Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Itt az ideje komolyan venni a klímaváltozást

Őszinte megdöbbenéssel olvastam Zsoldos István (aki egyébként a MOL közgazdásza volt, bár ez, a cikke értelmezéséhez fontos információ nem szerepel a cikkében) a Qubiton megjelent cikkét, amelyben egészen elképesztő párhuzamok és sületlenségek segítségével próbálja bemutatni, hogy miért nincs komoly okunk aggódni a klímaváltozás miatt. Nézzük hát meg, milyen elméleti és gyakorlati bajokhoz vezet, ha Zsoldos felfogását követjük!

Klímaváltozás és etika

Kapelner Zsolt eredeti cikke egy, a közbeszédbe Alexandria Ocasio-Cortez amerikai kongresszusi képviselő által behozott dilemmát járta körbe, amely arról szól, lehet-e gyereket vállalni a klímaváltozás korában. Bár Zsoldos maga sem Kapelnerre, sem a cikkére reagáló Mihályi Dávidra nem hivatkozik, az ő állításaikra érdemben nem reagál, de a Qubit szerkesztői ezt mégis a vitacikk-sorozat harmadik darabjának tartják, akkor legyen ez a negyedik. [1]

Kapelner cikke alapvetően egy etikai problémát boncolgat, amely szerint nem etikátlan dolog-e úgy gyerekeket hozni a világra, ha az életük a klímaváltozás miatt tele lesz szenvedéssel. Kapelner válasza az, hogy bár az életük valóban nehéz lesz, de nem lesz teljesen alkalmatlan az emberi létre, így nem etikátlan dolog gyereket vállalni, ugyanakkor szülőként kötelességünk mindent megtenni a klímaváltozás megfékezéséért, hiszen ettől függetlenül erkölcsi kötelességünk minél jobban megkönnyíteni a gyerekeink sorsát.

Szerintem családi állapottól függetlenül is morális kötelességünk harcolni a klímaváltozás ellen, hiszen attól, hogy valaki nem a gyerekünk, még kötelességünk biztosítani neki a minél jobb életet, illetve azt, hogy ne haljon meg a természet élhetetlenné válása miatt.

(Zsoldos egyébként két bekezdésben taglalja, hogy a földi élet biztosan nem fog teljesen elpusztulni egy esetleges, ember okozta (antropocén) kihalási eseményben, ami így igaz, hiszen az eddigi kihalási események se tudták teljesen kipusztítani a földi életet. Csak éppen ez elég sovány vigasz, ha a tét az, hogy az emberiség kipusztítja-e magát, vagy sem.)

A továbbiakban kísérletet teszek arra, hogy Zsoldos informálisan prezentált érveit pontos etikai érvvé alakítsam. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Zsoldos maga is úgy gondolta, hogy itt most egy pro tanto (feltételes érvényű) érvet prezentál majd, nem Zsoldos eredeti érvének rekonstrukciójára törekszem, hanem megpróbálok a legjóindulatúbb olvasattal etikai formát adni Zsoldos eredeti érve lényegi tartalmának, hogy megmutassam, az miben döntheti el a vitát elindító dilemmát.

Zsoldos fő érve az, hogy minél több ember születik, annál jobb eséllyel fogjuk elérni azt a technológiai áttörést, amely a klímaváltozás megakadályozásához szükséges, hiszen nő az emberiség kollektív kognitív kapacitása. A dilemmára tehát azt a választ adja, hogy

mivel a gyerekvállalással hozzájárulok a népesség növekedéséhez, azzal indirekt módon a klímaváltozás ellen is harcolok.

Bár sokunk számára nyilvánvalóan abszurd, hogy a klímaváltozás ellen a népességnövekedéssel vehetnénk fel a fegyvert, de ebből valóban levonható egy úgynevezett pro tanto érv a gyerekvállalás mellett: ha ma gyereket vállalok, akkor ezzel annyiban hozzájárultam a klímaváltozás akadályozásához, amennyiben a gyerekem 20-25 év múlva, ha ilyen pályát választ és ott meg is felel, hozzájárulhat a klímaváltozást lelassító technológiai áttöréshez.

Ez egy nyilvánvalóan nem túl erős ellenérv. Egyrészt csak akkor meggyőző, ha nagyobb esélyt látok rá, hogy a gyerekemnek érdemi hozzájárulása lesz a klímaváltozás megakadályozásához, mint amekkora esélyt arra, hogy szenvedni fog. (Illetve, hogy nagyobb lesz a várható hozzájárulása a technológiai fejlődéshez, mint a klímaváltozáshoz, bár ilyen érveket sem Kapelner, sem Mihályi cikke nem hoz fel.)

Mivel egy ma született gyerek esélye, hogy szerepe legyen a klímaváltozás elleni technológia kifejlesztésében nem tűnik kifejezetten nagynak, így tehát a szenvedéssel teli jövővel kapcsolatban is kifejezetten bizonytalannak kell lennünk, hogy működjön az érv. Másrészt pedig csak akkor működik ez a gondolatmenet, ha feltételezzük, hogy a klímaváltozás elleni szupertechnológiát ráér 20-25 év múlva kifejleszteni, amikor a ma született gyermek munkához és kutatáshoz tud látni tanulmányai végeztével. (Ha már középiskolás korában nekilátna a technológiai innovációnak, akkor is csak nagyjából 15 év múlva tudna hozzájárulni a klímavédelemhez.) Azonban korántsem tűnik egyértelműnek, hogy a nevezett technológiák kifejlesztése (amennyiben szükség van rájuk) ráér ennyi idő múlva.

A szerző felelőssége

Zsoldos ennek megfelelően meg is próbálkozik mind a sürgősségen, mind a várható szenvedésen alapuló válaszok aláásásával, de nem tudja cáfolni őket. Csak hogy legszögezzük az alapvetéseket, a tudomány mai állása szerint a jövő borzalmas lesz, hacsak nem cselekszünk nagyon gyorsan (ez itt azt jelenti, hogy nem csökkentjük a kibocsátást 2030-ra a mostani felére). Természetesen, ahogy minden tudományos kérdésben, itt is fennáll a lehetősége, hogy a tudósok tévednek, így mindig hasznos, ha teret engedünk a konszenzussal szembeni tudományos (és nem áltudományos vagy retorikai) kételynek. Zsoldos „ellenérve” azonban nagyjából így hangzik: nem tudjuk, milyen lesz a jövő, de hát már annyiszor megjósolták a világvégét a hetvenes évek óta és még mindig nem jött el, hát minek riogatni. Különben is, az ezen aggódó nyugati szülők gyerekei nyilván jól fognak élni. Ehhez hozzáfűzi, hogy ma nagyon jól és egyre jobban élünk[2], így külön meg kéne indokolni, hogy akkor miért is lesz rossz a jövőnk, de hát azt hiszem, ha a klímaváltozás tényleg katasztrofális lesz, akkor az a mostani jólétet ugyanúgy elsöpörheti, mint ha nem élnénk ennyire jól.

Ezzel ér Zsoldos cikke kifejezetten veszélyes vizekre. Hiszen egy dolog felvetni egy érvet egy etikai vitában, és megint más tudományos kérdéseket egy legyintéssel letudni.

Az igazság az, hogy az egyre szélsőségesebb időjárásban (elég gyakran idézett adat, hogy a valaha mért legmelegebb négy év 2015, 2016, 2017 és 2018 volt) és annak következményeiben már most is érezhetők a klímaváltozás negatív hatásai.

Eleve nem túl felelősségteljes dolog azt mondani, hogy „de hát a Római Klub már 1970-ben egy tíz éven belüli katasztrófával jött, és mégsem jött el”, és nem csak azért, mert a Római Klub valójában 2100 körülre jósolta a növekedés megtorpanását. Azért sem, mert egy tudományos kérdésekben megnyilatkozó szerzőnek, főleg, ha egy tudományos ismeretterjesztésre szakosodott lapba ír, felelőssége, hogy a tudományos konszenzust, vagy ha nincs ilyen, akkor a tudományos vitában felmerülő véleményeket prezentálja, és tartózkodik a semmiből jövő „szkeptikus” megjegyzésektől. Ez minden esetben fontos, de jelenleg éppen arról van szó, hogy a cselekvésünkkel vagy annak hiányával örökre megpecsételjük-e az emberi faj, de legalábbis a modern civilizáció sorsát.

A technológia reménysége

Zsoldos cikkéből sugárzik a remény, hogy előbb vagy utóbb eljön a mindent megváltó csodatechnológia, és a bizonyosság, hogy az emberiség technológiai fejlődése határtalan. Nos, mint látjuk, ennek minél előbb kellene eljönnie, de ettől még eljöhet. Pszeudo-hegeliánusan még olyanokat is ír, hogy „az értelem terjedni fog az univerzumban.” Én eleve sokkal óvatosabban tekintenék a technológiára (hiszen pont a gyors technológiai fejlődés juttatott el minket a klímaváltozásig), és nem igazán látom, hogy hogyan fog az emberiség más naprendszereket kolonizálni (amelyek ugyebár több száz, vagy több ezer fényévre találhatóak), de ez persze másodrangú kérdés.

A klímaváltozás lassításához valóban szükség lesz valamilyen új technológiákra (pl. a széndioxid kivonására a levegőből), de nem helyes ölbe tett kézzel várni, amíg a tudósok és mérnökök kieszelnek valamit. Ehelyett minél gyorsabban el kell kezdeni a gazdaságunk dekarbonizációját és számolni ennek a következményével. Az ehhez potenciálisan szükséges technológiák és módszerek egy igen jelentős része, a napelemtől a kerékpáros közlekedésen át a flexitárius (azaz a húsfogyasztást drasztikusan csökkentő) étrendig már léteznek, és sokszor dinamikusan fejlődnek –

és itt az ideje, hogy számon kérjük a döntéshozókon, hogy miért nem cselekedtek hatékonyabban.

Zsoldos egyetlen példája a korábban fenyegetőnek tűnő, de mára megoldott probléma, az ózonlyuk kérdése. Úgy tűnik, az ózonlyuk tényleg gyógyulásnak indult – és fontos látni, hogy miért. A problémáról először 1985-ben publikáltak, és két évvel (!) később már alá is írták a világ országai a montréali jegyzőkönyvet, amely az ózont károsító gázok kibocsátásának gyorsütemű csökkentését írta elő, és amelyet később Kofi Annan a valaha volt talán legsikeresebb nemzetközi megállapodásnak nevezett. Az eredmény? A kétezres évekre szinte teljesen eltűntek az ózont károsító gázok, igaz, nemrégiben újra észleltek ilyen gázokat Kínában.

Ezzel szemben James Hansen híres meghallgatása az amerikai Kongresszusban már több, mint harminc éve történt (és ugye ez nem az első alkalom volt, amikor a politikusok tudomást szerezhettek volna a klímaváltozásról, csak a leghíresebb), ennek ellenére semmilyen radikális változás nem történt a széndioxid-kibocsátásban (sőt), pedig akkor még nem is lett volna szükség a manapság emlegetett drasztikus lépésekre. Mintha tényleg kollektívan arra várnánk, hogy a szánkba repüljön a sültgalamb.

„Hagyjuk abba a felesleges aggódást, és ami a legfontosabb, nem bűn élvezni az életet!” szól Zsoldos végkövetkeztetése. De ha a mostani életünk hozzájárul a globális felmelegedéshez, és nekünk morális kötelességünk volna tenni ellene, akkor az életünk élvezete igenis bűn, de legalábbis morális vétek. Ehelyett el kell gondolkodnunk, hogy milyen módon változtathatunk az életmódunkon és a gazdaságon. Igen, ez azt jelenti, hogy az életmódunk meg fog változni, és van, ami nehezebb lesz. De azt hiszem, meg fogja érni.

[1] Köszönöm Kapelner Zsoltnak, hogy előzetesen átnézte a cikket.

[2] Ez persze pont a nevezett nyugati országokban egyáltalán nem igaz, hiszen nyugaton negyven éve nem nőttek a reálbérek.

Olvass tovább!