A magyarországi sajtó pusztulásának egyik legsajnálatosabb következménye a külpolitikai újságírás megsemmisülése. Ezt tekintetbe kell vennünk, amikor európai ügyekről igyekszünk beszámolni a magyar közönségnek, mert a legelemibb terminológiai nehézségekkel is meg kell küzdeni – továbbá avval, hogy 1989 óta a bezárulás, a hazai viszonyokra való mániákus összpontosítás a jellemző. (Miközben halljuk a hamis dicshimnuszokat arról, hogy „kitárult a világ”: sokan elutaznak ide-oda, de hányan vesznek külföldön olasz, francia, német folyóiratokat, hetilapokat? Új politikai, társadalomtudományi könyveket, vitairatokat? Hányan hallgatják az interneten az európai közszolgálati rádiókat, amelyek valószínűleg a legmagasabb színvonalú médiák ma a világon?)

E tekintetben is óriási a visszaesés az 1970/80-as évekhez képest: akkor – cenzúra, utazási és valutanehézségek, vízumkényszer ellenére, világháló nélkül – a nemzetközi tájékozottság az ezerszerese volt a mainak.

Sajnos.

A vasárnap (2019. május 26-án) megtartott európai választásokon – amint előre lehetett tudni – valamelyest tovább erősödött a szélsőjobboldal (olyan fontos és nagy országokban, mint Olasz- és Franciaország meg Nagy-Britannia, de másutt is). Nem történt katasztrófa, de az Európai Parlamentben elég sok fasiszta fog ülni.

Ugyanakkor ez a posztfasiszta-etnicista veszedelem (amelyet – helytelenül, tartalmatlanul és őszintétlenül – „populistának” vagy „jobboldali populistának”, ill. történetileg tévesen „nacionalistának” szokás nevezni: a félrevezetés és félreértés már evvel elkezdődik) jogos aggodalmat keltett; fölmerült még az Európai Unió szétesésének a lehetősége is.

Ehhöz hozzájárult az ún. nagy néppártok tehetetlensége, az Európai Unió vezetőinek silány minősége, egyáltalán: az establishment erőinek szemmel látható kimerülése.

Az európai közönség ellenszert keresett: sokan akartak szembeszegülni a rasszizmussal, tekintélyelvűséggel, erőszakoskodással, az undorító völkisch propagandával, a heteroszexizmussal és homofóbiával, rendőrállamisággal és militarizmussal, az „identitárius” őrjöngéssel, az Aryan White Power kísértetével, azaz mindavval, amit a német köznyelv ma már egyszerűen és kollokviálisan így nevez négy országban: Orbánisierung.

A kérdés az, hogy az ellenszert miért nem a baloldalban találta meg az európai közönség, ami egy-két éve még plauzibilisnek, sőt: valószerűnek tetszett volt.

Caveat emptor: „baloldalon” nem a német-osztrák-holland szociáldemokráciát kell értenünk, amely tisztán polgári erő; a déli (spanyol, portugál, görög) szocializmus viszont baloldali, együtt pár „szélsőbaloldalinak” nevezett, de persze csupán baloldali szociáldemokrata alakulattal, mint a Die Linke (amelyet alaptalanul nevez amolyan NDK-s maradványnak a tudatlan, divatjamúlt Index). A címkék nem érnek semmit.

A romániai Szociáldemokrata Párt (PSD) – szerény szociálpolitikai vívmányai mellett – konzervatív, nacionalista, klerikális korporatív és regionális lobbipárt, klíma- és dzsenderügyben mélyen elmaradott; ugyanennyire reakciós, nacionalista, homofób, nőellenes, putyinista-orbánista alakulat Cseh- és Morvaország Kommunista Pártja, amely kültagja a prágai szélsőjobboldali, hiperkorrupt koalíciónak. Akár ez a kettő, ugyancsak karakteresen jobboldali szervezet a szlovákiai Smer-SD; ezeket remélhetőleg kiakolbólítják hamarosan az európai pártszövetségükből. Mint ahogyan radikálisan jobboldali és „deutschtümelnd” soviniszta, xenofób a „liberálisnak” hírlelt német FDP, a nyers polgári osztályuralom szemérmetlen szószólója.

De szóval miért nem a baloldalhoz fordultak az európaiak a fasisztoid szélsőjobboldaltól való féltükben?

Azért, mert nem tartották a baloldalt megbízhatónak az etnicizmus-posztfasizmus elleni küzdelemben, „Európa” (emberi jogok, nemzetközi alkotmányosság, az egyéni szabadság garanciái, föderalizmus) védelmében, a menekültügy internacionalista, antiimperialista, humanista kezelésében, a szélsőjobboldal kemény, föltétlen, merev elutasításában.

Ebben megbízhatóbbnak tűntek föl a liberális erők, amelyeket ma mindenekelőtt a Zöldek képviselnek (a Zöldek ma már liberális polgári pártok), de a megújult és megfiatalodott (klasszikus) liberális pártok is. Ahogy annak idején az újbaloldali oltáson átesett magyarországi demokratikus ellenzék (másként gondolkodók, szamizdatírók) is liberálissá vált (SZDSZ), ezek a mozgalmak az emberi jogok erőteljes megkövetelése és az egyértelmű jogállami, pluralista elkötelezettség mellett megörökölték a néhai Új Baloldaltól a közben elpolgárosult feminizmust, a nemek és nemi irányultságok közötti egyenlőség elvét, a határozott antirasszizmust és multikulturalizmust, az általában tekintélyellenes biopolitikát, az antinacionalista föderalizmust és kozmopolitizmust és a laza stílust.

Odalett viszont nemcsak az antikapitalizmus – hiszen a Zöldek esetében is liberális polgári pártokról beszélünk – , hanem az antimilitarizmus („európai hadseregről” vartyognak) és az antiimperializmus is. Nem nagyon láttunk tőlük tiltakozást, pláne ellenakciót az Egyesült Államok és a NATO agresszióival szemben.

De a mostani szükséghelyzetben a haladó fehérgalléros középosztály (tanárok, orvosok, jogászok, informatikusok, mérnökök, egyetemi és médiaemberek, értelmiségiek, hivatalnokok, szociális munkások, magántisztviselők, az új kispolgárság tagjai a turisztikai és vendéglátóiparból pl.) a Brexittel szemben nem a Labourt, hanem a Liberális Demokratákat és a Zöldeket választotta, s így ment ez egész Európában. Olyan illiberális hírű helyeken, mint Szlovákia (!), a liberálisok végeztek az első helyen (akárcsak az elnökválasztáson nemrég); Lengyelországban az Európai Koalíció és a Wiósna (mindkettő nagyjából liberális) kis híján megelőzte Kaczyński PiS pártját (a baloldali Razem kiesett); Romániában (!) 22,7 százalékot kapott (harmadik helyet) a liberális USR-PLUS (meg sok magyar szavazatot láthatólag) – és így tovább…

De ezek NEM „neoliberális”, hanem emberi jogi liberális, gazdaságilag amolyan fél-szocdem pártok, néhány kivétellel, mint az új magyar kontingens.

Magyarországon a helyzet hasonló. Gyurcsány és Dobrev pártja, a DK azért nyerte el az ellenzéki közönség rokonszenvét, mert engesztelhetetlen, mondhatni: gyűlölködő ellenfele Orbánnak. A Momentum is annak köszönheti – az „új arcok” iránt csillapíthatatlan szomjúság mellett – a nagy sikerét, hogy az Orbán-apparátussal való „mutyizás” (mennyire gáz ez a kifejezés!) gyanúja nem érinthette meg soha. Az orbáni állam fő ellenségének a liberalizmust (a „libsiket”…) tekinti – a „pártállami”, ún. fideszes terrormédiák minden képzeletet fölülmúlóan mocskos, szüntelen propagandakampánya a liberalizmus iránti gyűlöletet, egyben a liberalizmus halálát harsogja – , és megkapta a rég nem látottan dinamikus és a körülményekhez képest erős és sikeres liberális ellenzéket. A baloldalnak még a (hamis) látszata (MSZP-P stb.) is eltűnt. (A radikális baloldal sok helyütt zsugorodott, veszített, a „mérsékelt” szociáldemokrácia szintén.)

A DK (enyhén szólva) nem baloldali, hanem (neo)liberális párt. A Momentum hivatalosan is liberális párt – nyíltan liberális, ami a „nyíltan meleg” formulára hasonlít.

Rengetegen azt képzelték, hogy liberálisnak már nem lehet lenni, millió „politológus” (?) megírta, hogy csak jobbról lehet meggyöngíteni az Orbán-rendszert, hogy egy kicsit nacionalistának kell lenni a siker érdekében (ezek a pofák persze hétfő reggeltől kezdve meg fognak róla feledkezni, hogy évek óta evvel kereskednek). Mire a legvadabbul antinacionalista ellenzéki erők kerekedtek fölül. A Jobbiknak kampec.

Ha a baloldalt a nacionalista Jeremy Corbyn, Jean-Luc Mélenchon, Sahra Wagenknecht képviseli, akkor a balra hajló középpolgári-hipszter koalíció, köszöni, nem kér belőle. Punktum. Az európai munkásosztály maradéka és az underclass összevissza szavaz, némelyek a szélsőjobboldalra, mások a régi vagy az új baloldalra, de a legtöbben senkire – hiszen senki nem képviseli őket az égvilágon.

A nagyvárosokban a liberálisok taroltak (Bukarestben fényesen!), még Budapesten is jól állnak. (Bár „a fölsőbb körökkel” való összeköttetéseim régen megszűntek, azért mégis hallottam, hogy Gyurcsány vagy Szél Bernadett [Momentum] került szóba főpolgármester-jelöltként, bár az érintettek ezt talán még nem is tudják.)

A láthatólag kedvetlen Orbán miniszterelnök megismételte korábbi teljesítményét (nem fokozhatta), hatalma szilárd, de az összeurópai szélsőjobb diadala elmaradt, az európai mérsékeltek (konzervatívok, szociáldemokraták, liberálisok, zöldek) meg utálják – és még szörnyebbnek képzelik, mint amilyen valójában. Kelet-európai, közép-európai szövetségesei általában meggyöngültek, hanyatlanak. Szilárdan ül a magyar nyeregben, de ez eszmeileg és érzelmileg egyre kevesebbet jelent. A migrációs téma egyeduralma se tarthat örökké – kivált mert „bevándorláspárti ellenzék” mint olyan egyszerűen nem létezik.

Az ellenzéki pártok egyike se állt elő avval, hogy azért legalább pár ezer közel-keleti és afrikai menekültet mégis be kéne ereszteni. A fajvédő határkerítést – kezdeti bizonytalankodások után – mind megtartanák, vagy legjobb esetben hallgatnak róla. (A cigánykérdés meg – pár megkérdőjelezhető humanitárius szólamon kívül – a magyar országos politikában szóba se kerül. A Momentum azonban legalább ott volt a legújabb „magyar gárda” törökszentmiklósi szerencsétlenkedése elleni tüntetésen az antifák mellett, chapeau bas.)

Az ellenzéknek nincs másik beszéde a menekültkérdésről, csönd van, a nagyszerű – no persze „sorosista” – jogvédő csoportokat kíméletlenül elnyomják, üldözik, zaklatják. Az egész dolog csakhamar lekerül a napirendről, Orbán Viktor „koncepciója” zavartalanul érvényesül, nem izgat már senkit, se így, se úgy.

Az európai konzervatívok és más mérsékeltek is – bár nem olyan zajosan – Orbán fölfogását tették magukévá, miközben elátkozzák a rasszista Orbánt. Orbán abban vitakozik a jobbközép-liberális erőkkel, amiben nincs közöttük vita. Senki nem akar „népességcserét” (hogy ezt a náci fogalmat használjuk…), a menekültek egyelőre nem jönnek, a tömeges kiutasítások rendben haladnak.

Szóval mit szóljon a „Valódi Magyar Baloldal” („VMB”) a liberális sikerhez az ellenzéken belül? Mit szóljon hozzá, hogy a liberálisok átveszik a magyar lakosság majdnem felének (48%) a politikai vezetését?

Mit mondott a vasárnap esti eredményhirdetésen, a megható ünnepen az a két boldog, rokonszenves fiatal nő, akit a Momentum juttatott be most az Európai Parlamentbe?

Semmit.

Abszolúte semmit.

Politikáról szó se esett. Szeretik a szavazóikat, szeretik a pártjukat (pardon, közösségüket), szeretik a szavazóikat, szeretik népünket is, szeretik a nagymamájukat, aki teát főzött nekik, amikor kimerülten hazatértek a kampányolásból, minden jobb lesz, „ne lopják el az EU-s pénzeket” (így beszélnek Deák és Eötvös utódai), meg kell dönteni a NER-t, Európa, I ♥ U.

Cool.

És mi újat mondott a népszerű Dobrev Klára? Európai Egyesült Államok. Ez az új gondolat Henri de Saint-Simon gróftól (1760-1825) származik, senki nem veszi komolyan, ő se. Európának, a közeljövőben legalábbis, nem lesz elnöke, közös pénzügyminisztere, közös pénzneme, közös hadserege, parlamenti kormánya, közös társadalom-, adó- és biztonságpolitikája, közös rendőrsége és titkosszolgálata – és ha lenne, még akkor se lenne egységes állam, mint az állítólagos amerikai mintakép. Hanem csak föderáció vagy konföderáció (nincs nagy különbség), amelyből ki lehet lépni, s amelyben a költségvetésről továbbra is a tagállami kormányok rendelkeznének. Amint már mondtam korábban: üres duma.

Dobrev Klára nem szereti Orbánt. Hát jó.

Ez a másodlagos frissességű liberalizmus elég odvas.

Viszonylagos sikere itt – és sok helyütt Európában, különféle neveken, de mindenekelőtt zöld cégér alatt – nem hoz újdonságot, legföljebb a rozsdásodó jogállami status quo némi fölfrissítését (vagy ahol megszűnt, mint nálunk, az újjáteremtését). Intellektuális nívója, különösen Magyarországon, szánalmas. A fasizmushoz képest pompás, hurrá, de a fasizmushoz képest minden pompás.

Az újraelosztó társadalmi igazságosság (nem marxista és nem szocialista) eszményét Európában a tévesen szélsőbaloldalinak vélt, ma már a szociáldemokrácia korábbi funkcióját betöltő pártok és mozgalmak képviselik elég haloványan. A föl-fölújuló radikális baloldal visszaszorul a kampuszokra és a művészeti életbe.

Amit a tájékozatlan és/vagy rosszhiszemű magyarországi jobboldali publicisztika extrémnek, szélsőségesnek, „balos” bolondériának állít be, az már nemcsak nyugaton, hanem Budapesten, Krakkóban, Ljubljanában és Kolozsváron is rég mainstream. Az utóbbi időben nagyon sokan buziznak, niggereznek, femináciznak, komcsiznak, zsidóznak, muszlimoznak – többen, mint húsz éve – , de ez akkor is passzé. Reménytelenül elavult, akárcsak az olyan bárgyú panelek, mint a „munkaalapú társadalom” vagy – for that matter – a „tudásalapú társadalom”. Vagy a vallástalan, krisztusiatlan „keresztyén kultúra”, ami csak az idegengyűlölet szalonképesnek álmodott álneve.

A válságot (tehát a posztfasizmust is) okozó tényezők összessége, a modern kapitalizmus gazdasági, technikai, foglalkoztatási, demográfiai, környezeti, kulturális és erkölcsi elhalása alternatíva nélkül: fönnmarad.

Az „új” liberálisok vakmerően éltetik a mainstream, az establishment, a status quo ante ún. értékeit – beleértve a volt gyarmati népek vagy a kelet-európai és latin-amerikai félperiféria népeinek tartósan hátrányos helyzetét, napszámos- és zselléregzisztenciáját – némi környezettudatos fogyasztással és a vegán gourmet életstílus terjesztésével megbolondítva. Ha a végső válság elodázása (a „fontolva haladás” életveszélyes dögunalma) jobb, mint a végső válság azonnali kirobbantása (háborúkkal és fegyenctelepekkel a színesbőrűeknek, összkomfortos cellákkal a tényföltáró-oknyomozó újságíróknak és kényelmetlen szociológusoknak), akkor ez jó. Persze.

Ma se lincseltek meg bennünket.

Remek.

A baloldal, mint mindig, azon bukik el, hogy hatalomvágyó siettében elkezd hasonlítani az ellenfélhez. Mintha a néphez való hűség ugyanazt jelentené, mint az uralkodó osztály és a tőkés állam által manipulált, represszív közvéleményhez való alkalmazkodás. (Ráadásul vakon és ügyetlenül. Még ez is.)

Ennek a legfőbb és legrégibb példája „a nemzeti baloldal”, vagyis a régebben nacionalista, ma etnicista szenvedély átvétele, a mindig létező osztályharc kulturális és politikai elnémítása. (S közben a kiüresedő „antifasiszta” gesztikulálás, főleg marginális, könnyen zavarba hozható ellenfelekkel szemben. Az igazi szélsőjobboldali ellenfél nem neonáci jelmezben, agyontetoválva parádézik az utcán, közundort keltve, hanem a minisztériumban ül és telefonál.)

Már megint a baloldal hibája teszi lehetővé a polgárság győzelmeit. Így megy ez legalább 1914 óta folyton. Ma a liberalizmus furcsa föltámadása állít ideiglenes korlátot a posztfasizmus, a szélső reakció diadalmenete elé, a fönnálló nevében. Az elaggott, veszedelmes, ám bájos, fiatalos gesztusokkal átdizájnolt, megnyugtatóan ható fönnállónak a nevében és érdekében.

Európa kapott egy kis haladékot. Most, amikor sietni kellene, mert a földi élet kipusztulását a pusztítás fő ágense, a high tech kapitalizmus bizonyosan nem tudja megelőzni.

Az egész európai politikának ez a savanykás rossz stílusa nemcsak esztétikai probléma – bár ki a csuda akar csúf közéletet – , hanem a kulturális hanyatlás stigmája, amely bénítja, akadályozza a föltétlenül szükséges radikális cselekvést. Bizonyára megfigyelte a nyájas olvasó, hogy a sajtószerte elhatalmasodott idétlen élcelődés, szellemeskedés, jópofáskodás, vidor gorombáskodás mennyire összefügg a könnyelmű, felelőtlen, minden szenttel szemben közönyös, derűs lélektelenséggel. Ez mindent lekicsinyít. S ami kicsi, arra kis megoldások is jók.

De a kis megoldások semmit se érnek, ha a baj nagy.

Átmenetileg talán jó lesz ez a másodosztályú új liberalizmus, gondolhatják némelyek. Átmenet hová?