Az eddigi legérdekesebbnek ígérkező EP-választás európai szinten beváltotta a hozzá fűzött reményeket: apokaliptikus félelmek bizonyultak túlzottaknak, alaptalan remények bizonyultak illúzióknak, hosszabb ideje kirajzolódni látszó trendekről derült ki, hogy valóságosak. Szép csendben az EP-választás másodrendűből alapvető fontosságú és európai ügyekről szóló politikai esemény lett.

A bal- és a jobbközép pártjai lassan gyengülnek tovább, a helyükre viszont nem egy forradalmi változásokat ígérő szélsőjobboldali tömb nyomul be, ahogy azt nekünk a szélsőjobboldali rezsimünk vezetői ígérték, hanem részben a liberálisok, részben a zöldek, miközben persze a szélsőjobb erősödése is tagadhatatlan, s van néhány igazán lehangoló helyi eredmény is.

Ha valaki markánsan baloldali elvárásokkal tekint az eredményre, okkal lehet szomorú, ha viszont valaki túlságosan sok M1-et nézett az utóbbi hónapokban, vagy Mráz Ágoston Sámueltól tanulta az európai politikát, most meg lehet lepődve. Én örülök, megkönnyebbültem, egy kis reménykedés is van bennem, miközben nem is tagadom, hogy egy szolidárisabb, optimistább, lendületesebb Európának jobban örülnék, mint ennek a mostani, inkább tanácstalanságról és bölcs óvatosságról tanúskodó választási eredménynek.

A magyar helyzet sok tekintetben hasonlít az összeurópaira, bár az összkép sokkal komorabb itt, mint általánosságban. Miért?

Először is azért, mert van egy magát a hatalomba bebetonozott állampártunk, amely korlátlan anyagi erőforrások bevetésével, elképesztő stílusban, gátlástalanul kampányolt, van egy erőforrásait tekintve gyenge és nagyrészt ötlettelen, mély válságban lévő ellenzékünk, s így nem meglepő módon a Fidesz hatalmas győzelmet aratott, zsinórban sokadszor. Mindezt úgy, hogy a rezsim politikai gépezete példás alapossággal mozgósított vasárnap délelőtt, majd még egyszer délután, minden bizonnyal nagyban hozzájárulva a rekordrészvételhez. Az MSZP lassú kivéreztetése és a Jobbik ellen nem is olyan régen indított politikai hadjárat meghozta az eredményét: mindkettő súlyos vereséget szenvedett, támogatottságuk kritikus szintre esett vissza. Eközben pedig az LMP meg is semmisült.

Másfelől viszont a Fidesz helyzete kifejezetten ellentmondásos. Miközben dominanciájuk kétségbevonhatatlan, politikai gépezetük hatékonysága az adott politikai keretek (egy tömeges csalások és durva erőszak helyett a politikai küzdőtér eltorzítására építő kompetitív autoriter rezsim körülményei) között meghökkentően rossz.

Forintmilliárdok, a média fölötti szinte teljes kontroll és rengeteg khmm kreatív politikai eszköz kellett hozzá, hogy megőrizzék a pozíciójukat egy olyan helyzetben, amikor évek óta egy jobboldali populista áttörés lehetőségéről beszélt a világ és amikor Magyarországon évek óta tartó gazdasági konjunktúra van.

Szerencsére (?) az ellenzék nincs abban a helyzetben, hogy érdemben kihívója legyen a Fidesznek, ellenkező helyzetben ugyanis a rezsim nagyon gyorsan válaszút elé kerülne: elfogadja-e az általa már így is alaposan eltorzított játékszabályokat vagy tovább halad a még teljesebb körű autokrácia kiépítésének útján. Mert ahogy a vezető kurzusértelmiségi, Lánczi András maga mondta a rezsim logikájáról: „Állítsanak bármit a liberálisok, a politika mégiscsak a hatalomról és a vezetésről szól. A hatalom pedig vagy épül, erősödik, vagy dezintegrálódik és szétesik. Ez a természete. Nincs középút.”

Harmadrészt, az ellenzékben kisebb forradalom zajlott, amelynek következményei ma még beláthatatlanok. A DK és a Momentum jó szereplése, az MSZP-Párbeszéd és a Jobbik súlyos veresége, az LMP megsemmisülése azt jelenti, hogy a szavazók nemet mondtak a 2010 előtti kétblokkrendszer megújulni képtelen baloldalára éppúgy, mint a kétblokkrendszer „21. századi” alternatívájára, amely szintén képtelen volt alkalmazkodni az új rezsim könyörtelen politikai kihívásaihoz.

A győztesek azok a pártok voltak, amelyek 2010 után születtek, az új rezsimre kerestek választ és amelyek a pártszervezeteik hangyaszorgalmú építésével, harsány kampányokkal és a rezsim kompromisszummentes elutasításával töltötték az elmúlt időszakot.

Bár az eredményük törékeny, de az üzenet félreérthetetlen.

A DK húzott egy meglepőt is Gyurcsány Ferenc háttérbe tolásával, amivel a párt alapvető stratégiai dilemmájának megoldásához járulhatott hozzá: a párt egy viszonylag értelmes ötletre épül, egy centrista pártéra, de mint párt nem létezik Gyurcsány személye nélkül, miközben vele sokak számára szalonképtelen. A mostani kampány nem szakított ugyan a régi vezetéssel, de a párttal kapcsolatos általános benyomásokat tudta módosítani, ami alighanem a sikerük egyik kulcsa.

A Momentum pedig nagy párt lett Budapesten, országosan pedig olyan méretű, amiről az elmúlt évek centrista pártjai nem is álmodhattak. Ez hatalmas politikai teljesítmény. Ugyanakkor az is tény, hogy a két párt ideológiailag ugyanazt az ökológiai fülkét célozta be, s mint ilyenek, egymás riválisai, miközben politizálási stílusukban, generációs profiljukban, a jobboldali szavazók felé való elfogadhatóságukban annyira különböznek, hogy akár egymás komplementerei is lehetnek a jövőben.

Negyedszer, a választók egyedül a politikailag teljesen értelmezhetetlen LMP-re mondtak nemet. A szélsőjobbról középre mozgó Jobbik, bár súlyos vereséget szenvedett, de messze fölötte teljesített a bukni készülő pártok hazai forgatókönyv szerinti megszokott eredményeinek és ez annak fényében, hogy leszakadt róluk egy durván szélsőjobboldali párt, a szélsőjobb felé mozgott Fidesz felfalta a szavazótáboruk nagy részét és a korábbi üzeneteiket is elvette tőlük, tulajdonképpen akár sikernek is tekinthető.

A Jobbik maga is közel áll ahhoz, hogy politikai létezése értelmetlenné váljon, de még bukása szélén is erősebb mint egy erős LMP valaha volt, ráadásul kifizetődött sokéves szorgalmas szervezet- és brandépítésük és most kaptak egy esélyt, hogy bizonyítsák: létezik élet a szélsőjobboldali lét után is. Mindez a tavalyi reményeikhez és sikerükhöz képest persze édeskevés, de a semminél mégis több és egy olyan politikai feladvány, amelynek akár létezhet is megoldása.

Ötödször, az MSZP, bár most úgy tűnhet, végleg megsemmisülése határára ért, de még mindig nem halott. A maga nemében lenyűgöző ennek a politikai óriási cethalnak az elnyúló haldoklása. Legalább 2006 óta tart és még mindig nincs vége. Még mindig ezrével voltak delegáltjaik, még mindig százezrével szavazóik, miközben senki sem tudná megmondani, hogy kik is ők és mit akarnak. S amikor azt mondom, lenyűgöző, akkor azt kicsit úgy is értem, mint ahogy a görögök a deinon szót használták: arra, ami egyszerre nagyszabású és egyúttal rémisztő is.

Az MSZP ugyanis húsz éve blokkolja puszta létével a baloldal megújulását, kartellezése a Fidesszel máig érdemben befolyásolja a hazai politikai fejlődést és így a felelősségük az Orbán-rezsim létében tagadhatatlan.

Elnyúlt agóniájuk a hazai demokrácia hosszú agóniája is egyúttal.

Hatodszor, a jobb sorsra érdemes emberekből álló Párbeszédről ismét kiderült, hogy politikailag értelmezhetetlen vállalkozás. Még mindig a 2011-12-es, feldolgozatlan stratégiai tévedésük terhét cipelik, sem párttá válni nem tudtak, sem integrálódni a szocialisták közé. Közös listás leszereplésük pedig – az LMP megsemmisülésével együtt – utat fog nyitni az önkormányzati választások előtt a koordinált ellenzéki indulás feltételeiről folyó viták újabb szakaszának. Durva lesz és könyörtelen.

A DK és a Momentum túl nagyot nyertek, az MSZP, a Jobbik, az LMP túl nagyot buktak, hogy maradjon a statusquo.

Hetedszer, ma nincs releváns baloldali párt Magyarországon, ahogy zöld sincs. Ezt sokan okkal fájlalják, de talán a mostani átrendeződés esélyt adhat egy baloldali pártszerveződés számára. Félek, kissé elkéstek vele, mert őszre már ott kellene lenniük az indulók között, ha építkezni akarnak, de persze, ki tudja.

Összességében, azt gondolom, egy inkább bíztató összeurópai helyzetben a magyar választások eredménye maga is tartalmaz bíztató jeleket mindenkinek, aki nem rajongója a jelenlegi rezsimnek. Az igazán aggasztó előjel nem is a Fidesz nagy győzelme, hiszen az az erőforrások közötti különbségek ismeretében gyakorlatilag elkerülhetetlen volt, hanem hogy a rezsim elérkezett teljesítőképessége határaihoz (a közgazdászok igazán örülhetnek, látva, milyen szépen érvényesül a csökkenő határhaszon elve) és ez előrevetíti a rendszer további radikalizálódásának lehetőségét.