájklehetősége kapott féket. (Ám kitartok azon álláspontom mellett, hogy még ilyen nehezített feltételek mentén is van mód hatásos munkabeszüntetésekre az alapvető szolgáltatásokat nyújtó munkáltatók esetében is.) S van olyan dolgozói csoport, amely egyáltalán nem sztrájkolhat, ők az igazságszolgáltatásban, rendvédelemben, honvédelemben dolgozók összessége.

Nem túlzás azt állítani, hogy a sztrájk lehetősége jelenleg elsősorban a versenyszférát illeti meg, s ez a terület az, mely kellő gazdasági és jogi potenciállal rendelkezik az érdekei érvényesítésére. Ez azonban nem jelenti azt, hogy más területek ne lennének képesek hatásos munkabeszüntetésekre.

Tanulságok

A 2019. évi sztrájkok számomra nem maradtak tanulság nélkül. Az Audi esete megmutatta, hogy egy magas szervezettségű munkabeszüntetés képes arra, hogy akár egy nemzetközi konszern is megjuhászodjon. Ehhez jól felkészült szakszervezeti háttér társult fegyelmezett munkavállalói részvétellel. Ez adta a siker alapját.

Hiszek abban, hogy ha korlátok között is, a „nem-versenyszféra” dolgozói – így a közszférában dolgozók és az elégséges szolgáltatás-nyújtásra kötelezett közszolgáltatók – számára is megteremthető a sikeres sztrájk lehetősége. Ennek kulcsát elsősorban a szervezettség növelésében látom. Minél több munkavállaló válik taggá, s fizet tagdíjat, annál biztosabb lábon áll egy esetleges munkabeszüntetés.

Ez természetesen az érdekképviseletektől felelős és átlátható gazdálkodást követel. Bizalom és a következetes, XXI. századi kihívásoknak megfelelő szervezeti kultúra és átlátható működés hiányában egy szakszervezet se számítson stabil tagságra.

A taglétszám növelése útján megtörténő forrásképzés adja tartós munkabeszüntetés lehetőségét, ami a sikeres sztrájk legfontosabb építőköve. Mert, mint oly sok területen, a kollektív munkajogban is a pénz beszél.

Kiemelt kép: László Zoltán, Vasas
Olvass tovább!