Minden idők egyik legdurvább és legbizonytalanabb kimenetelű kampánya után várják az urnák vasárnapi verdiktjét Spanyolországban. A parlament alsó- és felsőházát egyaránt megújító, előrehozott választások legfőbb nóvuma a szélsőjobboldali Vox párt, amely a közélet meghatározó szereplőjévé lépett elő, miután tavaly decemberben bejutott az andalúz parlamentbe. Az egyre töredezettebb politikai spektrum másik érdekes fejleménye, hogy a pártok újra jobb- és baloldali blokkokba rendeződve harcolták végig a gyakran tragikomikus és jobbára sekélyes, viszont hosszú hónapok óta lankadatlan kampányt.

A jelenlegi spanyolországi politikai viszonyok erősen emlékeztetnek egy ihletét vesztett sorozat sokadik évadára, ahol a dinamika egyre kiszámíthatóbb, és egyre groteszkebb vagy laposabb formában ismétlődnek az unalomig ismert sémák. De az évadzáró epizód meglepetéseit senki sem tudja megjósolni, ahogy azt sem, ki marad hétfőre talpon. A finálé megértéséhez hasznos lehet néhány kapaszkodó az előző részek tartalmából.

2017: A katalán köztársaság kikiáltása

Ezek közül az első és legfontosabb a katalán konfliktus, amelynek csúcspontján, 2017. október 27-én a barcelonai parlament megszavazta a független és szuverén katalán köztársaság kikiáltását. A madridi kormány még aznap felfüggesztette az autonómiát, és átvette a tartomány vezetését, az önkormányzat akkori elnöke, Carles Puigdemont pedig hamarosan Belgiumba emigrált. Néhány héttel korábban, október 1-én az egész világot bejárták az Alkotmánybíróság által illegálisnak minősített, mégis megtartott függetlenségi népszavazás képei, különös tekintettel a számos rendőri atrocitásra.

Ugyan e rendkívül feszült időszak felfokozott hangulata azóta elcsitult, de a katalán kérdés azóta is meghatározza a spanyol politikai játékteret, mintha megállt volna az idő, és egyelőre nem jöttek el a hősök, akik képesek lennének feloldani a gonosz varázst.

Miközben ma is emigrációban él Puigdemont mellett több egykori politikai vezető, jelenleg is folyik az otthon maradtak pere: a civil- és pártvezetők közül kilencen előzetes börtönbüntetésben vannak 2017 ősze, illetve 2018 tavasza óta. A vád továbbra is lázadás és zendülés, a közpénzekkel való visszaélés mellett, azaz részben olyan bűncselekmények, amelyekkel kapcsolatban a belga és német igazságszolgáltatás is jelezte már fenntartásait, és épp ezért nem adta ki Madridnak az ott tartózkodó „politikai menekülteket”.

Ennek a kezeletlen katalán krízisnek tulajdonítható az elmúlt időszak számos közéleti anomáliája, pl. az, hogy a spanyolországi híradókban hónapokon át vezető hír lehetett, hogy a legvadabb helyeken kitűzték-betiltották-leszedték vagy mégsem a különböző méretű és formájú, a katalán rabokkal szolidaritást vállaló sárga szalagokat. Vagy az, hogy politikusok „konfliktusos településekre” járnak, azt remélve, hogy videóra vehetik az őket érő támadásokat. Vagy az, hogy a Katalóniában győzelemre esélyes párt, a Köztársasági Baloldal listavezetője, Oriol Junqueras múlt héten a börtönből tarthatta meg első sajtótájékoztatóját.

Ez a stagnáló krízis persze nem egy gonosz varázsló műve, és nem is csak úgy magától áll fenn, hanem azért, mert jelentős politikai erők érdekeltek a fenntartásában. Ahogy erről már sokszor írtunk (a legrészletesebben itt),

a katalán vagy a baszk, átfogóbban a periferikus nacionalizmusok egyfajta belső ellenségképként immár évtizedes távlatban hoznak jelentős számú szavazatokat nagyrészt a jobboldal, de kisebb mértékben a „Spanyolország egységéért” szintén harcba szálló szocialista párt (PSOE) számára is.

A másik oldalon a képlet jóval bonyolultabb, mert a nacionalizmusok és ezen belül a katalán függetlenségi mozgalom is sokszínű, és különféle ideológiai, társadalmi, történeti gyökerekkel rendelkezik. De kétségtelenül itt is akad politikai opportunizmus, más determináló tényezők – valódi meggyőződés, tökéletlen vagy kockázatos személyes és kollektív stratégiák és taktikák, tehetetlenségi nyomaték stb. – mellett.

A választás egyik nagy kérdése éppen az, módosulhatnak-e úgy az erőviszonyok egy rendkívül bonyolult játszmában, ami lehetővé tenné a patthelyzet feloldását.

2018 történelmi fordulatai: egy kormányváltás és egy autonóm választás

A mai állapotok másik fontos előzménye a tavaly június 1-én a madridi parlament alsóházában megszavazott bizalmatlansági indítvány, amely elmozdította a hatalomból a 2011 decembere óta kormányzó miniszterelnököt, Mariano Rajoyt, és vele együtt a Néppártot (Partido Popular, PP).

A számtalan korrupciós ügye okán is megtépázott legitimitású PP eltávolításához a mindössze 84 képviselőt számláló szocialistáknak (Partido Socialista Obrero Español, PSOE) a baloldali pártok mellett a nacionalista-szeparatista formációk támogatására is szüksége volt. És az utóbbiak, pontosabban a katalán függetlenségpárti erők voltak azok, amelyek véget is vetettek Pedro Sánchez kormányának idén februárban, amikor nem voltak hajlandóak megszavazni a költségvetést.

Ez a kurta, alig tíz hónapos időszak jelentős javulást hozott a PSOE megítélésében, a párt és annak belső harcokban edzett vezére is megerősítette pozícióit: minden kutatás szerint a szocialisták futnak be első helyen vasárnap.

Szöges ellentétben a néhány évvel ezelőtti állapotokkal, amikor úgy tűnt, hogy mind a párt, mind Sánchez bukásra van ítélve.

Végezetül, a mai viszonyokat meghatározó harmadik kulcsfontosságú esemény a tavaly decemberi andalúziai választás, amely – részben váratlansága miatt – valóságos politikai földrengést okozott.

Egyrészt a szocialisták az előrejelzések ellenére nem tudták megtartani a legnépesebb, 8,4 millió lakosú autonóm tartományt, amelyet 36 éve kormányoztak. Másrészt 1979 óta először jutott képviselői székekhez egy nyíltan szélsőjobboldali erő az országban. Ráadásul a 11 százalékot és 12 képviselőt szerző Vox párt egyszersmind királycsinálóvá is vált: kívülről támogatja a Néppárt és a jobbközép Ciudadanos (Polgárok, C’s) kormánykoalícióját, amelynek összesen 47 képviselője még nem volt elég a parlamenti többséghez.

A jobboldal háborúja

Az andalúz eredmény nagyban meghatározta a pártok mai stratégiáját: a jobboldali erők ugyanezt a receptet szeretnék a madridi kongresszusban is megvalósítani. Ezért, miközben ádáz küzdelmet folytatnak a szélsőjobb által elszippantott szavazatokért, a kampány finiséig jobbára szövetségesként viselkedtek.

A múlt vasárnap óta már nem publikálható közvélemény-kutatások alapján a trió legerősebb tagjának a Néppárt tűnt, élén Pablo Casadóval, aki az Aznar exkormányfő nevével fémjelzett héják növendéke, és ennek megfelelően jobbszélre pozicionálta magát. Elnökké választása után tavaly a mérsékeltek egy része el is hagyta a PP-t, ők is nyilván érdeklődéssel várják, mit hoz a némileg hűbelebalázs módjára lezavart, és hazugságokban, következetlenségekben, nyilvánvaló taktikai hibákban gazdag kampány az ifjú Casadónak.

A jelenleg 137 képviselői helyet birtokló PP minden kutatás szerint 100 alá esik vasárnap – de még ezt a kudarcot is sikerbe fordíthatja, ha a három jobbos párt kormányképes többséget szerez, és a Néppárt megőrzi vezető pozícióját.

A blokkon belül második helyre volt várható a most 32 madridi honatyával bíró Ciudadanos, amelynek eddig deklarált „középpártisága” és liberalizmusa némileg ellentmond a szélsőjobbal kötendő szövetségnek.

A 40. évét idén betöltő Albert Rivera pártját inkább újjobboldalinak lehetne nevezni, bár a 2006-ban Katalóniában alapított, majd onnan országos lefedettségűvé növő formáció liberális attitűdje az előző ciklusban lehetővé tette, hogy jobb- és baloldali kormányokat is támogassanak, így pl. az andalúz szocialistákat, a madridi régió néppárti vezetését, vagy Mariano Rajoy kisebbségi kormányát. Gazdasági programjuk azonban egyértelműen neoliberálisnak mondható, és a kezdetektől lényeges eleme identitásuknak a spanyol nacionalizmus és az autonómiák jogait megnyirbálni óhajtó központosító hajlam.

Az elmúlt időszak – a PP hitelvesztése és a katalán krízis hátszele – óriásivá duzzasztotta a Ciudadanos vitorláit, 2017 decemberében Katalónia első pártjává váltak, bár a kormányzáshoz nem találtak elegendő szövetségest. Tavaly tavasztól pedig már a PP-t is előzték az országos közvélemény-kutatások szerint, nem csoda, hogy Riveráék reggeltől-estig mantrázott üzenete az új választások kiírása volt.

A sors és a bizalmatlansági szavazás azonban másképp döntött – a madridi Kongresszusban kevés, de jelenleg döntő számú képviselővel bíró periferikus nacionalisták (a baszk-katalán erők mellett a valenciai és a Kanári-szigetek néhány szál képviselője is) saját jól felfogott érdekükben megakadályozták, hogy a területi modell, azaz az autonómiák kompetenciáit illetően még a PP-nél is jóval radikálisabb „Polgárok” kerüljenek kormányra.

A Ciudadanos lufija azóta kipukkadt, a kutatások 15 % körül mérték, jóval elmaradva a PP mögött. De könnyen lehet, hogy a finisben eldurvuló jobboldali iszapbirkózásban a hiperaktív Rivera behoz valamit a lemaradásból. Sőt, a hétfő óta nem nyilvános, de a pártok számára továbbra is készülő felmérések szerint akár az is elképzelhető, hogy sikerül megelőzni a Néppártot.

Rivera mindent egy lapra tett fel, amikor kinyilvánította, hogy az ország lényegében egyetlen problémája – legyen szó a jóléti szolgáltatások vagy mondjuk a nyugdíjak fenntarthatóságáról – sem oldható meg addig, amíg a katalán kérdés nem rendeződik.

Továbbá azt, hogy nem segíti kormányra a „Spanyolországot szétverni” akarókkal és mellékesen a Podemos „kommunistáival” szövetkező Sánchezt, akit napról-napra egyre durvábban szidalmaz.

Mindez nem csupán azt jelenti, hogy az európai szinten amúgy a liberális ALDE frakcióját erősítő, és jelenleg Emmanuel Macronnal szövetséges formáció vett egy nagy jobb kanyart, hanem effektíve szélsőjobbos retorikával és ötletekkel kampányol, polarizálva, gyűlöletet szítva, a nemzeti kisebbségek elnyomására buzdítva – pl. a madridi parlament belépési küszöbét is megemelné, ami megszüntetné a baszk, katalán és kisebb nacionalista formációk kongresszusi képviseletét.

Végül a hármasfogat nagy inkognitója a Vox, amelyet 7-10 százalékra mértek hétfőig, de a hibahatár és a bizonytalanok kiugróan magas aránya, plusz a párt újdonsága miatt senki sem fogadna nagyobb összeggel a végső eredményekre. A kampánycsend előtti utolsó hírek teljes pánikról szóltak az összes párt főhadiszállásán, kivéve a Voxot, amely hétről-hétre több ezres tömegeket tudott megmozgatni, és egyes, nem hivatalos források szerint akár 50 képviselője is lehet…

A 2013 decemberében létrejött Vox a PP vadhajtása: nemcsak első szimpatizánsai, de alapítói közül is a legtöbben a Néppártból jöttek. A formáció vezére, a 43 éves Santiago Abascal apja és nagyapja nyomdokaiba lépve, 23 éves korától a baszkföldi PP-ben kereste kenyerét. Volt helyi önkormányzati és autonóm parlamenti képviselő is, az átlagbér sokszorosáért, sőt, 55 ezer eurót még egy tevékenység nélküli pártalapítványtól is behúzott Madridban. Saját politikai vállalkozás beindítása pont akkor ötlött fel benne, amikor néppárti karrierje elakadt.

Az éveken át marginális Vox vezetői tudatosan hasznosították újra a spanyol demokrácia másik válságtermékének, a Podemosnak egykori sikereit és kódjait. De a párt legfőbb lokomotívja a katalán krízis, és az annak nyomában radikalizálódó nemzeti hevület, amely a progresszív erők elleni gyűlölettel ötvöződik. Abascal szerint missziójuk az, hogy a régi, „gyáva jobboldalacska” kudarca után győzelemre vigyék a honvédő háborút a Spanyolország elveszejtésére szövetkező „progrék és szeparatisták puha diktatúrája” ellenében.

Ezen túl a formáció igyekszik felölelni a kortárs nemzetközi és helyi szélsőjobb szinte minden témáját, a bikaviadalok, a vadászat és szabad fegyverviselés védelmétől kezdve, a feministák és a „dzsenderideológia” elleni küzdelmen át, a bevándorlás és persze az iszlám ostorozásáig.

A folyton-folyvást a spanyol népre, a dolgozókra és a józan észre hivatkozó Vox eddig kevéssé előtérbe került gazdasági programja a legmódosabb csoportoknak kedvez, ami épp illik a természetesen adócsökkentéseket hirdető nagytestvérek orientációjához.

Miközben a Vox és az általa képviselt tematikák és szólamok voltak már voltaképp tavaly ősz óta a közéleti viták és főképp a kampányok meghatározó elemei, az érvényben lévő szabályozás miatt a párt vezetői nem vehettek részt a nagy választási vitákon, és elsősorban a jobbos-szélsőjobbos, nem utolsósorban a katolikus egyház tulajdonában lévő médiumok adtak nekik hangot.

A magát persze mártírnak beállító Abascal árnya úgy vetülhetett az elmúlt hetek csörtéire, hogy ő maga személyesen sosem konfrontálódott sem ellenfeleivel, sem objektívnak mondható sajtómunkásokkal.

Esély a baloldal számára?

Míg a kampányt, sőt az utóbbi hónapokat is nagyrészt a jobboldal honvédő kardcsörtetése és belső háborújának zaja uralta, a másik oldalon jóval szolidabb hangulat uralkodott.

Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy a PSOE biztos fölénnyel, a Podemos pedig nagyon is megrogyva fordult rá a kampányra.

Pedro Sáncheznek 120-130 képviselőt jósolnak a szondák, azaz mindenképp erősödnek pozíciói, kampányát – a jobboldal támadásainak hárításán túl – elsősorban az óvatosság és a progresszív semmitmondás határozta meg. Ez viszonylag érthető, hiszen ha esélyt kapna a kormányzás folytatására, ahhoz nemcsak az eddig támogató Podemos, de a kisebbségi  nacionalista pártok segítsége is elkelhet, miközben emiatt nemcsak jobboldali ellenfelei kiáltották ki hazaárulónak, de saját pártjának elitjét is kiveri a víz erre a gondolatra.

A 2016-ban megpuccsolt, majd a párt főtitkári székét mégis visszaszerző Sánchez számára a vasárnapi eredmény esélyt adhat arra is, hogy felülkerekedjen a párt jobbszárnyán. Ez lehet a jövő jóléti politikáinak – a Podemosszal való szövetségnek – és a nacionalista konfliktusok, így a katalán helyzetben való elmozdulásnak is a kulcsa.

Az elmúlt hónapokban a kormányfőnek mindössze arra jutott módja, hogy kinevezzen egy mediátort a katalán kormánnyal való tárgyalásra, de az is olyan felhördülést váltott ki, hogy néhány órán belül visszavonták a felkérést. A PSOE programjában csupán azt olvashatjuk, hogy szeretnék „előmozdítani” a katalán önkormányzat működését, sem az ország többnemzetiségű volta, sem az abszolút tabunak tekintett legális referendum terve nem szerepel a szövegben.

Hasonlóképpen, a projekt több lényeges ponton óvatosabb, mint Sánchez korábbi vállalásai, legyen szó a munkapiacot liberalizáló reformok eltörléséről vagy a Vatikánnal való kapcsolatról.

Mivel a kampány dinamikája lényegében lehetetlenné tette, hogy valódi vita folyjon a javaslatokról, választó legyen a talpán, aki konkrét ígéreteket tudna sorolni a szocialistáktól. „A Spanyolország, amelyet szeretsz” szlogenje mögött a PSOE jobbára a rendszer igazságtalanságait korrigáló kisebb vagy jelképes lépéseket ígér: a szegénység visszaszorítása érdekében minimáljövedelmet a legkiszolgáltatottabb családoknak, ingyenes oktatást 0-tól 3 éves korig (2025-re a gyerekek felének…); az iskolai menzák támogatását, állami paktumot a gyerekszegénység ellen. Több zöld munkahelyet, a Francisco Franco alapítvány közfinanszírozásának megszüntetését, a diktatúra alatt kínzásokban résztvevő rendőrök állami kitüntetéseinek visszavételét.

A program kiemelt hangsúlyt helyez az egyenlőség és a feminizmus kérdéseire, a párt tervei között szerepel annak törvénybe foglalása, hogy a nő explicit beleegyezésének hiánya nemi erőszakká minősíthet egy szexuális aktust, és a prostitúció igénybe vételének büntethetősége – a módszer pontosítása nélkül.

A szocialistákkal ellentétben a Podemost mélypontján találta a startpisztoly, az előrejelzések szerint a szövetségeseivel együtt 71 képviselőt számláló csoportja felét is elvesztheti. A pártnál ugyanakkor bíznak benne, hogy a kampány szokás szerint feljebb tornássza a számokat.

Kétségtelen, hogy az előrehozott választások különösen nagy terhet helyeztek a 2014-ben alapított, újbaloldalinak mondható formációra, amely helyi szinten bonyolult szövetségi hálózatokkal rendelkezik, az ezeket alkotó pártok, civilek, mozgalmak – sokszor jóval régebbi, beágyazott progresszív erők – pedig sajátos logikával. Így a rohamléptékű listaállítás kemény, sok helyütt frusztráló bűvészeti mutatványnak bizonyult. A szituációt ráadásul a május végén esedékes autonóm és önkormányzati választások is tovább bonyolítják, a helyi viszonyok ugyanis nem feltétlen harmonizálnak az országos célokkal.

De ez a magyarázat nyilván csak a felszínt kapargatja, miközben az elmúlt hónapokban a külvilág számára is világossá vált, hogy a pártszervezet és vele együtt a radikális baloldali erők komoly válságban vannak, melynek feltárása, akárcsak a korrekció inkább csak a választási ciklus után kezdődhet el. A Podemos eddigi legdurvább konfliktusa, a pártalapító Iñigo Errejón főszereplésével ráadásul épp Madridban, azaz a (baloldali) szavazatok egyik legfontosabb lelőhelyén robbant idén januárban.

E válság összetett okai között nyilván volt szerepe annak, hogy a 2011-ben indult rendszerkritikus mozgalmak energiáit és eszméit becsatornázó párt roppant rövid idő alatt nőtt nagyra, és az első évek folyamatos kampányüzemmódja (2014: európai, 2015: önkormányzati, majd parlamenti, 2016: parlamenti választások) és növekedése után eljött a fáradtság, olykor a kiégés és a korábban csak felszínesen kezelt konfliktusok, stratégiai-taktikai viták elmérgesedésének ideje. Ellenzékben éppúgy, mint azokban az önkormányzatokban, így Barcelonában vagy Madridban, ahol a Podemos egy nagyobb baloldali platform részeként próbált érvényesülni.

Az alapítók választott stratégiája – a törvényhozás bevételére alkalmas apparátus működtetése – idővel muníció, hátország nélkül hagyta a pártot, amely effektív hatalom hiányában megoldásokat se nagyon tudott szállítani választói legsürgetőbb problémáira. Eközben folyamatosan masszív ostrom alatt tartották a status quo őrzői is: azok a társadalmi, gazdasági és politikai-intézményes hatalmi csoportok, amelyek mindenáron igyekeztek megakadályozni, hogy egy érdekeiket veszélyeztető, rendszerkritikus erő kerüljön hatalomra.

Könnyen lehet, hogy főtitkárként ez lesz Pablo Iglesias utolsó országos kampánya, amely a fenti negatívumok és nehézségek ellenére azért ad okot elismerésre. Nemcsak azért, mert továbbra is a Podemos az egyetlen országos párt, amely rendszerszintű változásokat pedzeget – pl. átfogó adóreformot, ezen belül valódi terheket a nagyvállalatoknak és bankoknak; köztulajdonú energiacéget –, a bérek növelése, a nyugdíjak értékállóságának biztosítása és a jóléti szolgáltatásokra fordított összegek növelése mellett.

Hanem azért is, mert az éveken át radikális retorikájával és javaslataival kitűnő Iglesias mára afféle mértékadó államférfivé szelídült, és pl. a hétfő és keddi televíziós vitákban ő volt az egyetlen, aki következetesen kívül maradt Rivera, Casado és Sánchez boxmeccsén, és megpróbált a polgárok valódi problémáiról beszélni. Olyannyira, hogy több mérvadó elemző szerint is ő volt a legjobb a vitában, ami nem biztos, hogy több szavazatot hoz vasárnap, de legalább emlékeztette a nézőket arra, hogy miről és hogyan kéne szólnia a politikának.

Elmozdulás a holtpontról vagy reconquista

Sánchez csupán a kampány utolsó napján utalt arra, hogy a Podemos részt vehetne kormányában, bár azt többször is elismerte, hogy az elmúlt hónapok legfontosabb előrelépései, így pl. a minimálbér 22%-os növelése vagy a kötelező apasági szabadság 8 hétre emelése nem jöhetett volna létre a támogatásuk nélkül. Azt is csak egy félmondatban jelezte, hogy „nem szerepel tervei között” a Ciudadanosszal való szövetség.

Kampánya alapvető üzenete az volt, hogy az egyedüli kormányzásra kér felhatalmazást, de a baloldali pártok – a Podemos mellett pl. a katalán Köztársasági Baloldal (ERC) is nyomatékosan figyelmeztettek arra, egyáltalán nem kizárt, hogy Rivera fogadkozása ellenére a választások után az elitek kedvenc forgatókönyve, egy PSOE-C’s koalíció jöjjön létre.

Megjósolhatatlan, hogy ez az érv mennyi szavazatot hozhat balról, miközben az újbal legfontosabb tartományaiban, így pl. Katalóniában, Valenciában is nagyon rezeg a léc. Ahogy az is, hogy a végső egyenletben mekkora szorzót kapnak a kisebbségi nacionalista pártok. Bár úgy tűnik, hogy a katalán függetlenségpárti erőknél a kompromisszumkészebb ERC kerekedik felül, míg Puigdemont és a költségvetés megszavazását végül ellehetetlenítő hajthatatlanok meggyengülhetnek.

Hasonlóképp, Baszkföldön és Navarrában is stagnál vagy nő a PP-Ciudadanos-Vox ellenfeleinek tábora, itt ugyan csak néhány szék cserélhet gazdát, de nagyon fontos székekről van szó…

Miközben e finom mechanizmusok hosszú távon is eldönthetik, kimozdul-e a holtjátékból a spanyol politika, mindez eltörpül ahhoz a kockázathoz képest, amit egy komplexusok nélküli, jobbos-szélsőjobbos „tripartito” hatalomra kerülése jelentene.

Ahogy erre már többször utaltunk, ennek elkerülése abszolút prioritás a kisebb és amúgy különféle profilú, egymással is vitában álló politikai erők számára. Kérdés, hogy a választók adnak-e esélyt nekik arra, hogy feltartóztassák a Spanyolország bevételére készülő reconquistát.